skip to Main Content
Menu

Gyévuska – 100. előadás

A mai napon játssza a Pintér Béla és Társulata a Gyévuska 100. előadását. Ebből az alkalomból összegyűjtöttünk néhány érdekességet: kritikarészleteket, régi ajánlókat, lejegyzett beszélgetéseket.

„Roncsolt kópia: ez lett volna a Gyévuska címe, ha Pintér Béla tíz éve, a próbafolyamat zaklatott állapotában nem hallgat Darvas Ferencre. A múlt század hatvanas éveiben gyakran előfordult a hazai mozikban, hogy az előadás előtt a mozigépész bemondta: a vetítésre kerülő kópia erősen roncsolt, elnézést az esetleges vetítési hibákért! Pintér Béla egy esztelen háború – történetesen és nagyon is konkrétan a második világháború – következtében kialakuló roncsolt társadalomról, végzetesen roncsolt életekről és elpusztult, roncsolt morálról, soha vissza nem térő férfiakról és örökre összeroncsolt női-emberi sorsokról beszél a 2003-ban írt zenés drámájában.”

„Szertartásszínház lenne ez, legalábbis ami a látványt és a mozgást illeti, ha nem ellenpontozná a szöveg/zene. Pintér nemcsak a formára talál rá, de egy olyan szikár, már-már aszketikus és pontos teatralitásra is, egységes látványra és mozgásra, amely korábbi munkáira nem volt jellemző; ezért is fontos állomás pályáján a Gyévuska.”

gyevu013

„Kockázatos vállalkozás előadást írni 1942-ről, az egyesített nagynemzeti eufóriáról, a faji felsőbbrendűségi tudatról, amikor még a viccek is Trianonról szólnak, hiszen ehhez az érához ma is tapad – nem kevés – irredenta-revizionista beszédmód. A Pintér Béla Társulat Gyévuskája erről (is) szól. Ilyen korszakokról minálunk nem illik komoly darabot írni. De Pintér – ellentétben korábbi önmagával, amikor főleg nevettetni akart – ezúttal komolyan veszi témáját. Pedig kinevetni, ironizálni könnyebb lenne… Persze nevetni most is lehet, sőt muszáj, de Pintér viszonyulását e korhoz nem a cinikus, pökhendi, kívülálló, értelmiségi outsiderattitűd határozza meg, hanem a belülről szemlélő, a kor által (meg)érintett, olykor egyenesen együttérző vagy a rideg nézőpontú krónikás magatartás.”

„A zenei anyag – Darvas Benedek kiváló munkája – a kor slágereitől, operettdalaitól, a Karády- és katonadalokig, indulókig, irredenta énekekig, német, orosz, magyar nótákig, József Attila-szövegekig mindent bekebelez. A zenei idézetek egyben a történelmi hűség zálogai. Az ismert dalok hol eredeti, hol új szövegekkel hangzanak el. Az egyik fő humorforrás, amikor Pintér a közismert nótának új szöveget ír: ezeken nevetni kell, de úgy, hogy az emberben megfagy a vér.”

„Képzeljünk el egy régi, magyar, fekete-fehér filmet a negyvenes évekből, fess hadnagyokkal és gyönyörű grófkisasszonyokkal, akik az egész filmet végigéneklik a kor slágereit, magyar nótákat és katonaindulókat Pucciniba oltó opera formájában. Ahol a filmekből megszokott úri világ képviselői mellett feltűnnek a munkaszolgálatosok, a hősök mellett (vagy inkább helyett) az áldozatok és a tettesek.”

„Végigénekeljük ugyan a darabot, Önök azonban mégsem operát látnak, hanem színházat színészekkel, akiknek nincs olyan szép hangjuk, mint az operaénekeseknek, viszont nagyon lassan és nehézkesen mozognak.”

„Pintér nagy drámaíróhoz illő sűrítéssel mutatja be a rendszer szabályait: mit szabad, mit tilos; mi az, amit nyilvánosan tilos, de “magunk között” szabad; mi az, amit hivatalosan szabad, de unter uns nem ildomos; és mi az, amit csak a rendszer kivételezettjeinek szabad. Mindenkinek, aki a Kádár-korszakban szocializálódott, nagyon ismerős kell legyen az ilyesmi.”

gyevu090

„A darab legérdekesebb, legjobban megírt karaktere Felkay ezredes – mellesleg az egyetlen igazi dzsentri a szereplők között -, aki keserű-bölcs iróniával-öniróniával kommentálja az eseményeket: a föléjük rendelt német tábornokot, saját felesége előadóművész ambícióit, a beosztott tisztek magánéletét. Ahogy halad előre az előadás, úgy válik apránként világossá: mindent, amit látunk, az ezredes szemén keresztül látjuk (hátborzongató rendezői megoldás: Felkayt váltott szereposztásban Derzsi János és Szarvas József játssza). Amikor Felkayné Aggteleky Aranka a honvédbúcsúztató keretében elszavalja József Attila Munkások című versét, akkor egy “két keresztnevű kommunista firkász” versélményét halljuk; amikor végül bekövetkezik az összeomlás, szuronyos, vörös zubbonyos rémalakok élén a csillogó szemű Aggteleky Aranka masírozik be – ismerjük addigra Felkay keserű öniróniáját, hogy mondatlanul is halljuk: “minket ugyan most felkoncolnak a bolsevisták, de legalább nejem önagyságának összejön egy szociális forradalom”.

„A jelenetek önmagukban is hatásosan vegyítik a megrendítő és komikus tartományt, a katonák sanyarú sorsa és a nemzet sanyarú sorsa eredményesen kopírozódik egymásra, a magánéleti betétek aláhúzzák, amit alá kell nekik húzni…”

„Mire elérkezünk a felszabaduláshoz, ki-ki meg van halva, vagy tönkre van menve. Szép, hogy a halott katona odafönt biciklizik tovább; szép, hogy az alkalmi tolmácsnak szegődött zsidó rezzenetlen arccal, tisztelettudóan fordítja felettesének, amint a német főfelettes őt pocskondiázza; szép, hogy az otthon maradt feleség növekvő hasát simogatva halott férjének ír levelet. Szép, pedig mind banális – vagy épp azért.”

gyevu123


Források:
Tompa Andrea: Mindenkinek a maga gyévuskája – Magyar Színházi Portál
Csáki Judit: Feketén-fehéren – Magyar Narancs
előadásajánló – Nemzeti Színház
Zsámboki András: Osztályrész – Criticai Lapok
Gyévuska – Roncsolt kópia – 7óra7

Back To Top