50. Fácántánc

Az ötvenedik Fácántánc alkalmából összegyűjtöttünk néhány kritikarészletet az előadásról.

„Pintérék legújabb előadása gazdag fantáziával komponált, abszurdba hajló fergeteges blődli. Érett opusz (na jó, paraszthajszálnyit egyenetlen), a szatirikus vonulatból, amely parabolisztikus alulnézetben számol be a dolgok állásáról. Úgy beszél a világról (a világunkról), hogy csak sírni lehet rajta röhögés közben. Kafkai léthelyzetekbe ágyazott, szürreáliákat ostromló, stilizáltan sültrealista játék. Amelynek bukéját többek között a korok, kultúrák, nyelvek, diktatúrák közötti csúszkálás, pendlizés adja. Kiforgatott népzene, ironizáltan felturbózott rituálé, műakcentusos beszéd, mindez humorforrásként: az érett Pintér világa. A játék dimenziói történetfilozófiai horizontúak. Blaszfemikusan fedezik fel, mutatják be, hogy az úgynevezett történelem lényegében sosem változik. Azt sem tudod, a balladás énekekben elregélt török hódoltság korában jársz-e, vagy az államilag gondozottak (?) szadisztikus intézetében, mely hajaz a… mire is? Az ostoba vezényszavakból, s a még ostobább, begyakorolt, rituálékból előttünk áll a hetvenes évek magyar világa. Meg a tizenhatodik századé. Meg a jelenkoré.”

„Pintér Béla a Kaisers TV, Ungarn után újabb áltörténelmi komédiával rukkolt elő, csak ezúttal nem 1848-ba, hanem még régebbre, 1695-be megyünk vissza, a százötven éves török uralom alóli felszabadulás idejébe. A történelmi hűséget persze senki ne kérje számon: csak az alapszituáció felel meg az 1695-ösnek, minden más fikció. A Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképzőben vagyunk, az intézmény csak nemrég került vissza a Kanizsai vilajet fennhatósága alól Vas megyéhez, amelyet a Nyugarszentületi Szövetség csapatai foglaltak vissza a töröktől. A nép még épp csak hozzáedződött a turbánhoz és a hidzsábhoz, mikor a dekadens Nyugat elhozza a miniszoknyát, a bőrdzsekit és a sex&drugs-polót, egyszóval a szabadságot. A körmöst felváltja a szabadelvű oktatási rendszer, a kusskultúrát a demokratikus akaratképződés, a nepotizmust a transzparencia. Persze csak papíron, hiszen félázsiai származékokként szívünk vissza-visszavágyik a hatalmi önkény, a kegyencrendszer és a korrupció jól megszokott akolmelegébe.”

„…szépen, áttételesen az elmúlt negyedszázad magyar történelmét látjuk itt kicsiben: a keleti csapatok kivonulnak, a nyugatiak bevonulnak, színleg kiépül a demokrácia, valójában soha; és hiába törekszünk nyugat felé, ott sem találjuk a helyünk, s megindulunk ismét keletre. A Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképző valójában tornacipőgyár: tartozzunk Nyugathoz vagy Kelethez, az olcsó munkaerő által végzett kulimunka a fő tevékenységünk, erre vagyunk alkalmasítva. Mindezt nem erőltetett módon üzeni nekünk Pintér Béla: nincsenek konkrét behelyettesíthetőségek és egy az egyben megfeleltetések, sokkal inkább Komp-ország történelmi fátumát ábrázolja a maga általánosságában.”

„A rugalmas fantáziával kreált eseménysorozat amolyan áltörténelmi ál-ukrónia, és hogy minden ízében a jelenünkről beszél, abban sincsen semmi meglepő. Ráadásul revű-formában teszi, van ének, tánc, móka, kacagás.”

„Major Tamásra hivatkozva szokás emlegetni, hogy egy darabot sokan meg tudnak rendezni, de egy jelenetet kevesebben. Pintér a jelenetek kitalálásában és lebonyolításában jeleskedik. Minden szituációból, mondattöredékből ezerfelé röpködnek a szatíra nyilai. Ki van gúnyolva mindenki. Az olykor Tinódi Lantos Sebestyén modorában megszólaló szöveg és a fantasztikus fordulatokat sem nélkülöző cselekmény gúnyiratnak megfelel.”

„A Fácántánc nem a komor, súlyos történelmi látleletek sorába illeszkedik, amilyen volt a Titkaink, hanem ama gyilkos szatírák vonulatába, amelyek görbe tükörben, ám történeti metszetben, alulnézetből mutatják be az úgynevezett történelmet. A tizenhatodik századi török hódoltságból könnyedén libbenünk át a hetvenes évek diktatórikus világának sűrűjébe, az úgynevezett köznevelés sötét bugyraiba, amely poroszos drilljével, bigottan ostoba fegyelmező rendszerével a kiszolgáltatottság intézményesített (elő)iskolája. És a blőd sztori mögött parabolisztikusan ott húzódik napjaink bohózati közélete.”

„Pintér nem kevesebbet fog át, mint négyszáz évnyi múltunkat a jelenig és a közelgő szebb jövőig, de nemcsak időben, térben is: a török, a magyar, a német (értsd: nyugati), majd az arab (értsd: keleti) térségben, Európán innen és túl. Ugyanakkor ezt a hatalmas, tág fókuszt szűkre is szabja, és valódi, zárt történetet mesél, egy iskola történetét, igazi emberi sorsokkal. Ebben az iskolában váltogatják egymást az igazgató(nő)k, küzdenek a hatalomért és a külső hatalmakkal. Az idősíkok abszurd kezelését, egymásra csúsztatását Pintér már kipróbálta a Kaisers Tv, Ungarnban, az egyik legremekebb darabjában, s ennek nyomdokain haladva új, még tágabb perspektívák nyílnak most: Magyarország jelen idejű és történelmi tapasztalatait, ambícióit széles európai vagy világkontextusba helyezi, egy olyan országét, amely mindig más tenyeréből eszik, valakitől függ, hódol, benyal.”

„…a szimbólumok működőképesek, azaz olyan jelképek, amelyeket lefordítva igazságokat kapunk. Olyasmiket, amelyekről nem lehet azt állítani, ne történtek volna meg, és hogy megtörténtek, az ne ingerelne minimum vitára, vagy durvábban fogalmazva: az ne lenne gyalázatos. Ráadásul többnyire általános tanulságokat fogalmaznak meg, nem ennek vagy annak a pártnak a tevékenységéről beszélnek: minden jelenet arról szól, milyen mocskosan működik Magyarországon a rendszerváltás óta (is) a politika. És arról, hogyan manipulálják az állampolgárokat a hatalom birtokosai saját céljaik érdekében. Az utolsó jelenetre Pintér megmutatja, miként lehet úgy puhább vagy akár kemény diktatúrát létrehozni, hogy akiket elnyomnak, még azok is úgy érezzék, tényleg erre van szükségük.”

„Pintér Béla új darabja ismeretlen ismerős. Pergő történetmesélés, játékos-ironikus kommentárok, fájdalmasan szebb jövőkép. Miközben a színpadon erős, drámai sorsok és helyzetek vannak. Stilisztikai rétegek, utalások, ismert szólamok, jelképek és referenciák karneválja. Simon and Garfunkel dalára felemelkedő igazgatók beavatása, a magyar himnusz jókedve, bősége.”

„A színészi játék a társulattól megszokott fegyelmezett direktség. Nincs reflektáltság, nincs gesztikus kommentár: Csákányi Eszter Erzsike igazgatónő szerepében olyan tőről metszett despotát hoz, hogy csak úgy süvít az éles, kibomlott hatalomszeretet a színpadon; Thuróczy Szabolcs odateszi az Allah-hívő, de minden rendszerben megfelelni vágyó alattvalót: ő az, akinek a torkán még azt is le lehet nyomni, hogy a felesége egy napon férfi lesz, és nem a felesége többé.”

„Nagyszerű… Mindenekelőtt Csákányi Eszter és a Temesvárról érkezett Tokai Andrea. Csákányi nagyságában parádésan hatalmaskodó, félelmetesen képmutató és megalázottságában szívbemarkolón szenvedő. Összeomlása, hirtelen megöregedése, nehézkessége, amivel parancsszóra a diákok közé fekszik, egészen magas rendű színészet. Tokai Andrea az ellenkező utat szemlélteti plasztikusan. A megfáradt asszonyból alakul át politikus férfivá (!). Thuróczy Szabolcs remek karaktert ad a leginkább a nyulaihoz vonzódó technikatanárként. Pintér Béla a nyugati kultúra bürokratájáról rajzol pontos képet. Stefanovics Angéla a rossz diák mintapéldánya.”

„Csákányi ezer színét mutatja meg annak az összetett lelki folyamatnak, amelynek része a félelemkeltés, az azonosulás, az öngerjesztő frusztráció, az empatikus odafordulás, s a kéjesen szadisztikus hatalmi mámor. Mindegy, hogy ki fölött uralkodik, csak uralkodjék valakik felett. Ám azt is precízen mutatja be az előadás, hogy mi vár hatalomvesztés után a házi zsarnokra.”

„Tokai képes egy olyan nő-férfi átváltozást megteremteni, ami színészileg is, teátrálisan is lenyűgöző.”

„Stefanovics Angéla épp ezt tudja: egyetlen jellel, fejtartással, mozdulattal kommentálni a történéseket. Az ő átváltozása is látványos.”

„A nagyhatalmak (példának okáért az oszmán-török) árnyékában egymás sarkára hágnak az elnyomó rezsimek. Csak az alávetettek kiszolgáltatottsága örök. A túlélés vágya. A kollektív szégyen. Mert hisz erről beszél a pintéri gyilkos szatíra, a szégyenről. A meghunyászkodás birkatürelméről. Az édes magyar lomhaságról. Az elviselhetetlen derűs elviseléséről. Mi több, túllihegéséről. De ne kerítsünk túl nagy feneket a történetnek, ne keressünk ott filozófiát, ahol a szabad szájú kacagás az autentikus, a visító röhögés, a bugyborékoló poénok. Mert van itt népdalokból, balladákból, népi mondókákból lepárolt bohózat („sós kútba tesznek, onnan is kivesznek”), könnyű kabarétréfák árja, vicces poénok, és hótkomoly, gyilkos gegek.”

Források:

Kiss Csaba bé: Ihol jönnek a törökök, 7ora7.hu

Tompa Andrea: Már készül a te jövőd, Magyar Narancs

Kovács Dezső: After party, art7.hu

Kovács Bálint: László Petra és az őszödi beszéd is színpadra került, origo.hu

Zappe László: Igazgató- és rendszerváltás kompországban, nol.hu

Csáki Judit: Volt, van, lesz, RevizorOnline