Kórház-Bakony felújítva – 20 éves a Pintér Béla és Társulata
A Kórház-Bakony felújított változata a jubileumi évad alkalmából kerül színpadra.
Eredeti bemutató: 1999. december 9.
Az eredeti bemutatótól eltérően a 20 éves évfordulóra felújított előadásban élőzene hallható,
emellett az előadás új szereposztásban kerül színre:
Prof. Keserű Géza – Terhes Sándor
Dr. Palócz Gyula – Friedenthal Zoltán
Vass Miklós, műtős – Bencze Sándor “Qpa”
Barbara főnővér – Csatári Éva
Yvette nővér – Enyedi Éva
Natália nővér – Nagy-Abonyi Sarolta
Margit néni – Szalontay Tünde
Angyal András – Thuróczy Szabolcs
Savanyú József – Mucsi Zoltán
Látogató – Pintér Béla
Zenészek: Ökrös Csaba, Pelva Gábor, Pénzes Géza, Kürtösi Zsolt
Prof. Keserű Géza szerepét az 1999-es bemutatón Terhes Sándor, majd Tamási Zoltán,
Dr. Palócz Gyula szerepét Deák Tamás,
Barbara főnővért Péterfy Bori,
Margit néni szerepét Szemerédy Virág,
Savanyú József szerepét a bemutatón Mucsi Zoltán, majd Szűcs Elemér játszotta.
Díjak, elismerések:
Színikritikusok Díja 2000: Az év legjobb alternatív előadása
A 6. Alternatív Szemle Fődíja, 2000
A Fővárosi Önkormányzat Díja 2000: Az év legjobb alternatív csoportja
Nemzetközi Small Scene Theatre Festival, Rijeka, 2004: A legjobb dramaturgia díja
Az előadás 2005-ben szerepelt a Heidelberger Stückemarkt-on
A majdnem 20 éves előadásról írt kritikákból gyűjtöttünk össze néhány részletet:
“A Kórház-Bakony klasszikus orvos csúfoló. Újdonsága a sarlatanizmus feletti indulatoskodáson túlemelkedve felmutatja a lehetetlen munkát, a lezüllött felelősségtudatot, az elterpeszkedő hanyagságot, a globális nemtörődömséget. A komikumot a halál árnyékában tálalja föl. Az előadás visszapörli a nevetés becsületét. Ismét bebizonyosodik, nevetni csak komoly dolgokon érdemes. Bolond világot látunk feszes logikával összezártan. Pontosak a párbeszédek. Pontosak a jellemek… Gúnnyal ábrázolt társadalmat kezel nagy biztonsággal az előadás.”
Molnár Gál Péter
“Legyen elég a mesélésből annyi, hogy vagy a kórháziak álmodják, hogy belecsöppentek egy bakonyi rémregénybe, vagy két derék haramia álmodja, hogy ők egykor műtősök, illetve hozzátartozó-leszármazottak voltak, s az ő álmuk az is, hogy egyikük a meneküléskor meg sem áll Vlagyivosztokig (…), másikuk meg Havannáig… Dsuang-dszi álmodja-e a lepkét vagy a lepke Dsuang-Dszit? Ez az ősprobléma élteti ezt a játékot, amit ugyanúgy lehet élvezni, mint a Népi rablétet – az elemzést meg a komplex mondanivaló boncolgatását még hetekkel a látottak után is folytatva. Pintér Béla is ráérzett a saját maga által létrehozott formanyelv ízére, s ha nem is önismétlés nélkül, de további lehetőségeket felszínre hozva belőle dolgozott remek csapatával… A népi kultúra mint kiindulópont – mondhatnánk hevenyészve. De többről van itt szó. A közös archetípusok, a nagy vándormesék és jelképek felismeréséről, a kortársiasított néptánc érdemi erejéről s a napi gügyeségek stiláris állandósulásának remek arányú keveréséről…”
Budai Katalin
teljes cikk
“A pintéri életmű korai darabjaira, így a Kórház–Bakonyra is a kíméletlen őszinteség és személyesség a jellemző, ennek ellenére nem veszt általános érvényességéből, hiszen mindenki számára ismerős helyzeteket, pillanatokat tár elénk. Az előadás tartalmi elemévé válik a közhelyes, a klisé, aminek következtében frázisokká alakulnak át a romantikus szerelmi történetről és mély emberi fájdalmakról szóló vallomások is: például az elhunyt apa, aki életében alkoholistaként mit sem törődött a családjával, a fia kérdésére, hogy miért jött vissza, azt feleli: „mert úgy szeretnék még szeretni”. A maga együgyűségében jelenik meg ifj. Savanyú szerelmi története is, vallomásának giccsességét a látványvilág, illetve a színészi játék még inkább felerősíti, ahogy a zöld fény által megvilágított, pokrócra heveredő pár a hóesésben egymáshoz dörzsöli az orrát. A férfiak személyes vallomásai és érzései banalitásuk következtében elvesztik érvényességüket.
Az apa-fiú betyártörténetében a lezárt, végleges sors által kiváltott düh, a férfibánat és a férfinosztalgia jelenik meg. A fiú a jövőjét jelképező sisakkal a kezében némán áll a valóságban, képzeletben azonban megvívja ödipális harcát az apjával, kipróbálja apja betyárosan kemény életét, különböző kalandokba keveredik, a legnagyobb feladat azonban épp a valóságban várja: túllépni a tragikus apai sorson.”
Antal Klaudia
teljes cikk
“Volt kor (már elmúlt), mikor a romantikát a kórházi történetek, a kalandot pedig a betyáros könyvek jelentették. A kórházi limonádék valahogy átmentették magukat a tévés világba, a betyárok viszont gyengébbnek bizonyultak, vagy legalábbis a természetes kiválasztódás kegyetlen törvényei megfosztották őket a subától és a konya bajusztól. Egész mostanáig nem született meg az, aki rátalált volna a spanyolviaszra. A Szkénében azonban egyesítették végre a két alapműfajt, és megszületett a tökéletes megoldás: a kórházi betyártörténet… A műfaji meghatározás valóban kórházi betyártörténet, de másról van itt szó. Nincs szükség felesleges viccelődésre, hiszen az előadásban nem viccelnek feleslegesen…
Különféle távoli világok találkoznak, a világok átjárják egymást, és nincs köztük fő- és mellékuniverzum. Mindig az éppen jelen lévő a viszonyítási pont, amihez képest a többi távoli és álomszerű marad. A szereplők nem választanak, az új helyzetek szeszélye dobálja őket egyik karakterükből a másikba, míg az előadás végére nagyjából össze nem áll a kép. Persze maradnak elvarratlan szálak meg elvarrhatatlan ellentmondások, de ez nem krimi, itt nem kell kizárni az összes megvalósuló lehetőséget ahhoz, hogy eljussunk az igazsághoz, sőt…
Minden sokkal egyszerűbb: a színen egy komédia, melyben – aki akarja – bőven találhat komoly férfibánatot, és melytől a legnagyobb dráma idején sem áll távol a vulgáris poénkodás. Márpedig ha e kettőt sikerül jó arányban elegyíteni (nem felváltva mutogatni drámát és poént, hanem egyben színre hozni), az az egyik legnagyobb színházi erény. Témája a sors mint olyan, hogy kivel ez történhet, kivel az, de senkivel sem az, amire vágyik, vagy amit érdemel…”
Deutsch Andor
teljes cikk
“Kelemen Orsolya hangsúlyozza, hogy a Kórház-Bakony egy egész sorozat kezdete. Felhívja a közönség figyelmét bizonyos motívumokra, melyek rendszeresen visszaköszönnek Pintér Béla munkáiban. Az előadásokban sokszor találkozhatunk a népi kultúra különböző motívumaival (népzene, néptánc, dialektusok) illetve többször használt dramaturgiai elem az álom. Pintér célja kezdetben az volt, hogy az autentikus és a giccs találkozzon a színpadon, majd elmondja, hogy nagyon szereti az álom keltette hatást is. Azt is megtudjuk, hogy a Kórház-Bakonyhoz köthető Pintér Béla írói működésének kezdete is. A próbákon a színészek eleinte improvizáltak a különböző helyzetekre, majd amikor Pintér látta, hogy ha ez így megy tovább, az nagyon jó, de előadás nem lesz belőle, akkor hazament és egy éjszaka alatt megírta az első jelenetet.”
Kritikus Óra – beszélgetés az alkotókkal a 15 éves jubileum alkalmából
teljes cikk
“Pintér Béla tulajdonképpen úgy dolgozik, mint Shakespeare vagy Moliére. Maga írja a darabokat, a saját társulatára, és ő is szerepel a produkciókban…
Tudható, hogy roppant sokat merít saját életéből. A Kórház, Bakony előadását például az ő édesapjának halála ihlette. Az az érzéketlen kórházi struktúra, az a nagyipari gépezet, amiben az olyan csekélység, mint az ember, csaknem totálisan elvész. Vagy húsz év távlatából sem felejtem, ahogy a darab főhőse, akit Pintér alakított, édesapja halála után megrendülten kóvályogni kényszerül a kórházban, hogy mindent beszerezzen, ami a hozzátartozója elhunyta után szükséges.
Amikor édesapja maradék holmiját ridegen, egy batyuban a kezébe nyomták, mintha csupán két kiló krumplit adnának át, Pintér csak állt és állt, képtelen volt megszólalni. De nagyon is sejthető volt, mi játszódik le benne. Megformálta a totális kiszolgáltatottságot. Megmutatta hogyan töpörödhetünk össze, veszhetünk el, válhatunk csak egy hivatalos adattá, számmá, a nagy gépezetben. És utána azt is érzékeltette, hogyan próbált mindennek dacára továbblétezni.”
teljes cikk