skip to Main Content
Menu

50. Fácántánc

Az ötvenedik Fácántánc alkalmából összegyűjtöttünk néhány kritikarészletet az előadásról. „Pintérék legújabb előadása gazdag fantáziával komponált, abszurdba hajló fergeteges blődli. Érett opusz (na jó, paraszthajszálnyit egyenetlen), a szatirikus vonulatból, amely parabolisztikus alulnézetben számol be a dolgok állásáról. Úgy beszél a világról (a világunkról), hogy csak sírni lehet rajta röhögés közben. Kafkai léthelyzetekbe ágyazott, szürreáliákat ostromló, stilizáltan sültrealista játék. Amelynek bukéját többek között a korok, kultúrák, nyelvek, diktatúrák közötti csúszkálás, pendlizés adja. Kiforgatott népzene, ironizáltan felturbózott rituálé, műakcentusos beszéd, mindez humorforrásként: az…

Tovább

Meghívás a DESZKA Fesztiválra

Örömhír: a Katona József Színház és a Pintér Béla és Társulata közös produkciója, az Ascher Tamás Háromszéken című előadás meghívást kapott a XII. DESZKA Fesztiválra, a kortárs magyar drámák seregszemléjére Debrecenbe. Az előadás időpontja: április 8. vasárnap 19.00 A DESZKA Fesztivál teljes programja itt érhető el.

Tovább

A Katona József Színházban, a szerző rendezésében mutatják be decemberben az Ascher Tamás Háromszéken című Pintér Béla-darabot. Az előadásról, A bajnok visszhangjáról, és a két társulat találkozásáról Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs mesélt a hvg.hu-nak.

hvg.hu: Az előadásról annyit tudunk előzetesen, hogy az egy A bajnok című korábbi darabot támadó cikkre reagál, és Máté Gábor nőügyeiről fog szólni. A címe azonban Ascher Tamás nevét viseli. Hogyan érnek össze a szálak?

Elek Ferenc: Az az ominózus cikk feltette a kérdést Pintér Bélának, hogy miért nem ír Máté nőügyeiről is egy darabot. És erre ő írt. De az előadás sokkal több lesz ennél: a kaposvári színház és a Katona ötvözéséről, a színház belső világáról szól. Egy huszonvalahány évvel ezelőtti fikciós történetet mutat meg, ami persze érinti Máté Gábor életét, de ugyanúgy Ascherét is.

Thuróczy Szabolcs: Igazából nem akarunk konkrétumokat mondani, mert bár a darab vége és az egész drámai kifutása a Béla fejében már megvan, de még nincs leírva. Azt viszont állíthatom, hogy a két világ, az erdélyi kultúra és a budapesti művészszínházi élet találkozása nagyon érdekes lesz. Egy csomó konfliktus és humor forrása. Road movie-szerűen megyünk, utazunk az ereje teljében lévő Ascher Tamással, Bezerédi Zoltánnal és Máté Gáborral. Mi Ferivel ketten játszunk egy karaktert.

hvg.hu: Ezt hogy képzeljük el? Cserélnek időnként vagy egyszerre vannak színpadon?

E. F.: Szabi Babarczy Lászlót, én pedig Zsámbéki Gábort játszom. De mégis ez a két rendező-igazgató egy személlyé olvad össze: a Katonavári Kaposa József Színház igazgatójává. A társulat is egy emberként kezel minket.

hvg.hu: Ezt elég nehéz elképzelni.

T. Sz.: Elmondva kicsit bonyolult, de reméljük, a színpadon egyértelmű lesz. Babarczy és Zsámbéki két különböző stílusú, de nagyformátumú ember. Zsámbéki a filosz, rendkívül nagy tudású, Babarczy pedig hordozza magában azt az erőt, hogy egyből kimondja, amit gondol. Béla tisztelettel ábrázolja őket.

hvg.hu: Tehát olyan embert kell megformálni, aki nap mint nap jár-kel a színházban. Vékony jég: hogyan lehet kikerülni, hogy paródia legyen?

T. Sz.: Gyűjtjük a mozgásokat, a gesztusokat, mivel hasonlóképpen kell léteznünk, ezeket teljesen magunkévá kell tennünk.

E. F.: Közben vigyázni kell, mert színházat csinálunk és nem dokumentumfilmet. Én nagyon szeretem Zsámbékit, és tudom őt utánozni, pont emiatt van bennem egy csengő, ami néha megszólal, hogy hahó, ő ezt sosem csinálná. Ez engem jelen pillanatban még nagyon feszít, mert lehet, hogy egy-egy gesztus, mondat jót tenne színházilag, ugyanakkor tartok attól, nehogy gyengébb minőségű embernek mutassuk őt. De tudom, hogy Bélának sem ez a szándéka, hiszen kizárólag azokat írta bele, akiket szeret.

hvg.hu: Említették, hogy nagy tisztelettel beszélnek a rendezőkről: ez akár azt is jelentheti, hogy kizárólag jó színben tüntetik fel őket.

E. F.: Ha valaki arra számít, hogy na, itt legyen valami rossz is róluk, az örülni fog. Nem bánik velük Béla kesztyűs kézzel. Mindenki, még Pintér Béla is megkapja a magáét. (nevet) Abszolút előtérbe kerülnek az emberi gyengeségek, még ha olyan helyzetekben is, amik a valóságban nem történtek meg.

hvg.hu: Máté vagy Zsámbéki benéz időnként a próbákra?

E.F.: Nem. Nyilván megnézik majd, de ők nagyon kritikusak és kemények magukkal szemben, nem tudom elképzelni, hogy majd kikérik maguknak, amit látnak. Belső használatra minden évben csinálunk szilveszteri műsorokat, paródiákat. Amit ott kapnak tőlünk, azt nem teszik zsebre, és mi ezt hivatalosan csinálhatjuk, de még sose volt belőle bajunk. Pedig némelyik jelenet kegyetlen, gyilkos és metsző. De Máté, Ascher és Zsámbéki is nagyon várják ezeket, mert számukra jó visszajelzés.

hvg.hu: Rengeteg támadás érte a Katonát A bajnok miatt. Hogy tekint erre vissza utólag a társulat?

E. F.: A támadásokról: jobb lett volna, ha nem így alakul. Az újságíróknak sikerült felfújni és tévútra vinni ezt az ügyet. A bajnoknak ugyanis nem az volt a lényege, hogy itt egy politikus életét meséljük el. Azt akartuk megmutatni, hogy egy potentátnak, miközben épp a csúcson van, hogyan megy szét az élete, a családja. Magyarországon most ki lehet potentát? Egy politikus. Hogy hogyan omlik össze egy élet, az fontos dolog, és kell róla beszélni. Egyébként élveztük a darabot próbálni, áldásos és jó időszak volt.

T. Sz.: Én csak külső szemlélőként figyeltem a dolgokat, de szerintem nagyon izgalmas volt az alapanyag, egy igazi shakespeare-i dráma. Régóta dolgozom Bélával, a legtöbb előadásában sok ilyen elem van. A Katonában ez nagyobb visszhangot kapott, de én szeretem, amikor pengeélen rohangál egy előadás.

hvg.hu: Az Ascher Tamás Háromszéken annyiban mindenképp más, hogy már nem csak katonás színészek játsszák. Négyen a Pintér Béla Társulat tagjai, és tizenkét itteni színész játszik. Nem törte meg a találkozás a szokásos rutint a csapatokban?

T. Sz.: Nem akarok ömlengeni, vagy ilyesmi, de az itteni színészek belső intelligenciája nagyon hamar leszedi Béla szövegeit. Mikor először vagy másodszor olvasták az új szöveget, egyértelmű lett, hogy tudják, mi a lényeg, a finomság, hol a hangsúly. Nagyon jó kvalitású színészek vannak itt, jól kompenzálják Béla „türelmetlenségét”, hogy nincs egymás mellett elbeszélés. A színház, mint olyan, új, de elég sok itteni színésszel dolgoztam már filmben vagy színházban.

E. F.: Hát az semmiképp nem rutin számomra, hogy még néptáncolhatok is a darabban… (nevet) Koncentrált, de szórakoztató munka zajlik, Béla nagyon fegyelmezett tempót diktál.

T. Sz.: Mert csak akkor látja maga előtt, hogy mi működik, és így tud otthon őrlődni magában, hogy mi izgalmas, mi nem. Közben jönnek színészszempontból is előrelökő kritikák, akkor ott változtat, újraír. És közben el sem helyezte magát színészként, az az utolsó napok problematikája lesz. Amúgy nagy ajándék az élettől, hogy beleúszhatunk ebbe a sűrű, katonás létbe, mindenféle stílusú, korú emberrel találkozunk. Később, ha Bélának eszébe jut valami új darab, akkor könnyebb dolga lesz, mert most rálát a társulatra.

E. F.: Meg hát, abszolút a melóról szól minden, és mind a kettő nagyon jó szemléletű banda.

hvg.hu: Azzal, hogy a próbák közben folyamatosan íródik a darab, tud reagálni az aktualitásokra. Az elmúlt hónapok színházi zaklatási botrányaira például mennyire reagál az előadás?

E. F.: Reagál. De ízlésesen.

T. Sz.: Nem öncélúan, hanem a darab szerves részeként reagálunk. Tehát nem az van, hogy kikacsintunk. Nehogy az a vonal erősödjön fel, hogy az a mocskos színházi világ! Mert a zaklatás és a visszaélés minden közegben előfordul. Ne csak magunk alá gyújtsunk tüzet! Ez persze nem azt jelenti, hogy a társadalom összes többi rétegét korbáccsal fogja ütni Béla.

hvg.hu: Önök személy szerint óvatosabbak a botrányok óta? Próbákon vagy civilben jobban megfontolják, mit tehetnek és mit nem?

E. F.: Természetes, hogy az erőszak minden formáját mélyen elítéli és elutasítja az ember. De megmondom őszintén, egy kicsit attól is félek, hogy a humor, a könnyedség fog kikopni az életünkből.

T. Sz: Igen, mert ha valaki rácsap a fenekedre, akkor rögtön jöhet olyan reakció a közegből, hogy „ez meg mi volt? Látta az egész színház!” Én meg mondhatom, hogy ez csak vicc volt, de ez már nem lehet vicc.

E. F.: Egyébként én magamon érzem, hogy óvatosabb vagyok. Meggondolom például, hogy megölelhetek-e valakit. Nagyon emocionális ember vagyok. Van, hogy akit kedvelek, azt megölelem. Most pedig felmerül, hogy nehogy félreértsenek. Szóval bennem elég mély nyomot hagytak a zaklatási ügyek. Van ezzel dolgunk.

T. Sz.: Szerintem kicsit mindenkit megrázott, hogy figyeljen, fókuszáljon önmagára. Fontos, hogy ha valaki kiáll, és beszél valamiről, akkor előbb vizsgálja meg önmagát.

hvg.hu: A Háromszékben, ha jól tudjuk, hangsúlyos szerepe lesz néptáncnak, népzenének is. Táncházszerű próbák zajlanak?

E. F.: Három-négy órás táncpróbák vannak! Ez elég fárasztó, ilyen próbákhoz itt nem szoktunk hozzá. Bárcsak fogynék is! (nevet)

T. Sz.: Pedig mekkora flash, hogy az Elek Feri néptáncol, hát azért ez nem minden nap van a Katona színpadán! (nevet) Egy új kultúra jön be, de olyan zenével, hogy leszáll a fejed. Béla imádja a népzenét. Az itteni közönségnek pedig valószínűleg újdonság lesz a népzene hangsúlyozása.

hvg.hu: A bajnok zeneileg volt nagy kihívás a színészeknek.

E. F.: Hangilag nekem volt a legkönnyebb A bajnokban, mert abszolút a hangfekvésemnek megfelelőek a zenei megszólalásaim. A főszereplőknek azért sokkal több dolguk volt a zenei részekkel. Élveztem az énekpróbákat, meg hogy énekelhettem.

T. Sz.: Amikor Feri énekelt, olyan volt, mintha mézzel kenegettem volna magam. Csak becsuktam a szememet… A Müpában lesz egy táncestje is. Ahol egy galambbal táncol… Egy óra alatt elkapkodták az összes jegyet… (nevet)

hvg.hu: A színlapon van egy szövegrészlet, rímekbe szedve. Ez azt sejtteti, hogy az egész előadást rímbe szedte Pintér Béla. Jól gondoljuk?

T. Sz.: Igen, és ez rengeteg humor forrása. De nem lesz zavaró, egy idő után már csak folyik rád, mint egy dallam. Ilyen szempontból viszont kicsit rizikósabb is nekünk, színészeknek, ha elrontjuk. A minap történt, hogy Béla szólt a próbán, hogy gyerekek, én úgy tudtam, hogy rímben van, de egyet sem hallottam az elmúlt nyolc mondatban.

E. F.: A szöveg keresztrímelésű, így könnyű megtanulni.

hvg.hu: Pintér Béla előadásai közben gyakran sírunk-nevetünk egyszerre. Így lesz most is?

E. F.: Én úgy érzem, a darab katartikus és szívbemarkoló lesz, mint a Titkaink, ami az egyik kedvenc előadásom. Pontosan ezt hordozza: sírok, nevetek, és fejbe csapva jövök ki. Azt hiszem, itt is megvan a lehetőség, hogy ez történjen.

Balla István-Czeglédi Fanni

Pintér megint egy diktatórikus világról beszél, csak a diktatúra helyszíne most nem egy ország, mint a Titkainkban, nem is iskola, mint a Fácántáncban, és nem egy család, mint a Sütemények királynőjében, hanem az igazgatói akarattól függő Katonavári Kaposa József Színház mesebeli helyszíne: a hajdani, legendás Kaposvárból és a mai Katona József Színházból összegyúrt nevű minidiktatúra.
A magyar színház jobban kedveli, ha a szereplőket Nyinának és Bánk bánnak hívják, mint ha Ascher Tamásnak vagy Máté Gábornak. Pintér Bélát ez nem túlzottan zavarja. Előző katonás rendezésében, a 2016-os A bajnokban a polgármestert felesége egy versenysportoló nőért akarta elhagyni. E szcenárió könnyedén ráolvasható volt egy közszereplőnk életére is, de a szóban forgó város lakóinak szembeötlő párhuzammal az előadás végül nem kezdett semmit. Mindez annyiban érdekes, hogy a Heti Válasz újságírója akkoriban felvetette, ilyen erővel a Katona igazgatójának magánéletéből is készülhetett volna előadás. El is készült a mű: e második vendégrendezésével pedig Pintér Béla végre megérkezett a Katona József Színházba. A kicsit döcögős előadáskezdet után túljárt (szerencsére nem csak a politikai hátszéllel háborgó újságíró, de) mindannyiunk eszén.
Az Ascher Tamás Háromszéken egyszerre szürreális és abszurd cím, mint A kopasz énekesnő. Szürreális, mert mindaz, amit ebben az előadásban Ascher Tamás kulturális ikonként jelent, igen távol áll (nem esztétikai, hanem a hatalmi kánon értelmében) attól, amire Pintér most Háromszéket – mint az „urbánusokkal” szembeállított „népiek” kulturális fővárosát – kijátssza, hogy rögtön utána le is rombolja tudatunk e közhelyeit. És abszurd, hisz a mű az ígérettel ellentétben Máté Gábor magánéletét hivatott színre vinni (bár mint az majd a későbbiekből kiderül, a helyzet még ennél is bonyolultabb). Mindenesetre az Ascher Tamásnak maszkírozott Keresztes Tamás első antréja után egy teljes percig meg sem tud szólalni, akkora a nézőtéren a röhögés, annyira tökéletes a paródia és tökéletes Benedek Mari maszkja. Jó lehet Keresztest nézni akkor is, ha valaki még nem látott Aschertől nyilatkozatot, de biztos, hogy ha már látott, akkor jobb: katartikus szilveszteri kabarét is kapunk tehát. És ott van a Fekete Ernő formálta Máté Gábor, az egyik legerősebb alakítás: ez a kissé üres fejű, magáról többet képzelő Máté szétvetett lábú, nárcizmusát rosszul leplező testtartással hallgatja az előtte vizsgázó erdélyi színjátszócsoportot. Gesztusrendszerében elismert bölcsészprofesszorokat vélek felismerni, ahogy bizonyára rangos katonákat és híresebb vadakat terelő juhászokat is lehetne. Fekete tökéletesen hoz egy mindannyiunk számára ismerős, szakmájában elismert, de magánéletében nem kiemelkedő, emberileg gyenge férfit.
Csakhogy lépett már Pintér Béla színpadára Ascher Tamás és Máté Gábor előtt Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Bárdos Deák Ági és mások is. Nem látok különbséget. Ismét itt vannak e kultikus, személyesen azonban sem eddig, sem ezután nem ismerős alakok, ez esetben, ahogy a darabban Jordán Adél rajongó tekintetű Tordán Lédája fogalmaz némi szolid túlzással, e két morcos zseni ikonja vagy karikatúrája. Akikről egyszer csak kiderül, hogy: gyengék ők is, mint mi. És ott van bizony Pintér Béla is, és nem valami hízelgő a portré!, a Titkainkból ismerős, nevetséges, retrofrizurával, Dankó István játssza. Maga Pintér is fellép: ez is kis szerep, de Bélaként és Áronként egyaránt frusztrált, teperő, a kőszínházból kivetett rendezőket oszt magára: mindez, maradva az előadás versnyelvénél, a Katona nagyszínpadán torkollik balladaian fájdalmas tragédiába. Végre nemcsak mi, köznapi emberek mutatkozunk a színpadon esendőnek, hanem a napjainkban továbbélő zsenikultusz jegyében a gyakran erkölcsi elvek alól fölmentett, nagybetűs Művészek is. Pintér szimpatikus pofátlansággal saját színházukban viszi színre ezeket az Aschernek, Máténak, Bezerédi Zoltánnak nevezett szereplőket: és bár adott a fikciós keret, e trükkösen felhasznált, ritka önreflexió visszacsempészése révén képes olyan kölcsönösséget teremteni színpad és nézőtér között, amely nem mutatja az előadókat, tehát saját magukat sem jobbnak, mint minket. És így azért mégiscsak könnyebb szembenézni azzal a nem túl hízelgő portréval, amit saját magunkról is látunk.
Pintér megint egy diktatórikus világról beszél, csak a diktatúra helyszíne most nem egy ország, mint a Titkainkban, nem is iskola, mint a Fácántáncban, és nem egy család, mint a Sütemények királynőjében, hanem az igazgatói akarattól függő katonavári Kaposa József Színház mesebeli helyszíne: a hajdani, legendás Kaposvárból és a mai Katona József Színházból összegyúrt nevű minidiktatúra. Ahol a színészek sorsa a felettes jóindulatától függ: a kétfejű sárkány Tabajdi Sándor név alatt két doppelgänger. A volt kaposvári igazgatót, Babarczy Lászlót megtestesítő Thuróczy Szabolcs. És Zsámbéki Gábor, akit Elek Ferenc játszik: Zsámbéki neve összekötő kapocs a két színház közt, lévén volt kaposvári igazgató is, de a Katonának is ő az egyik alapítója. Katonaváron nem lehet megszülni a karrier feladása nélkül a gyereket, panaszolja Enyedi Éva csodálatosan megformált, magányos, idős színésze. Mindezt azért, hogy a színészt beskatulyázzák és ráosszák azt az öt mondatot, amire alkatilag érdemesnek tartják: utóbbira a több színészi feladatra érdemes Takátsy Péter replikázik emlékezetesen. Mint minden hierarchikus rend, ez az intézmény is megengedi a kihasználást, így a szexuális kihasználást is, de azért a Kaposa igazgatója azt állítja, hogy az orvosok zaklatási ügyeit mi nem érthetjük. Pintér megint reflektál saját, ambivalens viszonyára a kőszínházhoz, tágabb értelemben az elitista kánonokhoz és a hatalomhoz. És látunk egy fergeteges Ascher–Pintér paródiát, ahol Ascher Tamás védjegyét, a búgócsigás Három nővért Pintér Béla népdaloperai formanyelvén mutatják be. Az itt látható eredetmítosz értelmében Pintér Aschertől lopta az életre szóló ötletet, akinek Három nővére viszont Pintér köpönyegéből bújt elő. Máté Gábornak ebben az előadásban nincs egyetlen saját ötlete se. Ki anyagi, ki más, egyaránt a megbecsültséggel összefüggő okokból lesz frusztrált, és vezeti le e frusztrációt az alatta lévőkön. Mikor pedig az őt kritizáló Ascher Tamáson és az általa képviselt értékrenden III. Richárd-i bosszút álló ősmagyar igazgató átveszi a színházat, nem egy aranykornak lesz vége, csak a rosszat követi valami még rosszabb.
Az önparódia fergeteges, ami az alakításokat illeti. És hol gyengébb, hol kiváló, ami a megírtságot. De az előadás nem azért kimagasló, amit eddig összehordtam, hanem mert ez a sok, szeretni való hülyeség felerősíti Tordán Léda tragédiáját. Jordán Adél nagy színésszé ért. Lédájának vonzódása a zsenihez (mintha Adyhoz), erdélyi tájszólása, Wass Albert-szavalása, revizionizmusa úgy tud parodisztikus lenni, hogy neki magának (a szerepnek tehát) nem paródiája, hanem bájos lényének lényege. Ahogy Pintér anno kiszabadította a népdalt a hagyományőrzés ketrecéből, most Jordán Adél szexepiljének segítségével egy szereplőjét szabadítja ki a népi–urbánus ellentét máig nagy hatású, hamis egyértelműségéből, illetve a művész zseni és a kurvoid színésznő sztereotípiájából, amikor elbizonytalanítja a nézőt: ez a lány egyszerre Trianon-hívő, tiszta szívű, naiv, szerelmes, karrierista és szerethető? Katonavári színésznő akart lenni? Őszintén szerelmes volt a férfiba, aki indirekte odaígérte neki a „Katonavári királyságot”, ha cserébe egy kicsit járnak? Lehet ez mind egyszerre? Lehet, mert Pintér Béla. És lehet, mert Jordán Adél.

Ha azt gondoltuk, hogy a Heti Válasz cikke provokatív – amelyben egy újságíró arra utasítja a Katona József Színházat, hogy inkább nézzen körül saját háza tájékán, mielőtt kormánypárti politikusok magánéletében turkálna –, akkor még mindig nem ismerjük eléggé Pintér Bélát. Az Ascher Tamás Háromszéken című előadásához képest ugyanis a sajtóorgánum nyílt támadása már-már szeretetteljes, atyai dorgálásnak tűnik.
Azt persze ugyancsak fontos megjegyezni, hogy a konfliktust kirobbantó Pintér-előadás, A bajnok művészileg messze felülemelkedik a jobboldali csatározásokon. Ám ha nem lett volna a Heti Válasz cikke, a markáns felelet is elmarad volna, márpedig kétségtelen, hogy az Ascher Tamás Háromszéken minden pillanata színháztörténeti jelentőségű. Pintér ugyanis valóban darabot írt és rendezett az igazgató, Máté Gábor nőügyeiről, de a történet korántsem korlátozódik erre: a kiszolgáltatottság metafizikája úgy itatja át az egész előadást, hogy közben a nézőtér egy percre sem csendesedik el. Mert van itt min nevetni. És van itt min nevetve sírni.
Nincs olyan mondat, gesztus vagy apró vállrándítás, amely ne a művészi szabadság végtelenségéről tenne tanúbizonyságot: a színház nem korlátoz, hanem megenged, nem visszahúz, hanem ösztönöz. Még akkor is, ha az alkotók közben önmagukat őrlik fel, mert hiába bárminemű gyengéd érzelem, a valódi szenvedély egyedül a színházcsinálás privilégiuma. És törtet is mindenki előre, habár a jövőkép igen pontosan körvonalazott: látjuk az idős színészek alkoholizmusát és megalázó eszközjellegét, a kegyelemkenyeret, amelyet csak csínjával osztogatnak, a hierarchia megkerülhetetlen merevségét, vagyis azt a bonthatatlan struktúrát, amely eleve predesztinálja a pozíciókat. Végeérhetetlen küzdelem folyik a színpadon, még akkor is, ha ezt a szereplők látszólag elbagatellizálják – valójában az alkotás is éppolyan élet-halál kérdéssé válik, mint a védtelen, fiatal színésznő abortusza.
De persze nem lenne ez egy vérbeli Pintér-dráma, ha kikacsintásaival illedelmesen meghúzódna a határvonalak mögött: a szereplők itt mindenkinek kiosztják a lapokat, és valamiképp sikerült úgy megkeverni a paklit, hogy senki se tudjon nyerni. Kivéve maga a színház, természetesen. A Katona nagy nevei és az egész művészi világ mellett megkapják a magukét a nézők is, az előadás ugyanis szemérmetlenül mozgósítja mindazokat az alkotói megoldásokat, amelyek már-már semmibe veszik, sőt, markánsan kigúnyolják a hagyományos befogadói elvárásokat. Bezerédi Zoltán Bezerédi Zoltán szerepében – már ez is micsoda pimaszság! – folyamatosan útját állja a meglepetésnek, jelenetről jelenetre előrevetíti a történéseket, már az első húsz percben tudjuk, mi lesz a vége ennek a mulatságosnak tetsző kálváriának. Ismerős nevek, egymást átszövő utalások, közelmúltbeli színházi botrányok tarkítják az alaptörténetet, de az előadás nem kíméli önmagát sem: saját megformáltságára, keletkezéstörténetére és hatásesztétikájára is pontosan adagolt iróniával reflektál, miközben egyre árnyaltabban értelmezi újra a művészet és a valóság játékos viszonyát. Mert minden igaz, ami a színpadon történik, miközben semmi sem felel meg a realitásnak – és így van ez rendjén.
Az Ascher Tamás Háromszéken legnagyobb bravúrja azonban mégiscsak az, hogy az önmagát gerjesztő paródia mögött újra és újra felsejlik az ember, méghozzá az összes kicsinyességével együtt. Tabajdi Sándort, vagyis a Zsámbéki Gábor és Babarczy László alakjából összegyúrt híres-neves Kaposa-igazgatót Thuróczy Szabolcs és Elek Ferenc jeleníti meg, méghozzá remekül. Hízelkedő, nagylelkűségével takarózó igazgatót ábrázolnak, aki voltaképpen folyamatosan saját mély hübriszében fürdőzik meg. A két színész nagyszerűen működik együtt ezen szerepkettőzésben, a nagytudású filoszt éppúgy hitelesen képesek megmutatni, akárcsak a hirtelen haragú, ellent mondást nem tűrő vezetőt. Fekete Ernő látszólag hibátlan Máté Gábor, önző, kiállhatatlan, hovatovább kissé esetlen alakként mutatja be a fiatal színészt, aki azonnal menekülőre fogja, ha nincs a kezében kész megoldás. Tudatában van saját képességinek és befolyásának, persze ki is használja a helyzetet, de nem csak ő van ezzel így, itt mindenki egytől-egyig csak hasznot akar húzni a másikból. Még a Dankó István által alakított Pintér Bélában is felszínre bukik előbb-utóbb kisebbrendűségi komplexusa, és sértettsége öntudatlan, ugyanakkor indulatos bosszúállásként artikulálódik. Na meg ott van maga Pintér Béla is, mármint az igazi, aki erdélyi rendezőt alakít, tökéletes ízes beszéddel, kedélyes és törleszkedő vendégszeretettel, és persze leplezetlenül agresszív bizonyítási kényszerrel. Parádés színészi játék ez egytől egyig, és akkor még nem is említettük Pálos Hannát, Borbély Alexandrát vagy Szirtes Ágnest, de sorolhatnánk végig a neveket, mert nincs itt kivetnivaló semmiben, ünnep, jutalomjáték ez ízig-vérig.
Azonban mégiscsak van két első az egyenlők között: Keresztes Tamás már puszta megjelenésével felrobbantja a nézőteret, a megtévesztésig hasonlít Ascher Tamásra, és ez nem csupán a kiváló maszkmestereknek köszönhető. Olyan tökéletesen képezi le a kultikus rendező mimikáját, gesztusrendszerét és testtartását, sőt, még táskahordozását is, hogy minden egyes félrenézésénél vagy apró kézmozdulatánál harsány nevetés tör fel a közönség soraiból. Ám nem egyedül a külsőségek pontosak: Keresztes Ascher Tamását egyszerre lehet rajongva tisztelni, majd hitetlenkedve megvetni, amikor is előkerülnek a gyengeségek: hihetetlen műveltsége tudálékosságba, őszintesége leplezetlen kötekedésbe, bohókás mozgékonysága keresetlen izgágaságba fordul át, annál intenzívebben, minél gyorsabban haladunk a tragédia felé.
Az Ascher Tamás Háromszékent már akkor is érdemes lett volna színpadra állítani, ha egyedül Jordán Adél találja meg szerepét. Fiatal, erdélyi színésznőként hol megindítóan naiv lányka, hol szexuális vonzerejével tudatosan visszaélő primadonna. Kihasználja ő is, amit ki lehet, hogy a nagyhírű Kaposa művészévé váljon, ám valamiképp mindvégig sikerül megőriznie azt az ártatlanságot, ami a többiek fölé emeli őt. Egyéni tragédiája az egész felvázolt világ egyértelmű kudarcává válik – az már más kérdés, hogy erről senki sem hajlandó tudomást venni. Jordán Adél színpadi jelenlétéről csak felsőfokban lehet beszélni, népdalénekei már-már transzcendes módon megállítják az időt: ilyenkor nem létezik semmi más, csak a két egymásba maró élet, és a fájdalom, aminek nem szabadna felszínre törnie – ritka az ilyen őszinte színházi pillanat.
Nem hibátlan az előadás, kétségtelen ez is. Pintér Béla sokszor lavíroz a puszta paródia és az érzékeny mélység határán, de végül mindig megtartja egyensúlyát, így nagy szerencsénkre nem esik be a tartalmatlanság szakadékába. Pedig ott volt ennek is a veszélye, méghozzá jócskán, ám győztesként egyértelműen a társulat, a színház került ki. Sikerül megmutatni a nevetés mögött megbúvó személyes tragédiákat, az esendőséget, azt a már-már kegyetlen elköteleződést, amelyet a színház kikövetel magának. A laza szövésű történetből hiányzik ugyan néhány puzzle, de az így kivehető kép is többet mutat, mint amennyin még könnyű szívvel túlléphetnénk: ha ugyanis megkapargatjuk ezt a sima, vidám felszínt, akkor láthatjuk, hogy a hegek már alig férnek el egymás mellett.

De sokszor pörgött már az a felejthetetlen búgócsiga ezen a színpadon. Eleinte úgy fest, hogy nem szándékozik veszíteni a lendületéből, de aztán meg-meginog, később a körök fokozatosan erejüket vesztik, hogy aztán végképp mozdulatlan állapotába jusson. Annak idején a három lány mindannyiszor, szép türelmesen, elől összekulcsolt kézzel végigvárta, hogy a padlón a játékszer, az élet elmúlásának visszafordíthatatlan szimbólumaként ne surrogjon tovább, ahogyan egy bizonyos pillanattól kezdve mi sem mozdulunk majd többet. Három évtizeddel ezelőtt a számos nemzetközi fesztiváldíjjal kitüntetett Három nővér alaptónusa tragikus, de legalábbis drámai volt. Most az akkori produkció rendezőjéről, Ascher Tamásról (is) szóló előadás, nem számítva a végkifejletet, nem kíméli a rekeszizmainkat, és újra szerepet kap a búgócsiga is.
A Katona József Színház valamint a Pintér Béla és Társulata koprodukciójában a színészek alázattal abszolválják a közösen végzett néptáncokat, énekeket, és vitán felül hatásos a paródia a Három nővérről. Azonban a Pintér Béla által rendezett Ascher Tamás Háromszéken című előadásban nem találjuk a központi, a vezérlő gondolatot. Talán akkor járunk el megfelelően, ha a szerelmi háromszög felől nézzük a történetet. E szerint a sztori Lédáról, a fiatal, erdélyi színésznőről szól, aki két önző hím között őrlődik. Az egyik hódító Ascher Tamás rendező, a nőkre az intellektuális fölény adta nyegleségével ható férfiú, a másik Máté Gábor színész, aki jóval rámenősebb fickó vetélytársánál.
A produkció színészei a tájnyelv legkülönbözőbb regisztereit beszélik jobbára érvényesen. Ebből a nem gyenge mezőnyből lóg ki felfelé a Lédát alakító, gyönyörűen éneklő Jordán Adél. Pisikálok, mondja úgy, hogy a harmadik szótagra helyezi a hangsúlyt. Jordán szerepe szerint simulékony, doromboló macska és karrierre vágyó nő egyszerre. Nem először játszik a színésznő nem túl okos, megbicsaklott életű hölgyet, de a végtelenül naiv ösztönlény kínzó frusztrációja most nem jut el az észrevehetetlen, valamely sarokban megbújó, kielégületlen nő alkoholizmusáig, mert az öngyilkosság lerövidíti a szenvedéstörténetét.
Keresztes Tamás Ascher Tamás szerepében tehetséggel rejti a megközelíthetetlen személyiség ridegül racionális intellektusát a bozontos szakáll, a szemüveg és a hatalmasra nyílt szemek mögé. Mégis ez az ember azért lehet zseniális rendező, mert az örök kamasz gyötrelmes, sohasem szűnő kérdéseivel lakja be a világot. Keresztes remeklésének köszönhetően a nyughatatlan, krakéler értelmiségi szinte a fénykép hűségével versenyezve elevenedik meg a színpadon. A kényszeres, az ing- és a kabátujj minél gyorsabb felhajtására irányuló taglejtések, a keresztbe tett láb, amely egy pillanatra sem nyugszik, kellően megalapozza az alakítást.
A kevés eszközzel, ám annál nagyobb átütőerővel játszó Fekete Ernő Máté Gábort tehetséges, a nagy rendezői kiugrásra váró művésznek és a nők által elkényeztetett szoknyapecérnek mutatja. Olyan amorózó ő, aki a régen látott exbarátnője torkán az első adandó alkalommal ledugja a nyelvét, és aki elvárja a kedvesétől, hogy az levágja a lábkörmét. Mintha Szomory Dezső Hermelin című színművének önimádó főhősét, Pálfi Tibort látnánk. Emlékezetes az a feszült, hosszúra nyúlt pillantása, amelyet a nézők felé vet, miközben kínjában a szája szélét rágja. Nem csodálható az idegessége, hiszen a (talán tőle) gyermeket váró Léda sorsát próbálja elrendezni úgy, hogy ő maga mentesüljön a felelősség nyomása alól.
Az Ascher Tamás Háromszéken erénye a harsány humor mellett, két férfi főszereplőt illető kegyetlen irónia. Ám Pintér Bélát, az írót a társadalmi problémák és az atmoszféra sokfélesége iránti érzékenysége ezúttal cserbenhagyta, és ezen Pintér Béla, a rendező sem tudott segíteni. Az olyan jelenetek hiányolhatók, mint amilyen Enyedi Évának jutott, aki kifogástalanul élt is a karakter adta lehetőséggel. A rövidke monológon belül ugyanis sorról sorra módosul a bokorrímekbe szedett versszöveg hangulata. A gyermekszülésről a karrierje miatt végleg lemaradó színésznő és az idősödő nő pajzánsága egyszerre(!) adja meg a szituáció ellenállhatatlan dinamikáját és humorát, ahogy az általában Pintér Bélánál lenni szokott, most azonban az előadás egészéből valamiért hiányzik.

Provokációra jó ötlet, meg némi kurázsi, viszont provokálni. Pintér Béla ezt teszi az Ascher Tamás Háromszéken előadásával a Katona József Színházban. A bajnok című produkció kapcsán azzal vádolták, hogy ismert politikus magánügyeit teregeti ki, de próbálja csak ezt megtenni a Katona direktorával, rendezőjével, színészével, Máté Gáborral és nőügyeivel. Hát most megpróbálta!
Pintér nem csak Máté Gábort pellengérezte ki, hanem többeket, így a címben szereplő jellegzetesen karizmatikus rendezőt, Ascher Tamást, a Katona korábbi direktorát, Zsámbéki Gábort, a kaposvári teátrum egykori igazgatóját, Babarczy Lászlót, no és saját magát is, meg persze a színházi szakmát. Az első részben inkább csak kajánul nyelvet öltöget, az az érzésem mintha pajkos diákelőadáson lennék, amin a rosszcsont nebulók a tanáraikat meg a társaikat parodizálják, nagy huncutul. És ez tud frenetikus lenni, ahogy időnként az előadás is az.
Amikor bejön Keresztes Tamás Ascherként, az egyszerűen oltári.
Szétrobban a nézőtér a nevetéstől. Nem csak azért, mert annyira szinte kiköpött mása a valódinak, a maszkmester elképesztő remeklése, hanem mert a gesztusok, a hanghordozás, a túl bő ruhák, a nadrágból kilógó ing is szinte egy az egyben stimmel, de közben azért egészen enyhén karikírozott. Na jó, van is mit kifigurázni, mert Ascher karizmatikus és emblematikus, igencsak vannak jellegzetességei. Keresztes a hű, de nagyon értelmiségi létet, egyfajta tudálékosságot, a mohó kíváncsiságot, meg a gyakran mozgásban lévő, magyarázó, tanító kezeket hangsúlyozza bohócos hevülettel, jókora élvezettel. El tudom képzelni, hogy micsoda röhögés volt a próbákon!
Fekete Ernő adja Mátét, kimértebben, macsósabban, választékosabban öltözködve, extra entellektüel, némiképp kényeskedő hangsúlyokkal, némi nárcizmussal, amit a finomkodó selyeming is jelez. Benedek Mari jelmezei is enyhén túlzóak és abszolút találóak. Bezerédi Zoltán telibe találja Bezerédit, önmagát alakítja. Amikor fiatal énjét formálja meg, megmosolyogtatóan dús parókával teszi, aztán az idő előrehaladtával hirtelen lekapja a fejéről, és ott áll tar kopaszon.
A laza, mondhatni némiképp hézagos történet szerint, a három színházi ember egy kurzust megy tartani Erdélybe, Háromszékre. Látjuk őket civódva, évődve, Zastavában zötykölődni. Abban a színházban, ahová megérkeznek, eléggé nyársat nyelten konzervatív az igazgató, akinek bőrébe Pintér Béla bújik. Ő mindig játszik is a saját maga által írt és rendezett darabokban. És persze vannak még jó néhányan, Zsámbéki Gábort, aki hosszú ideig igazgatta a Katonát, Elek Ferenc adja, kimértnek, némileg tartózkodónak, metsző agyúnak ábrázolva, Thuróczy Szabolcs a kaposvári teátrumot szintén tetemes ideig igazgató Babarczy Lászlót mozgékonyabbra, hirtelen haragúbbá és ugyancsak meglehetősen elméssé formálja. A két jeles színházi embert a két színész mindig együtt megjelenve – mint akik összenőttek – alakítják, ami ugyancsak jó alkalom a karikírozásra, a bohócpárosokhoz hasonló komédiázásra.
A szünet nélkül, egyben játszott produkció második részében komorulnak el a dolgok, addig inkább csak gyülekeznek a viharfellegek. Egy idő után már kezdtem is sokallni a mókázást, és némileg tartalmatlannak, bennfenteskedőnek tartani az előadást. De aztán valóságos viharrá gyűlnek a fellegek, miközben végig lehet nevetni, mint Pintérnél általában. Fájóan tragikus históriává kerekedik ki az amúgy változatlanul kissé mozaikos cselekmény. A Jordán Adél által játszott, nem kimondottan észlény, nem kimondottan tehetséges, de impulzívan akaratos, rámenősségtől sem mentes, Erdélyből Budapestre citált színésznő gyereket vár Mátétól. Aki nagyon nem akarja ezt a babát. Tudható, hiszen Albert Györgyi riporternő leírta, hogy Mátéval való kapcsolatában volt hasonló szituáció. És ez már mélyvíz, amikor az egyik fél akarja a gyermeket, a másik a kaparást forszírozza, akár valamelyest rideg undoksággal, netán még nőgyógyász telefonszámot is a világ legtermészetesebb módján előkerítve a művelethez.
Az érzéketlenség, a kiszolgáltatottság, korai halálba, tragédiába torkollik. A zaklatott, gyakran kaotikus színházi viszonyok kiégéshez, értelmetlen hierarchiához, netán tekintélyelvűséghez vezethetnek, és ezzel nyilvánvalóan sokat leképeznek abból, ami az országban történik.
Pintér temérdek mindent behappol a darabjába, így a zaklatási botrány is felvillan.
A produkcióban, ellentétben A bajnokkal, igencsak konkrét nevek is elhangzanak, és vannak egyértelműen felismerhető személyek. Dilemmaként merül fel, szabad-e élő személyeket színpadon megjeleníteni, kipellengérezni. És válaszként hangzik el a deszkákról, hogy szabad, ez szükséges a magunkkal való szembenézéshez, még akkor is, ha túl lehet lőni a célon, és ezzel sebeket okozni. Ebben az esetben többeket megcsipkednek, vannak akiknek a húsába is belevájnak valamennyire. Van vagányság ennek a produkciónak a bevállalásában, de azt nem gondolom, hogy maradandó sérüléseket okozna.

És ha az egész csak fikció? Sem annak, sem ennek a kérdésnek nincs igazán jelentősége, ha csak annyiban nem, hogy valamire ráirányítják a figyelmünket. Pintér Béla a Katona József Színház nagyszínpadán rendezte meg az Ascher Tamás Háromszéken c. általa írt kortárs darabot a bulvár és a paródia görbetükrű egyvelegeként. Hol harsányan nevetünk, hol a drámaiságától döbbenten ülünk, néha pedig pusztán igyekszünk megérteni a szakma számára evidens sztorikat – nézzük, nézzük, keressük a fogódzókat, de azok nincsenek. Nincsenek, mert a dolgok “igaz voltúsága” bennünk születik, bulváron innen, paródián túl.
Színház a színházban, avagy a színpadon: pár szék, kopottas hajópadló, egy sematizált Zastava és egy egyszerre dobogóként és asztalként is használható emelvény – egy színház belseje, ahol épp társulati ülés zajlik (díszlet: Khell Zsolt). És kiről szól a történet? Máté Gáborról (Fekete Ernő), aki Kazimir Károly segedelmével szeretne végre rendezni a Katonavári Kaposa József (Kaposvári Csiky Gergely) Színházban? Vagy Ascher Tamásról (Keresztes Tamás), aki bejárja Bezerédi Zoltán (Bezerédi Zoltán) Zastaváján Háromszéket és környékét egy Kolozsvárott tartandó, rá osztott színészkurzus kapcsán? Avagy két színházi társulat humorosan tragikus 80-as évekbeli viszonyairól? A nőügyekről csupán?
Nem lehet eldönteni, és kár is lenne, mert Pintér Béla fikciójában, amit színpadra rendezett, ezen kérdések egyike sem fajsúlyosabb, mint a többi. Mese ez, kegyetlenül igaz mese, hogy nevessünk a szereplőinken, szaftos nőügyek teregetődjenek ki előttünk, és hogy a nevetésünk közepette belénk dermedjen a lélegzet – mert önszembesítés ez, egyszerre nekik és nekünk is, megmagyarázhatatlanul keserédes a nevetés, bár lehet, hogy csak a magamfajta széplelkűnek.
Ahogy Fekete Ernő Máté Gábora is tépelődik, hogy akarja, ne akarja ezt az egész hercehurcát, majd pedig a későbbi flörtöt. Dühkitöréseiben olyan autentikus másolatát adja a Petőfi Sándor utcai színház direktorának, hogy pirulunk helyette is. Érzékeny önelégültsége nehezen utánozható: Máté Gábor-i. Ahogyan a “más faszával nem verjük a csalánt”-monológja egyszerre kiszólás a kortárs színházcsinálásnak és a szerző reflexív “önmagára szólása” is – öntörvényű dendi, aki közben a komplexusaival csatázik, minket is önmérsékletre intve – ami ránk is fér kortalanul.
Ám ezeket az összetevőket nincs is idő analizálni, mert az események oly gyorsan peregnek, hogy a kicsivel több mint két órás, egy részben játszott előadás – egy-két terjengősebbre megírt jelenetét leszámítva – egészen könnyen felszakadó, aztán majd persze belénk is fagyó lélegzetvételnek érezni. Tabajdy Sándor (Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs), a Katonavári Kaposa Színház igazgatója a színészkurzus megtartására szóló meghívását a Kapozsvásárhelyi Színházba demokratikus kijelöléssel áttestálja Máté Gáborra, Ascher Tamásra és Bezerédi Zoltánra. Elek Ferenc szivarozós elterpeszkedője szelíd despotaként elnöklő direktorként remek fénytörését adja egy ’80-as évekbeli, rendszerkritikus, haladó magyar színházi műhely a mai napig levetkőzhetetlen mentalitásának. Nem tudhatom, milyen volt a legendás Babarczy-korszak, ám a tabajdyság elengedhetetlen szükséglet lehetett akkor és azóta is, ez szinte biztos.
Bezerédi Zastaváján neki is vágnak a nem is remélt, kalandos utuknak. A társulati ülés humorbonbonjait, jellemkomikumait könnyedén vesszük, bár érezzük, hogy jó pár olyan legenda húzódik meg ennek az ábrázolásnak a hátterében, amelyeknek a zamatát csak a bennfentesek érthetik, érezhetik igazán.
Másfelől pedig igazi, véresen komolyan vett és játszott paródia ez a javából, amelyben Keresztes Tamás Ascher Tamása könnyeden precíz, kegyetlenül pontos életre keltése egy torzonborz, zsörtölődő rendezőnek. Igazi borzas eszelős, akinek az ádáz lénye elől jobb menekülni, ha a lelki nyugalmunk megőrzése a cél. “Gonosz Manó” Ascher Tamása persze mi magunk is vagyunk, mert a magunkban nehezen elviselhetőt pontosan így vetítjük ki mi is – egy az egyben.
Ahogy Fekete Ernő Máté Gábora is tépelődik, hogy akarja, ne akarja ezt az egész hercehurcát, majd pedig a későbbi flörtöt. Dühkitöréseiben olyan autentikus másolatát adja a Petőfi Sándor utcai színház direktorának, hogy pirulunk helyette is. Érzékeny önelégültsége nehezen utánozható: Máté Gábor-i. Ahogyan a “más faszával nem verjük a csalánt”-monológja egyszerre kiszólás a kortárs színházcsinálásnak és a szerző reflexív “önmagára szólása” is – öntörvényű dendi, aki közben a komplexusaival csatázik, minket is önmérsékletre intve – ami ránk is fér kortalanul.
Egy pályakezdő színésznő, aki csupa lelkesültség, megmutatkozni vágyás, befutni akarás. Aki egyszersmind szeretetre vágyik, és arra, hogy tartozzon valakihez. Jordán Adél kutyahűséggel ragaszkodik, vágyakozik, vonzódik hol Máté Gáborhoz, hol Ascher Tamáshoz – és ennek a vonzódásnak utód lesz a vége. Jordán Adél drámát teremt: nemeset, keresetlenül őszintét, egyetemesen egyedit.
Utaznak ők kisbolygókként hárman abban a zastaványi Faraday-kalitkában, amely dacol minden külső csapással. Hiába utaznak sok száz kilométert, mert a Kapozsvásárhelyi Színházban Tegerdy Áron (Pintér Béla) közli velük, hogy épp nem is lesz most, akinek a kurzust megtartsák. Sebaj, akad más, időtöltésre kiválóan alkalmas feladat: utaztathatják a kapozsvásárhelyi társulat Tordai Lédáját (Jordán Adél) aki hazafias, verses dalestjével indul körbehaknizni a környéket. Avagy hogy ne csináljunk magyarkodó, műdalokkal kitapétázott, költőinek álmodott színházat, még akkor se, ha erre egyébként van közönségigény, és vennék is, mint a cukrot – de mindezt oly finom, magukat, magunkat sem kímélő, markánsan szelíd, humoros kritikával, ami képes egy nem létező közös ízlést teremteni.
Egy pályakezdő színésznő, aki csupa lelkesültség, megmutatkozni vágyás, befutni akarás. Aki egyszersmind szeretetre vágyik, és arra, hogy tartozzon valakihez. Jordán Adél kutyahűséggel ragaszkodik, vágyakozik, vonzódik hol Máté Gáborhoz, hol Ascher Tamáshoz – és ennek a vonzódásnak utód lesz a vége. Jordán Adél drámát teremt: nemeset, keresetlenül őszintét, egyetemesen egyedit.
Meg is érkeztünk a színházi világ idén őszi me too kampányához, amelyben a szexuális kihasználásé és kihasználtságé a főszerep. Pintér Béla bravúros ügyességgel kapargatja a bulvár felszínét – mert az már csak úgy dukál, és kreál egyszerre lélegzet bennrekesztős drámát is a nevetőrohamok közepette. Besorolhatatlan, felemás érzést keltve bennünk: az “ezt értem!” és a “nekem most ehhez mi a fene közöm is van?” bennfentességéét. Ebben nem is annyira a műfaji meghatározhatatlanságot, hanem a befogadásban emiatt létrejött kettősséget gondolom inkább nehézségnek.
Pintér Béla társulatának és a Katona társulatának ez a koprodukciója egy vízió- látlelet a 2017-es színházi valóságunkról, hogy jót derüljünk azon, amin sírni is lehetne. Ám Lídia történetének váratlan fordulata minden derünket idézőjelek közé teszi. Ez most igaz Máté Gáborról? Kérdezzük, mert nevetve-megdöbbenve akaratlanul is a pintéri hatás alá kerültünk. És ennek nem az igazság tartalma a lényeg, hanem a bennünk megszülető igaz tartalomé, mert ez a bennünk létrejövő az, amellyel tényleg kezdenünk kell valamit, ha akarjuk, ha nem.
A humor és a megrendítően mély dráma ölelkezik szétszálazhatatlanul abban, ahogy a katonavári társulat színészei: Bárdossy Betti (Enyedi Éva), Oravecz Sára (Szirtes Ági) és Kerti Borbála (Pálos Hanna) – aki Máté Gábor Léda után következő szeretője – megértően a karrierizmusból és a szexéhségből összegyúrt fájdalomcsillapító piruláikat adagolják az általuk támogatott vagy éppen ellenzett abortuszra vonatkozó tanácsaik mellé. Könnyezve nevetünk, mert egyszerre felszínesen bulvár és Jordán Adél játékától egyedien drámai is ez az egész.
Ez a történet, melyet Bezerédi Zoltán mesél el nekünk, fején parókával – és mivel még a prológusban megjegyezte: ha mindebből egy szó sem igaz, hulljon ki minden szál haja – az utolsó jelenetre leveszi parókáját. Maradva pőrén, kopaszon. Mi pedig már teljesen, lélegzetünket is visszafojtva kezdenénk megrendülni, de akkor ismét a néptáncé lesz a főszerep, ami ebben az előadásban búvópatakként tör a felszínre: főhajtást érdemlő gyakorlottsággal járják a néptánc-lépéseket – magyar zamatot, határokon átívelő magyar össz nép-nemzetiséget és annak karikatúráját is adva így egyben.
Pintér Béla társulatának és a Katona társulatának ez a koprodukciója egy vízió- látlelet a 2017-es színházi valóságunkról, hogy jót derüljünk azon, amin sírni is lehetne. Ám Lídia történetének váratlan fordulata minden derünket idézőjelek közé teszi. Ez most igaz Máté Gáborról? Kérdezzük, mert nevetve-megdöbbenve akaratlanul is a pintéri hatás alá kerültünk. És ennek nem az igazság tartalma a lényeg, hanem a bennünk megszülető igaz tartalomé, mert ez a bennünk létrejövő az, amellyel tényleg kezdenünk kell valamit, ha akarjuk, ha nem.

Biztos vannak, akik emlékeznek rá, hogy a másfél évvel ezelőtt bemutatott A bajnok című előadás kapcsán az egyik hetilap újságírója egy bulvárhír megjelenítését kárhoztatta. (Ebben persze a morális felsőbbrendűség fitogtatásán túl a jólértesültség közreadása is munkált, miközben számosan voltak/voltunk, akiknek lövése sem volt erről a bizonyos bulvárpletykáról.) Számon kérte a rendezőn, Pintér Bélán, hogy miért nem ír darabot a Katona igazgatójának, Máté Gábornak a nőügyeiről (ad notam: írók írjatok remekműveket!).
Itt néhány “sajnos” következik: először is Pintér Béla fölvette ezt az ócska kesztyűt, és azt felelte, némi – amúgy indokolatlan – megbánást mutatva, hogy majd erről is csinál egy előadást. Másodszor: a Katonában senki nem mondta neki, hogy ez marhaság; kamunak is gyönge, hát még valóságnak. Ámbátor igaz, hogy darabot bármiből és bármiről lehet írni…
És most itt van az Ascher Tamás Háromszéken című előadás, amely szerencsére mégsem Máté nőügyeiről szól, hanem egy Kaposa nevű színházról, annak is három emblematikus tagjáról; na, ők viselik ezeket a valódi neveket. Ascher, Máté, Bezerédi.
Akiknek jelentős köze van nemcsak a Katonához, hanem a rég kimúlt kaposvári színházhoz is (mármint a színház nem múlt ki, csak az, amit kaposváriságnak nevezünk); és nemcsak nekik, hanem a volt igazgatónak, Zsámbéki Gábornak, és a másik volt igazgatónak, Babarczy Lászlónak. Ők ketten is megjelennek, egyetlen igazgatót játszva, erősen egyformára maszkírozva.
Ha már maszkírozás: “Ascher” a megtévesztésig hasonlít Ascherre, “Máté” minden gesztusa hibátlanul megvan, “Bezerédi” is elég jó Bezerédi, bár neki relatíve könnyű, hiszen Bezerédi játssza.
A színpadon régi katonás és kaposvári előadások plakátjai, ezeket jó nézni, akárcsak a nagynéha odavetített színházi hátteret; amúgy van még néhány szék, egy hosszú asztal, otthonos sivárság egy társulati üléshez.
Egy társulati ülés az elején, aztán egy a legvégén, ez a keret, a sorvezető meg “Bezerédi” narrációja. A történet – több történet – elég nehezen bontakozik ki, mert az író Pintér erősen billeg a figurák poénos bemutatása, vagyis a kompakt paródia és a cselekményvezetés között. Egy erdélyi színházba, no meg persze a címben is szereplő Háromszékre vezető út és az ottani kalandok adnák a cselekményt, már ha a néptánccal és műnépdalokkal megtűzdelt sztoricskát nem nyomná el relatíve gyorsan egy szerelmi történet, pontosabban egy erdélyi színésznő leküzdhetetlen karrier-ambíciója, vagyis hát ez sem annyira történet, mint inkább jelenség. A színésznő bevállalós: abba szeret bele és azzal fekszik le, akitől az anyaországi fővárosba jutást leginkább remélheti, és hogy nem találja el elsőre a megfelelő személyt, hát ki tehetne neki ezért szemrehányást. “Ascher” a nagy megúszós, kitérős, elsunnyogós, “Máté” a balek, a lelkesedős, a fellángolós-lekonyulós kombó nagymestere. “Bezerédi” nincs benne ebben a játszmában, benne van viszont “Pintér Béla”, még erősen a pályája elején, a néptánc-népzene bűvöletében…
Ebből, mármint a szerelmi szálból jön aztán némi kiszámítható bonyodalom, fékezett habzású konfliktus, amelyben ki-ki hozza a figura papírformáját, a szorosan hozzátartozó melodrámás hangfekvéssel, majd a Pintér Bélához szorosan hozzátartozó tragikus hátraszaltóval. Ezek a “pintéres” hirtelen-csavarok mindig meglepők, noha csak látszólag váratlanok, és hatásuk mindig pillanatnyi, illékony. Többnyire azért, mert ki- vagy lenyomja őket egy újabb komorra színezett fordulat. Vagy egy vicc.
Ebben az esetben az, hogy egy népies zenével elképzelt Három nővér-előadás borítékolható kudarcának bekövetkezte után egy színház omlik össze: megjelenik a határon túli diadalittas igazgató, egy amolyan mai Fortinbras, és lerombol mindent, a földig. De ennek a tragédiának a megélése – már aki megéli vagy szeretné megélni – kívül esik az előadáson, mert odabent elnyomja a finálé. Ami engem illet: ezt sajnáltam.
A közönség jókedvűen és készségesen, Pintér Bélára kondicionálva kacag, hiszen meg is kapja azokat a hol Hacsek és Sajó-szerű, hol csiklandóan brutális poénokat, amelyeket vár, sőt követel; és majdnem mindegy, hogy ezek némelyike kifejezetten ízléstelen, nevetni azon is lehet. Szirtes Ágit belenyomni egy leszbikus támadásba, aztán jószerével nem tudni kivinni a színpadról – ez aztán igazán méltatlan… És megkapja a töredékeket is, a cinkos összekacsintásra, a bennfentesség kebeldagasztására alkalmas utalásokat, mármint a közönség: van itt kórházba transzponált abúzustörténet, “Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”, persze Erdélyben, és persze mindenki énekli, kivéve “Aschert”…, meg hogy “nem szégyen a nézők szórakoztatása”, és “elvétjük az arányt”. Hát el. Pedig van vers, énekbeszéd, dalok, jobb és rosszabb, csasztuska és “ária”, van itt minden.
Ha most – többedszer – azt mondom, hogy mind az írói, mind a dramaturgi (következésképp a rendezői) munka hol a kényszeredettség, hol a kétségbeesés, hol pedig a – noha sajátos – patron-előrángatás jeleit mutatja, alighanem a nézők nagy része megkövezne. Mert némi joggal érzi úgy, hogy elegendő nevetnivalót tálalnak föl neki, ráadásul a paródiák mögött olykor hús-vér figurák is felbukkannak. Magam is kedvtelve nézném ezt a produkciót – mindjárt mondom, miben telik kedvem – például egy megfelelő alkalmi köntösben, mondjuk, egy színházi belső ünnepség avagy egy egymás mulattatására szánt, mondjuk, szilveszteri buli keretében, és a maga egyszeriségében el is ismerném a rögtönzésnek és valóságimitációnak ható jeleneteket, és elnézném az ízlés és tartalom billenékenységét. Nem zavarna, hogy egyik-másik poént nem értem, hiszen nem is nekem, hanem önmaguknak és a kollégáknak szólna, viszont tudnék felhőtlenül örülni például a kellékesek kellékese, a kaposvári Kiss Pisti megidézésének, mert azt érteném. (Így is örültem, csak felhősen.)
A színészek alázatosan snittelik a különb-különb színtársulatok tipikus figuráit; Elek Ferenc nemcsak egy egész embert, hanem az egész sorsát is belepréseli az ügyelő figurájába. Dankó István “Pintér Bélaként” szaporán simítja a füle mögé korhű loboncát, de közben egy tenyérbemászó nyüzsgöncöt is odateremt a színpadra. És a többiek is: Thuróczy Szabolcs a “birtokon belüli” román színigazgató, Pintér Béla a birtokon belülre törekvő leendő igazgató szerepében pompás, de hát pompás itt minden színész, akár van szerepe, akár nincs. Villan Pálos Hanna, aki egy archetipikus színésznőt, Borbély Alexandra, aki egy igazgatóné bőrébe bújt igazgatót hoz, aztán Kovács Lehel “a mellőzött színész, amint végre megkapta a Macbeth-et” pózában, Takátsy Péter, az örök néhány mondatos, és a “pintéresek”, Enyedi, Friedenthal.
A tejfölt a papírforma szerint vihetné Keresztes Tamás, aki “Ascher” szerepében egyszerűen Ascher, vagy Fekete Ernő, aki a külsőségeknél jobban épít a belsőségekre “Máté” szerepében, vagy Bezerédi Zoltán, aki nemcsak játssza, hanem komolyan is veszi magát. De mégis Jordán Adél, az ő harmatos naivát és elszánt pályaépítőt elegyítő figurájában, ő viszi a tejfölt, csodásan beleéli magát, kitölti a rengeteg hiátust, szépen énekel, hihetően szenved, bár az a vég, az talán mégis túlzás, noha nem az ő túlzása, távollétében esik meg vele…
“Nem működik”, mondja “Ascher” a “Máté” rendezte Három nővérre (miután hosszan és szépen kipörgeti a búgócsigát, pont mint anno).

Back To Top