skip to Main Content
Menu

Előadás is meg nem is. Őszinte is meg nem is. Nem mondják ki, de aztán mégis. A rítus kiüresedettségéről, az ünneplésbe burkolt romlottságról szól, és ellenkezőleg: az ünnep megtisztító erejéről. Pintér Béláék meg is haladják önmagukat meg nem is: vergődnek a maguk felépítette csapdában.

A társulat utoljára 2017-ben hozott létre saját előadást, a mérsékelt sikerű Szívszakadtigot. A rákövetkező évadban bemutatott Ascher Tamás Háromszéken a Katonával volt közös produkció, így a közönség és a szakma felfokozott kíváncsisággal várta, hogy mivel rukkolnak elő huszadik jubileumukra. Ez lett a hónapokat csúszó, zsákbamacskát nem áruló című Jubileumi Beszélgetések, egy előadás arról, hogy Pintér Béla nem tud előadást csinálni. Vagyis okos lányos megoldással mégiscsak létrejött valami helyett valami (más), amit ki-ki belőhet magának valahol az elegáns blöff és a társulattal szembeni elvárások seggberúgása (és akkor még finom voltam) közötti, nem annyira széles spektrumon. Az biztos, hogy a Jubileumi Beszélgetések nem egy jól megcsinált pintérbélás előadásként működik: ereje a megnyilvánulások performativitásában van, és abban, ahogy egyik ámulatból a másikba esünk, hogy egyik pillanatban sem tudjuk, mire megy ki ez az egész.

Igaz, a néző beetetését követő hidegzuhany sok Pintér Béla-előadásban zúdul a nyakunkba, ezúttal azonban nem egy különös történet szappanoperai fordulatai űzik velünk ezt a játékot, hanem inkább a tágabb értelemben vett műfaji váltások. Az első meglepetés alighanem akkor éri a közönséget, amikor rájön, hogy tényleg – ráadásul egy valamennyire még valóságosnak is tűnő – jubileumi beszélgetés a keret: a társulat néhány tagja hosszú asztalnál ül, mindenki előtt mikrofon, Kéménczy Antal zenei aláfest, Szabó Zoltán kérdez, közben a háttérben a kivetítőn régi előadásfotók sorjáznak. Persze nagyon gyanús az egész, meg hát Szabó is igyekszik minél szurka-piszkább kérdéseket feltenni, olyanokat is, amikről csak álmodni mernek a mindenkori, mégoly kellemetlenkedő interjúkészítők. A személyeskedő kérdéseket sorra visszadobják a tagok, de a társulat egészét érintő témákkal kapcsolatban – legyen szó az utóbbi években elmaradt díjakról vagy fesztiválmeghívásokról, a kifáradásról, kevésbé sikerült előadásokról vagy Pintér vezetői stílusáról – elhangzanak alighanem őszinte, már-már a vallomás- és a gyónás szintjére emelkedő nyilatkozatok.

Ám a beszélgetés így is átcsúszik lassan a közönségtalálkozó mint műfaj lehetetlenségének karikírozásába, önmaga paródiájába, hogy aztán egy szemvillanás alatt elszabaduljon a pokol, és átkerüljünk egy másik előadásba. Méghozzá abba, amit Pintér nem rendezett meg, mert nem lett volna elég jó.

Ez a darab a Népi rablétet idézte volna meg, a társulat első előadását, amivel Pintér Béla letette kézjegyét (a cím is az ő nevének anagrammája!). Elég hamar eldöntöttem, hogy a jelenlegi körülmények között elérhetetlen eszmény- vagy az elvetett előadásban vagyunk-e, a beszélgetést követő tombolás ugyanis inkább tűnt egy kaotikus (nem megrendezett, persze azért de) autoreferenciális showműsornak, mint épkézláb, összeszedett produkciónak. Ugyanakkor az alkotói válság e magamutogatásának, a tehetetlenség felvállalásának is van ereje, ahogy önmagában az elemeire bontott pintérbélaiságnak is. Ez a jelenetsor ugyanis egy fékeveszett bacchanália, a társulatra jellemző toposzokkal való őrült tempójú játék: tobzódó önismétlés. Van benne néptánc, trash-diszkó, mulatós, trágár ordítozás, hatalmas méretű fallosz, töcskölés, lefejezés, minden, ami kell, spriccel a vér is.

Közben nézősimogató kényeztetés, öröm, ahogy a társulat tagjai felidézik korábbi előadásaikat, nagy szerepeiket. Thuróczy Szabolcs a Gyévuskára emlékeztető, hatalmas koturnusban tipegve igyekszik megfelelni a társulatvezető elvárásainak. Stefanovics Angéla hatalmaskodó férjet játszik – férfit, ahogy a Titkainkban is. Friedenthal Zoltán pedig a feleségét – nőt, ahogy A démon gyermekeiben. Enyedi Éva az Öl, butít Sünmalackájaként nyafog. A (Gyurcsányra hasonlító) Bencze Sándor Qpa zombiként Ady-verseket hörög. Roszik Hella és Terhes Sándor pedig a társulat két elhunyt tagját, Szemerédy Virágot és Szűcs Elemért idézik meg. Ők egyenesen a túlvilágról érkeznek az ünnepségre, Roszik földöntúli, átható énekhangja kíséri bevonulásukat. Meg is kapja a magáét tőlük a társulat, hát igen, onnan nézve mindennek más a jelentősége.

Pintér Béla pedig nem más, mint Mr. Pinter, akinek alakja finom párhuzamba van állítva Orbán Viktoréval. Már a jubileumi beszélgetésben is kezdték pedzegetni, hogy Béla mennyire (nem) demokratikus vezető, a bacchanália során pedig egyenesen zsarnoki vonásokat mutat Mr. Pinter, aki saját megszólalásaiban Orbánnal készült interjúkból idéz, és visszhangzó, a Fészek Művészklub teljes nézőterét betöltő hangon mond győzelmi beszédet.

Nem marad adós az előadás a társulattól megszokott kormánykritikával sem, de közben ennek az attitűdnek a vélt vagy valós bátorsága is ki van figurázva. Míg a beszélgetések Pintér Bélája óvatoskodik, személyiségi jogokra hivatkozva leveteti Schmidt Mária és Bayer Zsolt fotóját, addig az elvetett előadás Mr. Pinterje… Hát, ami a csövön kifér, és kap a másik oldal is. Maradjunk annyiban, hogy ezúttal sem a vélemény rétegzettsége, reflektáltsága, hanem valaminek a nyers kimondása éri el a hatást.

A legnagyobb rejtély pedig az, hogy ezek után milyen lesz – ha egyáltalán – a következő Pintér Béla-előadás.

 

Back To Top

TÁMOGATÓKAT KERESÜNK

A kultúrafinanszírozási rendszer átalakulása miatt a jelenlegi átmeneti helyzetben a társulat további működése került veszélybe. Nem látunk más lehetőséget, nézőinkhez fordulunk segítségért. Számos támogatási forma áll azok rendelkezésére, akiknek van lehetősége és szándéka társulatunk munkájának támogatására.