skip to Main Content
Menu

A 42. hét századszor: ünnep a Szkénében

A Pintér Béla és Társulata február 28-án játssza 100. alkalommal A 42. hét című előadást. A többszörös díjnyertes produkcióról ez alkalomból gyűjtöttünk össze néhány kritika- és interjúrészletet, érdekességet.

„Képtelenek leszünk elhinni, hogy ezt nem Csákányi Eszternek írtad” – kezdte Stuber Andrea a Kritikus Órát. Pintér válaszából kiderült, az eredetileg felkért színésznővel hosszan dolgoztak, de több ok miatt végül ő kikerült az előadásból. Mivel olyan színésznőre volt szükség, aki szereti és érti a társulat munkáit, magától értetődően esett a választás Csákányi Eszterre.”
(Az előadáshoz kapcsolódó Kritikus Óra- beszélgetés lejegyzésének részlete – 7ora7)

“A 42. hét olyan kortárs dráma, amely többek között azért is fontos, mert színésznőknek ilyen nagy volumenű szerepet nem nagyon ír más ma Magyarországon. Egy nagy ívű, komoly, görög tragédiához tudnám hasonlítani; egy szakmájában kitűnő, idős doktornő élete jelenik meg benne, én pedig bemegyek a színpadra a harmadik oldalán, és kijövök a századikon. Nem tudom, mikor írtak utoljára ilyen nagy női szerepet – pontosabban tudom, de nem szeretnék hasonlítgatni. Pintér Béla nagyon szereti a nőket, és ez nagyon fontos: foglalkoztatja őket, gondol az ő problémáikra, gondolataikra; ez kevés kortárs szerzővel van így. Az én korosztályom inkább szörnyeteg anyákat játszik, akik elrontották a gyerekeik életét, és le akarják rajtuk verni a szerencsétlenségüket. Egyébként ezeket is szívesen eljátszom, de egy ilyen találkozás nagy kincs nekem.”
(Részlet a Csákányi Eszterrel a Pintér Béla és Társulata működésének 15. évfordulja alkalmából készült interjúból – Kovács Bálint)

“Csákányi színesen, érzékenyen és hitelesen, a pintéri nyelvre remekül ráérezve járja végig Virágvári Imolával a Pokol és a Mennyország felé egyaránt sőt egyszerre vezető, láthatóan közös utat.
(…) látszólag afféle szabálytalan szappanopera és pazar tragikomédia, valóságosan azonban pontos látlelet a mi életünkről, a mi Magyarországunkról, ahol éppen ideje lenne leszámolni a tudatlan naivitással és az ürességbe vetett bizalommal. Virágvári Imola nem vette kezébe saját sorsát – ahogy mi sem: ráhagyja másra a döntést és még áldozatot is vállal, önmaga teljesítve be sorsát. Mert ezért kizsebelik, megalázzák, szakmailag és emberileg egyaránt (még pontosabban megalázza ő saját magát), és Pintér Béla nem kecsegtet azzal, hogy volna visszaút. Mi is csak reménykedünk. Meg sírunk. És nevetünk.”
(Ugrai István: Nem veszi kezébe a sorsát – 7ora7)

Az előadás elnyerte A legjobb előadásnak járó Dottore-díjat a Vidor Fesztiválon 2013-ban. Csákányi Eszter alakítását ugyanitt A legjobb női főszereplőnek járó Colombina-díjjal jutalmazták, valamint A legjobb női főszereplő díját nyerte el a Színikritikusok díjának odaítélésekor ugyanebben az évben.

“A Pintér Béla Társulat új bemutatója, A 42. hét a halál és az élet különböző megjelenéseit vizsgálja, a hétköznapok halálos unalmától, a torkunkba gombócot, gyomrunkba görcsöt, térdünkbe remegést hozó felkavaró fordulatokig. Mindezt a leghétköznapibb, realista keretekbe szorítva láthatjuk Dr. Virágvári Imola szülész-nőgyógyász megözvegyülését követő sorsfordító időkben. (…) Pintér Béla drámája kiforrott, jó ritmusú, jó humorú, banális és megrendítő sorstragédia, a végzet sodorta események láncolata, amelynek csúcspontja, beteljesülése nem a tragikus halál, hanem éppen az élet, a reményteli, az ámító, a fordulatos, a gyönyörű, a keserves élet.”
(Fehér Anna Magda: Éljen boldogan, ha tud – Ellenfény)

“Dr. Virágvári Imola szülész-nőgyógyász élete kétségtelenül nem annyira szép. Liberális szülőként laza keretek között neveli tinédzser lányát férjével, a nálánál némileg rigorózusabb Karcsival, az általános iskolai történelemtanárral együtt. Persze, nem konfliktusok nélküli a kissé őrült család élete: Enikő egy nap Lacival, a szülőknél alig idősebb rocker-motoros biztonsági őrrel állít haza, amit Imola és Karcsi eufemisztikusan szólva már csak azért sem fogad jól, mert 1) mindjárt reggel 7 óra van; 2) Karcsi épp ekkor adná át előrehozott karácsonyi ajándékát, egy szaunát. Hogy ebből az abszurd alaphelyzetből és a rögvalóságból némi – no jó: nem kevés – iróniával dúsítva átmentett karakterekből Pintér Béla egy szívszorító drámát tud teremteni, nem kivételes alkalom. De hogy utólag tudja láttatni ennek a földhözragadt és idillinek korántsem mondható reggelnek a maximálisan rejtett boldogságát, az bravúros. Ugyanis a darab vége felől nézve ez a koszos és kellemetlen reggel valami olyan szép, meghitt és tiszta, hogy az valóban megrázó. E reggel után minden megváltozik Virágvári doktornő és családja, valamint páciensei és munkatársai életében.
A 42. hét című darab számtalan kérdést vet fel, amelyek minden áldott nap foglalkoztatnak bennünket. E kérdések sokszor közhelyesek, mégis fontosak – a gyerekneveléstől a munkahelyi viszonyokon át a kapcsolatteremtés, a hit, a szerelem, az elfogadás, a beilleszkedés témájáig minden fölbukkan, hol egy cselekményszálban, hol egy karakterben, hol egy fordulatban. Talán a legrealistább Pintér-darab ez, annak ellenére is, hogy egyetlen szaunán, néhány széken, egy kisebb zenekaron (a Kéménczy Antal vezette nagyszerű zenekar teljes értékű szereplője az előadásnak minden értelemben) és pár kelléken kívül kizárólag színészből (és Benedek Mari kivételes karakterformáló képességű, zseniálisan találó jelmezeiből) építkezik.”
(Ugrai István: Nem veszi kezébe a sorsát – 7ora7)

“Mindvégig kacéran ölelkeznek a kettősségek Pintér Béla és Társulata legújabb produkciójában. Tragédia és vígjáték, lazán csúsztatott poénok és dermesztően feszült pillanatok, szappanoperába illő giccses klisék és érzékeny társadalmi felvetések stb., no meg persze leginkább születés és halál váltják egymást, nem is csak kettő, hanem sokkal több szinten. Voltaképpen a kettősségek inkább sokféleségek, ahogyan ki-kibújnak egymás alól, mint a hagymahéj újabb és újabb rétegei. (…) Káprázatosan, Feydeau-szerű könnyedséggel, ellenállhatatlanul sziporkáznak a poénok. De mikor a néző legjobban nyerít, akkor jön egy csodálatos váltás, és egyszeriben megfagy a levegő. És jön a valódi dráma.

Pintér Béla rendezése termékeny teatralitást idéz a színpadra. Könnyedén játszik a térrel, stílusokkal, a szigorú korlátok leomlanak, és ettől még egy-egy apró, mellékesnek tűnő momentum is friss levegővel, jelentéssel töltődik fel.(…)  ügyesen folynak egymásba a jelenetek, főleg mikor váltás helyett a rendező az új helyszínt úgy bízza a nézői képzeletre, hogy az új szereplő egyszerűen belemasíroz. Nincs környezet, üres a tér, csak pár hangsúlyos elem van, atmoszférát a színészek játéka, a játék tempója, meg a világítás teremt. Na és a zene!
… kavalkád, amely, néha melodrámai, mint egy tévésorozat, máskor kalandos és fordulatos, akár egy Lope de Vega színjáték, de vannak pontok, ahol thrillerbe illő izgalmakat lehet átélni, míg a nagy drámai fordulatnál felsejlik a hübrisz és a görög sorstragédia, miközben olyan apróságokkal is szívesen elpepecselnek a játékosok, mint kis színes leletek a hazai színművészet civódásaiból. Minden van itt, mindent meg is kapunk.”
(Sz. Deme László: Születés és halál a forgatagban – szinhaz.net)

“Magasra került a léc az évad egyik legelső bemutatójával: egy mesteri új magyar dráma, egy rendkívül súlyos, nagy alakítás Csákányi Esztertől és egy profi rendezés. Ez A 42. hét, Pintér Béla legújabb, egyáltalán nem „pintérbélás” előadása. Nincs énekbeszéd, nincsenek nagy csattanók a történetben, nincs semmi elrugaszkodás a hétköznapoktól, és még a zene szerepe sem sokkal nagyobb, mint más társulatok előadásaiban. Mégis: a megrázóan szép utolsó percek nem kevésbé hatásosak, mint Pintér legjobb, „régi” előadásaié.
Csákányi lenyűgöző a főszerepben, fájdalma alatt megreped a színpad deszkája, néha pedig tinédzserkorát újraélő szerelmes vagy hivatástudatát sutba dobni képtelen orvos. Pintér Béla színészként egy hatalmas vihar előtti csöndbe tudja sűríteni egész karakterét, Roszik Hella bigott vallásosként nem bigott vallásost, hanem egy szerethető, saját maga megreformálásért kétségbeesetten küzdő lányt játszik. A színházaknak egy egész évük van, hogy jobbat mutassanak mindennél.”
(Kovács Bálint: Megreped a deszka a fájdalomtól – egyfelvonásblog) 

Back To Top