skip to Main Content
Menu

UP Újpesti Rendezvénytér megközelíthetőség

Az UP Újpesti Rendezvénytér az Újpesti Piac épületében található, a piac fölött, a 2. emeleten.    A piac feletti második emelet a piacépület templom felé néző oldalán közelíthető meg lépcsőn és lifttel. Lépcsőn: az első emeletre az épületen kívül található lépcső vezet, innen a második emeletre az épületen belül található mozgólépcső visz fel.        Az üvegfalú lift az épület templom felé néző oldalának közepén, a fotocellás üvegajtó mögött balra található.

Tovább

Múltunk mind össze van torlódva.

1881-ben vagyunk. Illetve 1848 októberében. És persze aznap, az előadás napján: a nézőtér bejáratánál Friedenthal Zoltán tépdesi a jegyeket, ő és Hajdú Rozi irányítják az ültetést, aztán az utóbbi kér egy kis figyelmet, elszámol háromig és már útnak is indultunk. 1881-be. És rögtön 1848-ba, október negyedik napjára. Esetleg történelmi tudatunk mélyére.  Mely tudat kissé zavaros, tele félinformációkkal, negyedismeretekkel, tévhitekkel, belénk szuszakolt értelmezésekkel és azok átértelmezéseivel, hamis kultuszokkal, öncsalásokkal. Feltehetően erről szól ez a többszörösen megcsavart, frenetikusan mulatságos és szívszorítóan keserű időjáték.

Mit sem tudunk például a schwechati csatáról, nem is beszélve gróf Baráznay Ignác, a pákozdi szittya oroszlán, sőt a Pákozdi Szittya Oroszlán (Mucsi Zoltán) hőstettéről. (Aki aztán eltűnt az említett csatában. Ha eltűnt.)

Tulajdonképp arról sem, hogy 1848-ban már működött Pesten a Kaisers TV, Ungarn.

Ennek a – nyilván még kezdetlegesen felszerelt (például nincs büfé: a Komló kertig kell menni sörért!) – stúdiójába esik be Baráznay Amália (Enyedi Éva).

1881-ből.

Eredetileg az édesanyjához jött be a kórházba, egyenesen Bécsből, de ah, már későn érkezett. Mély fájdalommal és határozott mozdulatokkal kezd el kutakodni egy esetleges cédula után, amin az örökségét tartalmazó széf betűkódja lehet, még a halott szájába, sőt a szoknyája alá is benyúl. Balázs Gábor (Friedenthal Zoltán) védő kart nyújtva visszahipnotizálja őt a múltba, hogy megkérdezhesse a kódot. Ingyen teszi, a Pákozdi Oroszlán érdemeire való tekintettel („Ha akkor győzünk, most nem így állna ez az ország, az biztos!”). A varázslat azonban nem sikerül tökéletesen: Amália a tévé élő adásában jelenik meg, amiben Lágyvölgyi Dombor Panka (Szalontay Tünde) és Üreghi Szidónia (Stefanovics Angéla) bemondóművésznők épp Schubert Winterreiséjéből énekelnek, mert itt fontos a kultúra (a zongoránál Nicolas Sárközy, azaz Kéménczy Antal). Majdnem annyira, mint a reklám és a szponzoráció, aminek jegyében Rohácsi bácsi (Quitt László) is ott ül a stúdióban, hogy alkalmas pillanatokban elmondhassa arannyal, ezüsttel és törtarannyal kapcsolatos szövegét.

A tévé osztrák tulajdonban van, munkatársai, köztük a román Marián Kornél (Terhes Sándor, illetve Polgár Csaba), az osztrák himnuszt, a Gott erhaltét éneklik őszinte lelkesedéssel felsőbb utasításra. Vagy felsőbb utasításra őszinte lelkesedéssel. Még. De mit látunk? Hirtelen belép Kossuth Lajos (Thuróczy Szabolcs) és Petőfi Sándor (Pintér Béla)! Azaz Petőfi nem lép be: megsértődött. Aztán mégis belép – Pintér Béla operai belépőt komponált magának, illetve hát a borzas hajú költőnek, Rákóczi-indulóval, szablyával, szigorú tekintettel, ahogy jobb képek festői ábrázolták a lánglelkű poétát. Azért sértődött meg, mert szerinte – ahogy ezt élő adásban szóvá is teszi – épp Kossuth hívására érkezett a tévét lefoglalandó, de Kossuth mégis egyedül foglalná le, besurrant előre. Ezen elvitatkozgatnak kicsinyég. Aztán csak lefoglalják az intézményt, hisz végül is ezért jöttek, Petőfi át is nevezi – igazi nyelvi gyöngyszem! – Magyar Nemzeti Élőképvibráncnak és mindenkit kirúg, Rohácsi bácsit, immár urat kivéve, mert a támogatás, az azért kell. (Tegyük hozzá a teljesség kedvéért: később mindenkit visszavesznek, Panka ugyanis ismeri Baráznay feleségét, aki szól Petőfinek… Marián Kornél pedig – végre valaki! – pontosan idéz egy Petőfi-verset.)

Szegény Amália, akit viszont kinevez bemondóművésznőnek, azzal kénytelen szembesülni, velünk együtt, hogy a történelem- és irodalomkönyvek hősei olykor kicsinyes torzsalkodásokba bonyolódnak, míg kissé irreálisan az ellentámadást, a teljes győzelmet várják, a keményen robotoló kisemberek pedig elveik feladásával, már ha vannak elveik egyáltalán, mindent bedobva könyörögnek az állásukért. Lám, Marián Kornél – három gyerek apja! – Amáliát, új idők új emberét kérleli, szóljon az érdekében, később kokárdásan, magyar zászlót lobogtatva rohan be az adásba. („Az ő képességeivel muszáj nyalni a hatalom seggét” – mondja róla Panka, de nyalják azt ők is.)

Amáliának azt is látnia kell, hogy a Pákozdi Szittya Oroszlán sem oly makulátlan, mint addig hitte. Neki kell beszélgetnie vele a tévében, eleinte meg se tud szólalni: imádott atyja ül mellette, akit sosem látott, hisz eltűnt az ő születése előtt. Baráznay Ignác ugyan valóban megmentette egy pákozdi család életét (mely dicső hőstett annyira demoralizálta a horvát sereget, hogy rögvest visszavonult), de magánéleti válsággal küszködik. Magyarán csalja a feleségét, született Rotschild Elzát (Szamosi Zsófia). Aki terhes. Amália fültanúja lesz egy beszélgetésnek Baráznay és szerelme közt – aki nem más, mint Üreghi Szidónia! És nem csak egy beszélgetésnek… E pillanatban nem tudhatja, ki is az édesanyja. Érthető, hogy elájul. Balázs Gábor éleszti újra: eddig is átlátott ide 1881-ből, tudott súgni Amáliának, most pedig testi valójában is megjelenik 1848-ban. Az egyetlen baj, hogy pisilnie kell, egyre kevésbé tudja visszatartani.

Teljes a káosz, Rohácsi bácsi ki is mondja: „Kiabálnak, énekelnek, teljesen össze vagyok zavarodva!” Ő a nép, mint Tiborc a Bánk bánban, csak neki, Tiborccal ellentétben, van pénze, költik is rendesen, cserébe hozzávágnak egy (olcsó) koszorút. Az ő vagyonából fizetik a különvonatot is, ami a stábot és a vezetőséget leviszi a nyugati határra, hogy élőben tudósítsanak az ottani hadszíntérről. Ahonnan Baráznay meg akar szökni Szidivel Brazíliába. Már csupán azért is, mert biztos benne, hogy elvesztik a schwechati csatát, és valamiért nem akarja, hogy a szabadságharc bukása után kivégezzék vagy börtönbe zárják.

A schwechati csatát el is vesztették, október 30-án, a nemzetőrök harcedzettségének hiánya és az ellenségénél jóval kisebb létszám miatt.

Már ha hinni lehet a Magyarország története a 19. században című kötetnek (szerkesztette Gergely András, Budapest, 2001, Osiris).

De a csatát tényleg elvesztettük.

A valóságban.

Pintér Béla – egy újabb fantasztikus csavar – megnyereti.

Előrontanak a Baráznay-huszárok, a császáriak összezavarodnak és megfutamodnak.

Marián Kornél, akiből rosszkor tör ki a román öntudat, azért még lelőné Kossuthot, de Balázs Gábor elrántja a fegyver elől, így őt találják el a golyók.

Miként élhet akkor 1881-ben?

Sehogy. Ő nincs. Illetve… Egy újabb fordulat szerint Amália álmodta az eddigieket. Valamikor elaludt. Az édesanyja is él (Rotschild Elza), az édesapja is, most jön az ünnepi kormányülésről: az osztrákok szeretnének kiegyezni velünk, elég volt nekik harminchárom év bűnhődés.

Azaz Schwechatnál mégis győztünk.

Ma van a Schwechati Diadal harmincharmadik évfordulója, a Magyar Függetlenség Napja, a Nemzeti Balázs Gábor Nap.

A németek és a franciák hozzánk járnak segélyért, rosszabbak, mint a tarháló svájciak, mondja Rozi Amáliának 1881-ben. Örkénynél – Nézzünk bizakodva a jövőbe! – csak száz-száztizenöt év múlva ér véget az „ezeréves pechszéria”, akkorra lesz Visegrád a Dunai Magyar Köztársaság székhelye, akkorra váltja fel a vanília szót az eredeti jelentését elvesztő háború, Pintér nem bír addig várni.

Vagy Amália ezt is álmodja?

A tévében mindenesetre az Üvöltés az éjszakában című film megy, egy gyönyörű brazil színésznő is játszik benne, bizonyos Sidonia Uregenos. Rozi pedig visszavezet minket a békés, boldog jelenbe.

Végigröhögtük a másfél órát, de nem olyan vidám történet ez.

Középfajú bohózat, mondjuk. Vagy tragikus. Mégis, a nemzeti történelmünkről van szó! Arról, hogy miként él bennünk, miként gondolkodunk róla, magunkról, édes hazánk múltjáról és jelenéről! Mit ér az ember, ha magyar.

Pintér Béla nem rest két jól bevált, régi eszközt felhasználni, összekombinálni, az időutazást és az álmot. Van egy fikció, a mából visszakerülünk 1881-be, onnan 1848-ba, aztán erről a fikcióról kiderül, hogy egy fikción belüli fikció. De, mint mondtam, lehet, Amália azt is csupán álmodja, hogy felébredt, hisz, bármily sajnálatos, Schwechatnál nem győztünk! (Bár, ha Magyarországnak semmi felelőssége nincs a második világháborús deportálásokban, akár győzhettünk is.) A megszokott és általam roppantul kedvelt Pintér Béla-i túlhajtottság, túlcsavartság ez, tán nem is mindig következetes, de a fenébe a következetességgel, ha Kossuth ilyeneket mond Baráznaynak: „Most beszéltük a Petőfivel, hogy te leszel a Nemzet Arca. … Nagyon jó üzenet a magyar embereknek, hogy veled kezdett a független média!” Sőt nekem már az is elég, ha Petőfi így szól az utazás előtt megafonhangon: „A vonat csak Komárom állomáson áll meg…”

A rendszerváltás vezetői, akiket itt Kossuthnak és Petőfinek hívnak, kicsinyesek és ábrándkergetők. Petőfi folyton megsértődik, Kossuth nem törődik a realitásokkal és csak a radikális koncepcióra kíváncsi, az szól a győzelemről. Ha annak ismertetésére Móga tábornok nem hatalmazta fel Baráznayt, felhatalmazza ő, hisz ő az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke és amúgy se kedveli Móga Jancsi bácsit. Elfoglalnak és megszüntetnek, leváltanak és kineveznek, ők az urak. Berendezkednek. A zászlók tudják a dolguk, maguktól leesnek, maguktól bontódnak.

A rendszerváltás alanyai, akik itt a tévé munkatársai, csak a saját érdeküket nézik. Ahogy a Pákozdi Oroszlán lánya sem rest az anyja szájában kutakodni a széf kódja után. Enyedi Éva – ő a dramaturg is – egyszerre mutatja a múltba visszazuhant mesefigurát és Baráznay tábornok balsors tépte lányát. Szalontay Tünde és Stefanovics Angéla jókedvvel, bőséggel, de mértéktartón komédiáznak, különösen megkapóak Schubertet énekelve.

Ami történt, nem úgy történt, ahogy az iskolában tanítják. És akárhogy tanítják, nem úgy történt! Taníthatják, hogy ellenforradalom volt, hogy nem az, hanem népfelkelés, illetve forradalom, de nem úgy volt forradalom, hanem amúgy… 1848-ról vagy 1956-ról vagy 1989-ről igazából az fog valóban tudni valamit („mindent” tudni, végleges érvénnyel, nem lehet), aki elfogultságok és előítéletek nélkül, őszinte kíváncsisággal közelít hozzájuk. Aki gondolkodik róluk. Nehéz. A manipulálás azonnal megkezdődik, Baráznay százados, anélkül, hogy ő a legkevésbé is akarná kineveztetik Pákozdi Oroszlánná („Maga örülne neki, ha elneveznék magát a Rákospalotai Mosómedvének?” – kérdi Amáliától), majd tábornokká, film fog készülni róla, a félelmet nem ismerő katonáról és példás családapáról, a forgatókönyv írója Jókai.

Kevés tisztességes ember van itt. Például ő, Baráznay Ignác. Nem áltatja magát, tisztán lát, ezért is akar megszökni. Vagy a felesége, Elza, aki szereti őt. Mucsi Zoltán és Szamosi Zsófia pontosan érzik és pontosan megmutatják ezt. Visszafogottan játszanak, alakításukban ott van két, valóban érző ember tragédiája. Rohácsi bácsi pedig még nemzetőrnek is beáll, talán nem teljesen saját jószántából, mindenesetre zokszó nélkül adja, csak adja a pénzt, nem is tudja, mire. Naiv, hagyja magát kihasználni. Ki is használják („A vállalkozás anyagi hátterét Rohácsi úr biztosítja. Még nem tudja, de nem kell itt elkapkodni semmit!”) Quitt László Rohácsija mulatságos és szánandó. Balázs Gábor pedig, aki szintén nem akar hős lenni, őszintén tiszteli a Pákozdi Oroszlánt és őszintén hiszi, hogy ha akkor győznek, most máshogy állna az ország. Nem látványos szerep, de Friedenthal szekundánsként is tud jelentős lenni.

A fiktív hős mellett van két valódi. Kossuth és Petőfi. Pintér Béla Kossuth- és Petőfi-ábrázolásán mélységesen – vagy inkább sekélyesen – fel lehet háborodni. Szerencsére azok, akik felháborodnának rajta, nem járnak a Szkénébe, nem ismerik Pintér Béla műveit. És nem értenék, hogy itt nem deheroizálásról van szó, pláne nem szobordöntésről, sárba rántásról. Ez a Kossuth és ez a Petőfi azonban valóságosabb, mint amennyire a szabadságharcot közvetítő tévéadás. (A csataképek mögött persze ott van annak a félelmetes abszurditásnak az élménye, hogy napjaink háborúit vacsora közben ott láthatjuk a híradókban.) Karikatúrák, és a jó karikatúráknak lényegi közük van az eredetihez. S olykor, mint most, dac is van bennük, jogos dac a heroizálással, a szoborba merevítéssel szemben.

A legszebb jelenet ebből a szempontból kétségkívül a vizeldében játszódik. Baráznay, Balázs Gábor, majd Kossuth és Petőfi. Fontos témák kerülnek itt szóba diszkrét csörgedezés mellett. De nem utolsó a Kölcsey Himnuszával való játék sem. Petőfi „gyors, pattogó ritmusban” énekli – „Legalább a himnuszunk legyen már egy kicsit optimistább, a jövőbe nézőbb!” Kossuth először megdöbben, nagyon nem tetszik neki („kicsit problematikus”), de aztán már ő is ezt akarja hallani. Egész pontosan a schwechati győzelem után… Pintér természetesen azzal is eljátszik, hogy Petőfi nevét ugyan mindenki ismeri, de a műveit, hát azt nem. (Ez a játék csak akkor működik, ha a közönség ismeri az eredetiket, amiket itt folyvást elferdítenek. Nagy kérdés számomra, meddig fogják ismerni őket.)

Irodalomtörténészi énem itt egy rövid kitérőt szeretne tenni. Utalva egyrészt Margócsy Istvánnak a Petőfi-kultusz írásos dokumentumait összegyűjtő, igen tanulságos kötetére (Jöjjön el a te országod…, Budapest, 1988, Szabad Tér Kiadó) – e különböző árnyalatokat öltő kultusz fedte el a költőt és költészetét, majdnem lehetetlenné téve az elfogulatlan, higgadt olvasást. És utalva másrészt arra, hogy Petőfi a mindennapi érintkezésben bizony elég kellemetlen figura lehetett: „Még Jókai” – írja emlékezéseiben Jókai fogadott lánya, Feszty Árpádné Jókai Róza –, „aki úgy imádta, mint emberi lényt az anyján és feleségén kívül soha, még Jókai is bevallotta, hogy bizony faragatlan legény volt.” (Szűk körben, nyilván. Mert amúgy maga is alakította a kultuszt, 1882-ben ő beszélt a szoboravatáson.)  Júlia szoktatta le a köpködésről, a káromkodásról, a hagymaevésről… Pintér Béla nem is deheroizál annyira.

A nagy trouvaille, a Kaisers TV, Ungarn adásait képernyőn is látjuk, ez Vella Péter nagy érdeme.

Élőben látjuk a schwechati diadalt.

Balázs Gábor, mikor elkezdi Amália hipnotizálását, ezt mondja: „Itt és most, ezen a helyen, bármi megtörténhet és bármi lehetséges.” Rozi ezt az előadás végén megismétli.

Nem tévednek.

D. Magyari Imre

 

 

 

 

 

 

Pintér Béla: Ascher Tamás Háromszéken – Kaposa, nem Katona József Színház

Immár régi szokásom, hogy a Pintér Béla-darabokról és előadásukról semmit nem akarok tudni.

Mármint a bemutató előtt.

Utána annál inkább.

Ha az ember szorgalmas néző, az évek során nagyjából megismeri a drámairodalmat, ha Hamlet meghal az előadás végén, nem éri meglepetés, az akkor érné, ha Hamlet nem halna meg, de ilyen, azt hiszem, még Mohácsiéknál sem fordult elő. Kortárs darabokat ritkán mutatnak be nálunk, kortárs magyar darabot pláne ritkán (bár épp a Katonában egy Spiró-premierre készülnek, és játsszák Bognár Péter, Csalog Zsolt, Egressy Zoltán, Ménes Attila, Németh Ákos egy-egy művét, de ez kivételes), meg kell becsülni, ha az ember úgy mehet színházba, hogy semmit nem tud a megnézendő darabról, előadásáról. Jó esetben még a szereposztást is eltitkolhatjuk magunk előtt, bár annak Pintér Béla esetében maradva van várhatósága, hogy a Pintér Béla Társulat feltehetően Pintér Béla-darabot fog játszani Pintér Béla rendezésében s ebben maga Pintér Béla is színre lép.

De azt már nem, hogy a Parasztoperában meg fog jelenni egy cowboy, hogy Klárika milyen megoldást kínál Andrisnak A Sehova Kapujában, egyáltalán, hogy mi az a Sehova Kapuja, vagy hogy A bajnokban hirtelen becammog egy medve (ez a kedvencem). Pintér Bélának egyik legfontosabb eszköze a meghökkentés és én hagyom magam meghökkenteni, sőt várom, készülök rá és nagyon hálás vagyok érte. Határozottan dühös voltam magamra, amikor a hvg.hu-n elolvastam egy előzetes interjút Elek Ferenccel és Thuróczy Szabolccsal, amiben arról is szó volt, hogy az új darabban versben beszélnek.

Előfordul, hogy a meghökkentő fordulatok dacára az előadás vagy a darab nem tökéletes, legalábbis nekem akadnak kifogásaim, de ez így van rendjén.

Mi tagadás, kifogásaim most is akadnak, de nem vagyok biztos benne, hogy mindegíiket illetően egyetértek-e magammal. Bennem nem olyan nagy a harmónia, mint Tabajdy Sándorban, a katonavári színigazgatóban, akinek figuráját ketten játsszák, remek összhangban.

A legfőbb kifogásom az, hogy a darab első kétharmada és az utolsó harmada közt mintha lenne egy törés, komikum és tragikum most nem szervül egymással, élesen elkülönülnek. Mintha egy operett (legyen népdal!) zenéje hirtelen tizenkét fokú muzsikában folytatódna. A darabban is emlegetett magyaróvári sertésszelet tejszínhabbal megbolondítható, gépolajjal már kevésbé.

De lehet, hogy szervülnek.

Miért kéne ezt nekem most tudnom, mikor még csak egyszer láttam az előadást, ami természetesen igen élvezetes és igen elgondolkodtató? Persze, éppen kritikát írok. De egy kritikusnak nem lehetnek vitái – termékeny, előremutató vitái – önmagával? És nem tárhatja ezeket olvasói széles tömege elé?

Nem szervülnek? Szervülnek?

Az Ascher Tamás Háromszéken című darabot A bajnok kapcsán megjelent értő és jóindulatot árasztó, pártatlan reflexiók egyike ihlette, fellendülne a kortárs magyar drámairodalom, ha a szerzők elmélyültebben olvasnák az újságokat. Valaki azt kifogásolta… De álljon itt az eredeti szöveg, oly szép! A Heti Válasz 2016. március 24-i cikkének címe költői kérdés volt: „Pintér Béla mikor ír drámát egy színházigazgató szaftos magánéletéből?”, a leadben pedig ezt olvashattuk elkerekedő szemmel: „Bemutasson-e a Katona József Színház egy darabot, mely arról szól, hogy egy direktor miként késztette abortuszra a feleségét? Szempontok Pintér Béla botrányos bemutatójához.” (Már Sümegi Noémi is azt írta kritikájában három nappal korábban, hogy „Pintérék túllőttek a célon”.) És a szerző, Szőnyi Szilárd, hosszan taglalta, Albert Györgyi könyve alapján, Máté Gábor magánéletét. Tavaly, 2017-ben, az április 20-i számban ugyanő tudatta, hogy „A Heti Válasz Máté Gábort »lejárató« cikkét állítja színpadra Pintér Béla”, egész kicsit félreértve a történteket s láthatóan mit sem tudva a művészi alkotófolyamatról. Amiről amúgy nem lehet sokat tudni, de valamennyit mégis. Utalnék Örkény István egypercesére, az Élmény és művészetre, amiben a világűrből visszatért festőt, akinek pedig a napfoltokat is megmutatták, egy narancs ihleti meg, amit a sajtótájékoztatón hámoz egy újságíró. Szőnyi azóta is megfigyelés alatt tartja Pintért, a célszemély új darabjának főpróbájára is elment (egy újságíró legyen bátor), és „a sors szeszélyéből” épp a „főhős-igazgató” szomszédságában kapott helyet.

Egy igazgatónak olykor nagy terheket kell elviselnie.

Valaki azért magyarázza el – kísérelje meg legalább – Szőnyi Szilárdnak, hogy A bajnok nem egy fideszes politikusról szól, s az új darabnak sem Máté Gábor a főhőse, még csak nem is Ascher Tamás. Akkor sem, ha a hőst Máté Gábornak hívják, akkor sem, ha a másik hőst Ascher Tamásnak, akkor sem, ha az őket játszó színészek frizurája, maszkja és játéka is őket idézi. A valódi és a darabbeli figuráknak, minden látszat ellenére, annyi közük van egymáshoz,  mint – ahogy a műben mondják – a vértesszőlősi előembernek az elveszett frigyládához. Így a mű és az előadás nem Máté magánéletéről szól, nem is Ascheréról, hanem valami egészen másról.

Igaz, Pintér Béla azt a látszatot kelti, mintha a valódi Ascher és a valódi Máté életének egy periódusa, a kaposvári színház nagy korszaka pertraktáltatna itt, ezt erősítik a nagyszerű jelmezek-maszkok (Benedek Mari), a két színházat régi plakátokkal megidéző díszlet (Khell Zsolt), Tabajdy Sándor Babarczy Lászlóra és Zsámbéki Gáborra egyszerre utaló neve (az igazgató figurájának megkettőzése remek ötlet és folyamatos humorforrás), nemkülönben az, hogy a mesélő egy Bezerédi Zoltán nevű figura, akit Bezerédi Zoltán játszik. A hangnem olyasféle, mint amiben régi katonatörténeteket, iskolai, munkahelyi történeteket szoktunk felidézni kissé átalakítva, megkönnyebbülve, hogy túl vagyunk rajtuk, önmagunkat is kifigurázva. A látszat az első órában az, hogy anekdotikus-nosztalgikus-parodisztikus visszaemlékezést látunk, egyszerre bepillantunk, bekukkantunk, bevoyeurködünk a kulisszák mögé, mint mondjuk az Othello Gyulaházán című Gádor Béla-vígjátékban (amiből Zsurzs Éva rendezett tévéfilmet 1967-ben). A nézők szeretik az atelier-humort, már ha értik, a színészek szeretnek színészeket játszani, Aschert és Mátét láthatóan nagy élvezettel és kiválóan jeleníti meg Keresztes Tamás és Fekete Ernő, ahogy Thuróczy Szabolcs és Elek Ferenc is Tabajdy Sándort. Nem akármi azt hallgatni (s gondolom, előadni sem) kellemes borzongással, amit Bezerédi énekel: „Hej, Ascher Tamás! Aj, de nehéz megfelelni néked! / Folyton bántod a legjobb színészed! / Hol ezt kéred, hol azt kéred számon, / Hej, bármit teszek, csak rosszul csinálom.” Ennek azonban megvan az a veszélye, hogy a nézőtérről előbb-utóbb elfogynak azok, akik annak idején otthonosak voltak Kaposváron, emlékeznek a nagy sikerekre, látták Ascher Tamásnak már a Katonában bemutatott Három nővérét (Szőnyi Szilárdnak üzenem: igen, Aschernek van három nővére, a háromból másfél baloldali, másfél jobboldali, Pintér Béla legközelebb róluk fog írni trilógiát antik metrumban). Elfogynak a bennfentesek (és a magukat annak vélők). Igaz, akkor is lehet majd nevetni a színházi világ egyszerre ironikus és szeretetteli ábrázolásán, hisz van itt minden: rivalizáló színésznők (Borbély Alexandra, Pálos Hanna; az utóbbi azt mondja a másiknak, illetve hát Kerti Borbála mondja ezt Kút Juditnak mézesmázosan: „Jaj, úgy szeretnélek már a Bajor Gizi Múzeumban kitömve látni téged!”), féltékeny, sértett, okos rendező (Friedenthal Zoltán), lecsúszott színész (Takátsy Péter), megtűrt, öreg színésznők (Enyedi Éva, Szirtes Ági – kevés szövegük ellenére mindketten érzékeltetnek egy-egy sorsot, Enyedi Éva különösen megrendítő, akkor is, amikor Bárdossy Bettike hét abortuszon túl nagyon őszintén, nagyon közönségesen és nagyon szomorúan fogalmaz: „…Vágyom a meg nem született gyerekre, / De arra is, hogy még egyszer faszt fogjak a kezembe!” Ebben ott egy élet.) Lehet kutatni, kik lehetnek Kisházi Tutya (Kovács Lehel) és Kis Pista (Rajkai Zoltán) és a már említettek mintái, az ő neveik mintha nem mindig utalnának közvetlen mintára. (Ebből a szempontból nem szerencsés Tordán Léda neve, ami, ugye, a frenetikusan játszó Jordán Adél nevére utal, indokolatlanul.)

Ez a rész, az első kétharmad talán kicsit hosszúra is nyúlik, de Pintér Béla eddig még sosem beszélt a színházi, szakmai élményeiről.

Azt is mondhatjuk, olyan, mintha egy mesében lennénk, nekem a verses szöveg is mesejátékot idéz, bár utalhat az Anyeginre is. Még inkább meseszerű, trufaszerű az erdélyi világ, népzenével (Ökrös Csaba), néptánccal (György Károly), a román igazgatóját (Thuróczy Szabolcs) utáló Tegerdy Áron kolozsvári rendezővel (Pintér Béla), egyszerű székely emberekkel, egymáshoz nem hasonlító ikrekkel, kürtőskaláccsal. A háromszéki turnéval, amin Lédáék a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot éneklik – nyilván egyikünk sem gondolja, hogy ez a romániai magyar színjátszás. (Ebben a részben Elek Ferenc idéz meg egy sorsot nagyszerűen András bácsiként.)

Valójában tehát egy mesei, virtuális világban vagyunk, ahol nem érvényesek a fizika törvényei. A Bezerédi Zoltánt játszó Bezerédi Zoltán a mostani Katona József Színházban kezdi a történetét, aznap este, amikor az előadást nézzük. Azt, aminek a nyitánya 1987-ben „tündökölt fel” Máté Gábor fejében, s látjuk is az álomképet, amiben a színészek népzenére táncolnak és népdalt énekelnek – ez afféle Pintér Béla-i túlcsavarás, semmi bajom vele, hisz van benne szellem, nem is kevés – kezdem alkotói védjegynek tekinteni. Ugyanilyen, amikor a berúgott Bezerédi helyett a két iker meséli tovább a történetet… Bezerédi azt mondja Máté Gáborról, hogy a Katonavári Kaposa József Színház hét éve szerződtetett tagja. Ez elvileg az 1987-es év, a valódi Máté 1980-ban végzett és került a kaposvári színházhoz. De az egyik színésznő arról beszél, hogy egyszer elment az RTL-be – ez a fontos kultúrmissziót teljesítő csatorna Magyarországon 1997 óta létezik, ahogy a híres, Ács János rendezte Marat-előadást is később mutatták be, 89-ben, míg az Ascher Tamás rendezte Három nővért korábban, 1985-ben. És van egy, szerintem szükségtelen célzás a hazai, 2017-ben felszínre került szexuális zaklatásokra: Katonaváron a megyei kórház igazgatójáról derül ki, hogy ápolónőkkel szexel. „Olyan dolgok zajlanak abban a zárt világban, amit mi el sem tudunk képzelni” – kommentálja Tabajdy. Szóval bármikor lehetünk. A mai Bezerédin ott az egykori haja, mondja is: „…Ha lesz ebben a darabban egy igaztalan szavam, / Hulljon le a fejemről a hollószínű hajam.” És lehullik! (Ezt a mondatot Bezerédi Zoltán idézte, akivel az általam látott előadást követő nap találkoztam a Katona előcsarnokában s megkérdeztem, nem félnek-e, hogy a nézők egy az egyben veszik a látottakat. Bennem azért van némi aggodalom. Bár akkor mi van?)

A Marat-előadást Pintér Béla emlegeti.

Nem szerzőként, hanem szerepként: a szerző önmagát is beírta a darabba, Dankó István játssza remekül. Illetve beleírt, rengeteg öniróniával, egy ilyen nevű figurát, aki a népzene, a néptánc bűvöletében jár Erdélybe s Háromszéken összetalálkozik a Kaposa művészeivel, így Mátéval, aki őt is, Tordán Lédát is magukkal viszik Katonavárra, hogy megcsináljon velük egy újszerű Három nővért, látjuk is majd egy részletét.

Utána változik az anekdotikus-nosztalgikus-parodisztikus hangnem, hisz „sötét árnyék” borítja be a történetet, sőt tragédiába torkollik. Léda, aki nagyon szeretne Magyarországra kerülni, Háromszéken Ascher Tamásnak is, Máté Gábornak is odaadja magát, de aztán az utóbbiba szeret bele, hisz ő hozza magával. Terhes lesz, de a gyereket, a nő minden kétségbeesett ravaszkodása ellenére, egyik férfi sem akarja vállalni, önzőn és ridegen lerázzák az állapotos nőt. Léda Szolnokra költözik. Sorsát korábban a narrátor előre elárulta („Egyébként ennek az egésznek az lesz a vége, hogy…”), de ez fel sem tűnik, nekem legalábbis nem tűnt fel, tehát sokkoló, ami történik. A darab rosszul végződik, Bezerédi rövidre zárja a mondandóját, a fináléban még megszólal a dal, amit Máté Gábor víziójában hallottunk az elején: „Én is voltam, mikor voltam…”, ami tehát szintén Léda sorsát vetítette előre.

Azt nem tudom tehát, hogy az első kétharmad és az utolsó harmad, komikum és tragikum szervül-e egymással úgy, mint Pintér Béla más darabjaiban. Mert igaz ugyan, hogy múltidéző vidám anekdotákat mesélve eszünkbe jut egy-egy szomorú történet is, elkomorulunk, elhallgatunk, de ettől még a darabban és az előadásban ez lehet dramaturgiai, esztétikai törés, zökkenő, ha Jordán Adél sokszínű, nagyszerű, megrendítő játéka át is hidalja a két rész közti különbséget. Mintha csorbát szenvedne az egységes átformáltság esztétikai követelménye, hogy szépen fejezzem ki magam. Ez nem egyneműséget jelent, hanem a különböző, akár nagyon is eltérő hangnemek – tetszik ma nekem ez a szó – szervülését.

Hajlok afelé, hogy a törés ott van. Ami nem zavar annyira, hogy nézőként az előadás ne rántson magába.

Akárhogy is, ez a darab és ez az előadás, ihlette lett légyen bármi, nekem arról szól, hogy életünk során, bármennyire igyekszünk is, s dolgozzunk bár színházban vagy kórházban, nemigen ússzuk meg anélkül, hogy sérüléseket, olykor gyógyíthatatlanul súlyos sérüléseket ne okozzunk másoknak. Önzők vagyunk olykor, ridegek, kegyetlenek, férfiak – Stuber Andrea kritikájában „férfibűnök súlyos tömegé”-ről beszél –, és nők is. (Ami, fájdalom, nem menti fel A bajnok polgármesterét! Ő a saját céljai érdekében mindenkin céltudatosan és gátlástalanul gázol át, mintha a szolgálati autó és egyéb kiváltságok mellé neki külön erkölcs is járna, szolgálati erkölcs!) A művészet, többek közt, erről szól, a művészek, többek közt, erről beszélnek. Ha úgy tetszik, ebből az erősen szennyezett talajból, a mindennapi életünkből, sarjad ki a művészet varázslatos virága.

A művészeté, amely ebben az előadásban végig hangsúlyosan jelen van. Szól a zene, énekelnek, táncolnak, verset mondanak, olykor még haikut is, fejből, Katonaváron a Macbethre készülnek, Kolozsvásárhelyen az Anyegin egy megkapó részletét mutatják be a Kaposából érkezetteknek („Tamás, te tényleg nem vetted észre, hogy én álombeli medvét játszom?” – kérdi sértetten a kinti színész, akit Takátsy formál meg), Máté Gábor, Tordán Léda és Pintér Béla a Három nővér jegyében találnak egymásra, meg is csinálják úgy, ifjúi hévvel, hogy Olga – akit férfi játszik, míg Szoljonijt Oravecz Sárika, Csebutikint pedig megkettőzték –, Mása, Irina és a többiek magyar népdalokat énekelve kommunikálnak. Csehov e darabjának már csak ez a sorsa nálunk, Körmendi János paródiája után most itt van Pintéré, ami önparódia is a javából: pompás, pompás, pompás! A „megnézés” előtt – még nem tudjuk, hogy a Három nővér kapcsán – Máté Gábor rövid bevezetőt mond: „És akkor egy mondat arról, hogy létezik-e a kortárs művészetnek valamiféle szabálya? / Vajon az alkotó tetszése szerint bármit elénk tehet? / Avagy hol húzódik a társadalmi erkölcs művészekre is vonatkozó határa? / Urambocsá’: szabad-e színpadra állítani valós személyeket? / Nos, énszerintem szabad.  Mert mi mindannyian szenvedő, esendő emberek vagyunk. / A nézőtéren és itt fent, függetlenül attól, hogy kik vagyunk civilben, összetartozunk. / S persze kell, hogy nevessünk. Nem szégyen a néző szórakoztatása, / De a katarzis egyetlen, valós útja az alkotók teljes kitárulkozása. / ez a valódi cél. És ha néha el is vétjük az egészséges arányt, / Higgyétek el: nem akarjuk más faszával verni a csalánt!” Ezek nyilván Pintér Béla szintén ironikus szavai. Miközben világos, s ezt ő tudja a legjobban, hogy nem valós személyeket állított színpadra, sem most, sem máskor, ha egyes színpadi figuráknak van is közük valós személyekhez. A teljes kitárulkozás pedig nem az intimszféra közszemlére tételét jelenti (bár jelentheti azt is), hanem azt, hogy a létrejött műben a maguk teljes személyiségével ott vannak az alkotók.

Művészi alkotófolyamat, narancs… Az egyik jelenetben Ascher Tamás behoz egy ócska  gyerekjátékot: „Még a Királyhágón találtam rá erre a nyomorult kis búgócsigára. / Figyeljetek! Megmutatom, mi a Három nővér szubsztanciája!” Felpörgeti, majd amikor a pörgés abbamarad, csak ennyit mond: „Értitek? Ennyi Anton Pavlovics Csehov üzenete. / Nem illik hozzá semmilyen más cifrálkodó zene. / Én azt hiszem, hogy meg fogok próbálkozni vele.”

Nem mindenki olyan szerencsés, hogy narancsot vagy búgócsigát talál. S ha talál is, a kérdés az, mihez kezd vele. Pintér Béla egész jó kis drámát írt egy színigazgató szaftos magánéletéből.

D. Magyari Imre

Pintér Béla és Társulata az együttes huszadik születésnapjára hozta létre a Jubileumi Beszélgetések című előadást a Fészek Klubban. Ennek kapcsán beszélgettünk a társulatvezetővel írói elfáradásról, tudatos határátlépésről, konkrét kortárs nevek használatáról és belső fájdalmakról.

A legújabb bemutatójuk plakátján ön látható, kalapban, napszemüvegben, mint egy kelet-európai diktátor vagy maffiózó. És ez az enyhén szólva élesen szembesítő hangvétel az előadásra is jellemző. Ez a tükörkép azért elég sokkoló.

Az előadás plakátja két előadás motívumaiból montírozódott össze. Egyrészt a Népi Rablétet idézi fel, amelyben mindannyian hasonló napszemüvegben és egy fiktív népviseletben voltunk, másrészt a Sütemények Királynőjét, amelyben a csokoládétorta játszik nagyon fontos szerepet.

És a gyertyák?

Húsz éves a társulat, ezért szerepel a képen húsz gyertya. És az előadásban van is egy konkrét jelenet, ahol én, mint Mr. Pinter megjelenek egy hasonló tortával.

A Mr. Pinter egyfajta védjegy?

Nem. Mr. Pinter annak a karakternek a neve, akit én játszom. A darab egy másik fontos figuráját dr. Turbónak hívják, őt Thuróczy Szabolcs játssza. Friedenthal Zoltán pedig egy Zoltán Friderika nevű alakot elevenít meg.

Húsz évenként szükséges egyfajta sarkos szembenézés?

Nem feltétlenül. Eddig mindegyik jubileumunkat másként ünnepeltük. A mostani, huszadik születésnapot tervezve eszembe jutott, mi lenne, ha létrehoznánk egy előadást, amelyben az első előadásunkat, a Népi Rablétet aktualizáljuk. Az elmúlt húsz év sikereiről, kudarcairól, belső fájdalmairól, különböző erőviszonyok alakulásáról szerettem volna szólni. Arra gondoltam, hogy míg a Népi Rablétben egy szürreális esküvő keretében a vőlegény levágta a menyasszony fejét, mi lenne, ha most egy „tradicionális” disznóvágást mutatnánk meg, ahol nem disznót vágnak le, hanem embert.

Beszéltem olyan rajongójukkal, aki régóta várt egy igazi gyomorszájba hasító előadást Önöktől és úgy érzi, ezt most megkapta, ugyanakkor a kritikák egy része fura, zavarba ejtő előadásként aposztrofálta.

Több mint harminc éve foglalkozom színházzal, most valóban felvállaltam egy karcosabb, a klasszikustól eltérő cselekményvezetésű előadást és nagyjából azt a hatást értük el, amit vártam.

Húsz év alatt huszonöt darabot írt. Ez, mint az előadásban is szerepel, járhat azzal, hogy a szerző elfárad? Valóban elfáradt?

Ez valóban nagy teher, folyamatosan regenerálódni kellene, de mivel nagyon sokat játszunk, nem mindig sikerül kellőképpen. Nehezen tudom rávenni magam az írásra. Az Ascher Tamás Háromszéken esetében kerékpározás közben összeraktam egy vagy két tizenkét soros strófát, ezeket megjegyeztem és otthon csak le kellett írnom. A Jubileumi Beszélgetések esetében nagyon megzavarta a koncentrációmat, hogy elvették tőlünk a TAÓ-t.

Önök is emeltek árat a TAO megszűnése miatt, miben reménykednek?

Várunk, nem tehetünk mást.

Meddig lehet várni?

A jegyáremelés mellett kénytelenek voltunk csökkenteni a fizetéseket. Várjuk, hogy a kormány miként tartja be az ígéretét, vagyis hogyan kompenzálja az elvett TAÓ-t, a kieső összeget. Visszatérve az írásra: ki kell dolgoznom valamilyen új alkotói módszert, hogy miként tudom az írói, alkotói energiáimat kellőképpen mozgósítani.

Ezt már korábban is megkérdeztem Öntől, de ha már ezt mondja, újra megteszem: nem gondolt arra, hogy a társulata ne csak az Ön darabjait játssza?

Ennél hiúbb vagyok. Számomra az a kihívás, hogy a társulat darabjait én írom.

És Ön rendezi, és játszik is bennük.

Igen.

A Jubileumi Beszélgetések már nem az első, ahol kortársak konkrét névvel szerepelnek. Ez bevált, szerzőileg nem túl kockázatos, amikor például Ascher Tamás áll a Katona József Színház nézőterének szélén és nézi azt az előadást, amelynek már a címében is szerepel? Ez egy csodálatos pillanat. Tudom, hogy ez a hatás zavar vagy irritál némelyeket, de én azokkal tudok azonosulni, akiket felszabadít.

A mostani előadásban is szerepelnek konkrét nevek például Vidnyánszky Attiláé, Alföldi Róbertté vagy éppen Csáki Judité.

Igen, sok más konkrét névvel együtt. Politikusok mellett, a szakmám szereplői közül is megidézek néhányat. Ennek az előadásnak ez a stílusa. A hatás része a konkrét nevek említése. Keményen fogalmaztam, mint ahogy magammal kapcsolatban is.

Ezek a mondatok nem perelhetők?

Perelhetők? Dehogy is! Nagyon messze vannak az előadásban használt szavaink a perképes tartalomtól. Vidnyánszky Attila esetében például arról beszélünk a darabban, hogy szerinte a TAO egy rákos daganat a magyar színházi élet testén, én pedig azt mondom erre, hogy a mi társulatunknak a Vidnyánszky Attila által kivívott TAO-megvonás ártott annyit, mint egy pusztító daganat. És az sem vigasztal, hogy a jövőben egy általa kijelölt kuratóriumhoz kell majd pályáznom, hogy megkaphassuk azt a pénzt, ami a jegybevételeink után járt nekünk. Megalázónak tartanám, ha ezért jóban kellene lenni vele, illetve én nem félek tőle annyira, hogy ezt ne merjem kimondani.

És Alföldivel és Csáki Judittal mi a baja?

Csáki Judit értékítéletét úgy általában pontatlannak tartom és elfogultnak, különösen Alföldi Róberttel szemben. Csákival sem akarok jóban lenni, és tőle sem félek. Jó esetben egy kritikus feladata a műértői értékítélet és nem a kultúrharc.

Ön beszól jobbra és balra is. Úgy tűnik középre sorolja magát, ennek van értelme?

Én azok közé az ellenzékiek közé tartozom, akik kritikusak az ellenzékkel is. Például ebben az előadásban megjelenik egy Gyurcsány Ferencre emlékeztető figura. Nyilván ő sem pozitív.

Önt pedig már az elején Viktornak nevezik…

Én „Mr. Pinterként” képviselem a bennünk élő Orbánizmust.

És hogy lehet ez ellen védekezni?

Mindenkinek meg kell vívni a maga harcát. Az előadásainkat sohasem tanító jellegűnek szántuk, inkább a megfigyelő attitűdre törekedtünk. A fájdalmainkat tudjuk közvetíteni, hogy kinek mi a megfelelő gyógyszer, én sem tudom.

A saját torzulásaink ellen sem tudunk védekezni?

Úgy gondolom, hogy nem vagyok akkora gazember, mint azt a darabban mutatom. Ha valakinek fájdalmat kell okoznom, akkor azt nem kéjjel és a bosszú gyönyörével teszem. A darabban egy egyszemélyes hatalomra épülő rendszert mutatok meg sarkítva, sok humorral. De a legfontosabb, hogy kimondódjanak fájdalmak, keserűségek és mi ezt ebben a jubileumi előadásban megtesszük. Kimondjuk nyíltan azt, amit gondolunk, és ez a néző számára is felszabadító lehet.

Aki nem bírja, az elmenekül. Ön gondolkodott azon, hogy esetleg külföldön folytassa?

Amíg anyagilag teljesen el nem lehetetlenítenek, amíg nem áll fenn az a helyzet, hogy félelemből egy játszóhely sem fogad be bennünket, addig maradunk. De nem szeretnék taktikázni vagy óvatoskodni, mert attól nagyon rosszul érezném magam. Ráadásul még a nézőink is csalódnának bennünk.

Lesz negyvenedik születésnapi előadás is a Pintér Béla és Társulatával?

Igyekszem mindig a következő feladatra koncentrálni. De szeretném, ha lenne negyven éves jubileum is.

 

A függetlenség egyrészről áldás, (szólás)szabadságot ad, fenntarthatóvá teszi a közös örömszínház-csinálás szenvedélyét, másrészről átok, főleg ha valami – nem példa nélkül – az intézményrendszeren kívül ennyire intézményesült, mert ott a bizonytalanság, a várakozás, hogy mikor lesz/lehet új bemutató, a százfelé osztódás, az egyeztetés nehézsége és így tovább. De ahhoz, hogy a Társulat Tortájában húsz év munka után ne legyen az a „keserű íz”, egyvalamit talán nem árt eldönteni: mi Pintér Béla vágyainak titokzatos tárgya? Az elismerés vagy a népszerűség, a szűk szakma méltatása vagy a széles közönség szeretete? Mindenkinek nem lehet megfelelni.

Pintér Béla okádja a tüzet a Fészek Klub 3. emeleti színpadán, embereket perzsel – nemcsak másokat, magát is –, miközben a Dob utcai ablakokban, odakint dermed a kellemetlenkedők és zúgolódók lábszárából készült kocsonya. Saját magáról elnevezett társulata abszurd-szürreális társadalmi-művészeti-színházi-közéleti indulatkabaréval ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Ennél egyszerűbben nem hiszem, hogy megragadható a Jubileumi Beszélgetések műfaja, amely szintén saját fejlesztés. A magam részéről egy ideje korunk kabaréjaként tekintek a Pintér Béla és Társulata előadásaira, az általában a mostaninál azért könnyebben követhető, ámbátor mindig kellőképpen csavaros dramaturgia ellenére másként nem is tudom értelmezni ezeket a zenével, (nép)tánccal, valahányszor nevetést kiváltó trágár poénokkal, nyelvi sziporkákkal, szellemes rigmusokkal és még szellemesebben bukdácsoló prozódiával építkező színpadi produkciókat.

A Jubileumi Beszélgetések csupa ellentmondás (finomabban: kettősség). Nem véletlenül, gondatlanságból, hanem épp ellenkezőleg, ez a hatásmechanizmus alapja: a szándékos és kiszámított zavarkeltés vagy zavarba ejtés, egyben szimpátiakiváltás. Egészséges kritika és üdítő önkritika, sértés és sértettség, durva nyersesség és elmés élc, iróniába és öniróniába bugyolált szókimondás (ami nem összetévesztendő a bátorsággal, hanem egyfajta művészi attitűd). Mindez valahol az első vonalbeli függetlenség kiváltsága (is). A függetlenség egyrészről áldás, (szólás)szabadságot ad, fenntarthatóvá teszi a közös örömszínház-csinálás szenvedélyét, másrészről átok, főleg ha valami – nem példa nélkül – az intézményrendszeren kívül ennyire intézményesült, mert ott a bizonytalanság, a várakozás, hogy mikor lesz/lehet új bemutató, a százfelé osztódás, az egyeztetés nehézsége és így tovább. De ahhoz, hogy a Társulat Tortájában húsz év munka után ne legyen az a „keserű íz”, egyvalamit talán nem árt eldönteni: mi Pintér Béla vágyainak titokzatos tárgya? Az elismerés vagy a népszerűség, a szűk szakma méltatása vagy a széles közönség szeretete? Mindenkinek nem lehet megfelelni.

A közönségtalálkozónak álcázott keret eleve többfunkciós. A „szakmai” beszélgetés paródiája időnként csoportterápiává fejlődik: oda nem illő, magánéletben vájkáló kérdések sorjáznak, amelyek hatására külső és belső feszültségek buknak felszínre. „Én nem akarok beszélni róla, de mások kíváncsiak rá” alapon szó esik alkotói válságról, alkati adottságokról, felkérésekről és fel nem kérésekről, kőszínházban befutott pályatársakról, kultúrnagyurakról, taóról és a teátrumi maharadzsáról. De a hosszú asztal mellett nemcsak az egyéni és társulati sérelmek kivonatolódnak, hanem a halasztgatott és állítólag meg nem született előadás is, amelybe egyszer csak belecsúszunk. De az, hogy eleve elvetéltként aposztrofálódik, ami pár perccel később Pintér Béla magánszámából kibontakozik, egyben felmentés is. Fifikás megoldás, dramaturgiailag beépített mentség a megemlékezési kényszerből kerekedett valamire.

Thuróczy Szabolcs Nick Cave Hallelujah című számával összegez a maga hétköznapian csiszolatlanra csiszolt módján, líraian, a többszörösen leviktorozott és önmagát lezsarnokozó társulatvezető a „Ha előrelátó csecsemő lettél volna” kezdetű Sziámi-dallal ereszti szabadjára a kollektív tudatalattit, és csapat bele a legelső PBEST-produkció részleges remake-jébe, illetve „aktualizált változatába”, amelybe más előadásokból is keveredik néhány kedvenc figura és idézet. Úgy tűnik, két évtized alatt a Népi Rablét inkább mulatós, sírva vígadós, népies rablétté változott. A falról a szőttesek közül Szűz Mária, Bruce Lee és Mága Zoltán őrködik a színpad felett; a cselekmény esküvő helyett disznóvágás, a disznó helyén emberekkel (de szigorúan belsősöket koncolnak fel: a szemtelenül kérdező Szabó Zoltánt és az ellenálló, feleselgető Stefanovics Angélát), egy színészeit – hallgatólagos beleegyezésükkel, értsd: Társulati Konzultáció útján történt egyeztetést követően – hátulról orvul megbecstelenítő vezérrel, kormánykritikusnak képzelt, de nem csak az effajta, egyéb asszociációknak is kevéssé teret engedő tobzódó szimbolikával. Persze a kerettel összeolvasva, fellazítva megvan minden mondanivaló, csak ott és akkor, „jelenetben” úgy fröccsenti ránk a színészgárda a pergő képeket, hogy győzze az ember kapkodni a fejét. Amellett, hogy mindkét közéleti oldal és a színpadon is mindenki kap hideget-meleget, igen erős az atelier-jelleg: bizonyos részeknél el-elgondolkoztam, hogy a színházi berkekben és/vagy az aktuális kultúrpolitikában (teszem azt a taokérdésben) kevésbé jártas egyszeri néző ebből a delíriumból vajon mit érthet, persze amellett, hogy remekül szórakozik.

Az előadás tulajdonképpen (ki)fordított logikával dolgozik, nem tézis–antitézis, hanem antitézis–tézis tengelyen, a pozitív tagadás elvén. Amiről azt állítja, nincs, egyhamar megjeleníti: az (egészében valószínűleg ténylegesen) nem megírt darab ott zajlik a szemünk előtt, és úgy is zárul, olyan – a szerző kifejezésével – „banális hülyeséggel”, ahogyan nem kellett volna neki, agyonhasznált Bach-muzsikára, az össznépi vagdalkozás után össznépi ölelkezéssel. Az elvesztett egykori társulati tagok pedig feltámadnak halottaikból, és maszkjuk mögül önvallomásszerű őszinteséggel mondanak ki félig-meddig elviccelt igazságokat (lásd: „a Bélából végképp egy idegbeteg állat lett”). Ez a kegyeleti gesztus ugyanakkor azért tűnik könnyű megoldásnak, mert Szemerédy Virág és Szűcs Elemér megidézése nem enyhíti a hiányérzetet, és magyarázatot sem ad arra, amire Roszik Hella rá is kérdez, hogy „akik nincsenek itt, miért nincsenek itt”, példának okáért Szalontay Tünde, Szamosi Zsófia vagy Quitt László. De törődjünk bele, nem kell nekünk mindent tudni, különben ugyanabba a kifigurázott hibába esünk, mint a kínos kérdező, aki egyben a kritikusokat is megtestesíti. Ha jól értem a kritika kritikáját, azokat a határmezsgyén álló kibiceket, akik róluk „sohasem zengtek ódákat színházi szaklapokban”, és akikről Pintér Béla nem akar beszélni, mégis beszél. Mert hiába mondja, hogy nem, a céltábla a fent vázolt fordított logikát követve itt bizony visszalő.

Jelen esetben Pintér Béla úgy jár el, mint a mesebeli okos lány: csinál is előadást, meg nem is, jubilál is, meg nem is, összegez is, meg nem is, beszól is, meg nem is. De van humora, és „ha humor van, minden van! […] humor kell, és a humorral kell úgy odaszúrni, hogy fájjon!” A király meg majd eldönti, maga mellett tartja, vagy kiebrudalja az udvarából ezt a felvágott nyelvű, de a nép szívéhez igen közel álló furfangos teremtményt.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Molnár Zsófia, ÉS

Forrás

…avagy Pintér Béla esete a mesebeli okos lánnyal

Huszadik életévéhez érkezett hazánk legkedveltebb független színházi műhelye, a Pintér Béla és Társulata, és ez bizony nagy idő. Jogos az ünneplés, már csak azért is, mert a társulat – úgy tűnik – végleg révbe ért: előadásaikra hónapokra előre nem lehet jegyet venni, bevették a Katonát is, a sikerhez már nem is kell újabb produkcióval előállniuk, a meglévőekre még évekig nem fog csökkenni az igény. A TAO-mizéria persze őket sem érinti jól – erre történik is ironikus utalás a legújabb előadásban, – de a nagyobb jegyárakat is fizetni hajlandó lelkes közönség felszínen tarthatja őket.

A jubileumot mi mással is ünnepelhetné a társulat, mint egy újabb előadással, főleg, hogy a régebben akár évente két bemutatóval is jelentkező író–rendező–társulatvezető, Pintér Béla utoljára 2017 decemberében állt elő új darabbal, a Katona társulatával a Katonában közösen színre vitt Ascher Tamás Háromszéken-nel. A várva várt új előadás aztán meg is született. Vagy mégsem?

Pintér Béla ugyanis azt a furfangot eszelte ki (vagy inkább kényszerült rá), mint a mesebeli okos lány: hozott is előadást, meg nem is. Hozott, amennyiben valóban látunk egy előadást; és nem, amennyiben amit hozott, azt egy másik előadás helyett hozta. Ahogy az a végül is színre került előadásból kiderülni látszott – bár mérget nem vennék rá, mert kibogozhatatlanul keverednek benne a fake és a valóságos tények –, Pintér Béla hónapokig készült egy darabbal, melyet végül nem tudott megírni, de mivel jubileumi előadásra szükség volt, jobb híján színre vittek valamit, ami előadás is, meg nem is.

Ahogy a cím is mutatja: beszélgetésekről van itt szó, és a cím alapján az ember joggal hihetné, hogy valóságos beszélgetés fog következni, amelyben a társulat beszámol az elmúlt húsz évről. Valami ilyesmi van is, és valóban úgy is indul, mint egy ünnepi beszélgetés: a társulat legkésőbb érkezett tagja, Szabó Zoltán moderátori minőségében jelenik meg, a többiek egy hosszú asztalnál foglalnak helyet, majd következnek a kérdések. Ezek aztán mind furábbá lesznek, ahogy a válaszok is, és mikor Pintér Bélát következetesen „viktorozni” kezdi a műsorvezető, már biztosak lehetünk benne, hogy amit látunk, álbeszélgetés. A fikció, vagy divatosan azt is mondhatnám, a fake szép lassan átveszi a hatalmat a produkció felett, hogy egy ponton az egész látványos színházi orgiába torkolljon.

Ennél többet nem mondhatok anélkül, hogy a spoilerezés ódiumát magamra ne venném, ezért inkább megpróbálom valahogy leírni, mit is láttam. Nem könnyű. Pintér Béla ugyanis pofátlanul átgázol mindenféle műfaji kereten, nézői elváráson és a színházra vonatkozó íratlan követelményen, olyan avantgárd ihaj-csuhajt téve színpadra, hogy a Fészek Művészklub sokat látott fala adja a másikat. „Nem tudom, mi ez, de jó” – gondoltam magamban, miközben a sajátos őrület teljesen magával ragadott.

Ami Pintér Bélától nem szokatlan, hogy mindenki megkapja a magáét: a regnáló hatalom, annak kultúrfőmuftija, a pintéri nyilatkozatokban sokszor pellengérre állított Vidnyánszky Attila, a társulat tagjai, de saját maga is: nyílt őszinteséggel mondja ki, hogy gyáva volt, mikor nem szemtől szembe, hanem írásban mondott fel a társulat öt tagjának, köztük a Jubileumi Beszélgetésekben újra színpadra lépő Bencze Sándornak, aki persze most is nehezményezte az elintézés módját.

A kritikusokról annyi hangzik el, hogy „a céltábla nem lő vissza”, miközben a társulatvezető elismeri, hogy a kritikusok által is kevésbé sikerültnek tartott Fácántánc és Szívszakadtig nem tartozik a legjobb előadásai közé, a Bárkibármikort a műsorról is le kellett venni, ellenben A bajnokra és az Ascherra büszke. Igaz, a magyar színikritikusok nagyasszonyának, Csáki Juditnak a Tündöklő Középszerparódiája után újra odaszúr, ezúttal enyhén erotikus színezetű viszonyba hozva őt Alföldi Róberttel (szmájli).

Bevallom, jómagam a Titkaink óta nem láttam még ilyen jó formában Pintér Bélát mint alkotót: bár fogalmam sincs, hogy esztétikailag hogyan értékeljem ezt az előadást, az biztos, hogy sokkal merészebb és izgalmasabb az egész, mintha egy újabb, már sajnos kicsit szokványossá váló Pintér Béla-előadást tett volna színpadra. Nem beszélve a magyar színházi átlagról, a megszokottságba posványosodó kőszínházakról, amelyeknek még legbátrabbika sem merne ilyen posztmodern őrülettel előállni, mint a Jubileumi Beszélgetések.

A színészek most is, mint mindig, nagyon jók, különösen Thuróczy Szabolcs, aki a Hallelujah dallamára megidézi az elmúlt húsz évet, amit ő – egy előadást leszámítva – végigcsinált Pintér Béla oldalán, igazán meghatóan emlékezvén a társulat két elhunyt tagjára, Szemerédi Virágra és Szűcs Elemérre. (Hogy ők aztán hogyan jelennek meg mégis az előadásban, azt szintén nem spoilerezném el.) De jó újra látni (legalábbis új előadásban, hiszen a sikeres régebbiekben még látható) Bencze Sándor Qpát, aki ezúttal nem létező Ady-estje miatt lesz gúnyolódás tárgya, és persze jó látni a most is aktív társulati tagokat.

A múltidézés és jubileumi ünneplés igencsak sajátosra sikeredett. A kérdés már csak az, hová vezet tovább az út Pintér Béla és társulata számára.

B. Kiss Csaba, Pótszékfoglaló

Forrás

 

Előadás is meg nem is. Őszinte is meg nem is. Nem mondják ki, de aztán mégis. A rítus kiüresedettségéről, az ünneplésbe burkolt romlottságról szól, és ellenkezőleg: az ünnep megtisztító erejéről. Pintér Béláék meg is haladják önmagukat meg nem is: vergődnek a maguk felépítette csapdában.

A társulat utoljára 2017-ben hozott létre saját előadást, a mérsékelt sikerű Szívszakadtigot. A rákövetkező évadban bemutatott Ascher Tamás Háromszéken a Katonával volt közös produkció, így a közönség és a szakma felfokozott kíváncsisággal várta, hogy mivel rukkolnak elő huszadik jubileumukra. Ez lett a hónapokat csúszó, zsákbamacskát nem áruló című Jubileumi Beszélgetések, egy előadás arról, hogy Pintér Béla nem tud előadást csinálni. Vagyis okos lányos megoldással mégiscsak létrejött valami helyett valami (más), amit ki-ki belőhet magának valahol az elegáns blöff és a társulattal szembeni elvárások seggberúgása (és akkor még finom voltam) közötti, nem annyira széles spektrumon. Az biztos, hogy a Jubileumi Beszélgetések nem egy jól megcsinált pintérbélás előadásként működik: ereje a megnyilvánulások performativitásában van, és abban, ahogy egyik ámulatból a másikba esünk, hogy egyik pillanatban sem tudjuk, mire megy ki ez az egész.

Fotók: Véner Orsolya

Igaz, a néző beetetését követő hidegzuhany sok Pintér Béla-előadásban zúdul a nyakunkba, ezúttal azonban nem egy különös történet szappanoperai fordulatai űzik velünk ezt a játékot, hanem inkább a tágabb értelemben vett műfaji váltások. Az első meglepetés alighanem akkor éri a közönséget, amikor rájön, hogy tényleg – ráadásul egy valamennyire még valóságosnak is tűnő – jubileumi beszélgetés a keret: a társulat néhány tagja hosszú asztalnál ül, mindenki előtt mikrofon, Kéménczy Antal zenei aláfest, Szabó Zoltán kérdez, közben a háttérben a kivetítőn régi előadásfotók sorjáznak. Persze nagyon gyanús az egész, meg hát Szabó is igyekszik minél szurka-piszkább kérdéseket feltenni, olyanokat is, amikről csak álmodni mernek a mindenkori, mégoly kellemetlenkedő interjúkészítők. A személyeskedő kérdéseket sorra visszadobják a tagok, de a társulat egészét érintő témákkal kapcsolatban – legyen szó az utóbbi években elmaradt díjakról vagy fesztiválmeghívásokról, a kifáradásról, kevésbé sikerült előadásokról vagy Pintér vezetői stílusáról – elhangzanak alighanem őszinte, már-már a vallomás- és a gyónás szintjére emelkedő nyilatkozatok.

Ám a beszélgetés így is átcsúszik lassan a közönségtalálkozó mint műfaj lehetetlenségének karikírozásába, önmaga paródiájába, hogy aztán egy szemvillanás alatt elszabaduljon a pokol, és átkerüljünk egy másik előadásba. Méghozzá abba, amit Pintér nem rendezett meg, mert nem lett volna elég jó.

Ez a darab a Népi rablétet idézte volna meg, a társulat első előadását, amivel Pintér Béla letette kézjegyét (a cím is az ő nevének anagrammája!). Elég hamar eldöntöttem, hogy a jelenlegi körülmények között elérhetetlen eszmény- vagy az elvetett előadásban vagyunk-e, a beszélgetést követő tombolás ugyanis inkább tűnt egy kaotikus (nem megrendezett, persze azért de) autoreferenciális showműsornak, mint épkézláb, összeszedett produkciónak. Ugyanakkor az alkotói válság e magamutogatásának, a tehetetlenség felvállalásának is van ereje, ahogy önmagában az elemeire bontott pintérbélaiságnak is. Ez a jelenetsor ugyanis egy fékeveszett bacchanália, a társulatra jellemző toposzokkal való őrült tempójú játék: tobzódó önismétlés. Van benne néptánc, trash-diszkó, mulatós, trágár ordítozás, hatalmas méretű fallosz, töcskölés, lefejezés, minden, ami kell, spriccel a vér is.

Közben nézősimogató kényeztetés, öröm, ahogy a társulat tagjai felidézik korábbi előadásaikat, nagy szerepeiket. Thuróczy Szabolcs a Gyévuskára emlékeztető, hatalmas koturnusban tipegve igyekszik megfelelni a társulatvezető elvárásainak. Stefanovics Angéla hatalmaskodó férjet játszik – férfit, ahogy a Titkainkban is. Friedenthal Zoltán pedig a feleségét – nőt, ahogy A démon gyermekeiben. Enyedi Éva az Öl, butít Sünmalackájaként nyafog. A (Gyurcsányra hasonlító) Bencze Sándor Qpa zombiként Ady-verseket hörög. Roszik Hella és Terhes Sándor pedig a társulat két elhunyt tagját, Szemerédy Virágot és Szűcs Elemért idézik meg. Ők egyenesen a túlvilágról érkeznek az ünnepségre, Roszik földöntúli, átható énekhangja kíséri bevonulásukat. Meg is kapja a magáét tőlük a társulat, hát igen, onnan nézve mindennek más a jelentősége.

Fotó: Mészáros Csaba

Pintér Béla pedig nem más, mint Mr. Pinter, akinek alakja finom párhuzamba van állítva Orbán Viktoréval. Már a jubileumi beszélgetésben is kezdték pedzegetni, hogy Béla mennyire (nem) demokratikus vezető, a bacchanália során pedig egyenesen zsarnoki vonásokat mutat Mr. Pinter, aki saját megszólalásaiban Orbánnal készült interjúkból idéz, és visszhangzó, a Fészek Művészklub teljes nézőterét betöltő hangon mond győzelmi beszédet.

Nem marad adós az előadás a társulattól megszokott kormánykritikával sem, de közben ennek az attitűdnek a vélt vagy valós bátorsága is ki van figurázva. Míg a beszélgetések Pintér Bélája óvatoskodik, személyiségi jogokra hivatkozva leveteti Schmidt Mária és Bayer Zsolt fotóját, addig az elvetett előadás Mr. Pinterje… Hát, ami a csövön kifér, és kap a másik oldal is. Maradjunk annyiban, hogy ezúttal sem a vélemény rétegzettsége, reflektáltsága, hanem valaminek a nyers kimondása éri el a hatást.

A legnagyobb rejtély pedig az, hogy ezek után milyen lesz – ha egyáltalán – a következő Pintér Béla-előadás.

Ez az előadás nem lesz népszerű még a Pintér-rajongók körében sem. Részben azért, mert nem ,,sima” fikciós darab (van-e ilyen egyáltalán — erről majd később), részben azonban azért, mert pont azt bombázza és rombolja, amit eddig Pintér Béla felépített. Az előadás afféle ünnepi arcrongálás, ezért bonyolultabban és szinte csak elméleti keretek közt leírható mű – e tekintetben meglehetősen eltér Pintér korábbi darabjaitól, de vissza is tér a legkorábbi művekhez. Hasonlót nem szoktunk látni magyar színházban: díszkiadványokkal, díszelőadásokkal, saját történetüket megörökítő filmekkel, a külső világ számára is látható fesztiváleseményekkel, tortával és pezsgővel szokás ünnepelni. Legritkábban a múltat megörökítő színházi előadásokkal, hiszen egy ilyen mű önfényezéssé, anekdotaestté vagy valamiféle önkritikus arcvesztéssé változik; előbbi kínos, az anekdotázás bennfentes és sokszor érdektelen, utóbbi pedig nem ,,előnyös”, vélhetően nem tartozik a nyilvánosságra.

Az önéletrajz-elméletek az elmúlt két-három évtizedben megsokasodtak, elsősorban az irodalom, de a színház is intenzíven tematizálja az önszínrevitelt, amikor a színpadra álló ember a saját történetét mondja el. Az elméleti kérdések akörül forognak, vajon mennyire fikciós vagy ,,valóságos” ez a színrevitel, hogyan áll — ha egyáltalán — szemben más, tényleg fikciós művekkel. Idevágó tanulmányában, Az önéletrajz mint arcrongálásban Paul de Man amellett érvel, hogy az önéletrajz egyrészt nem külön műfaj (vagyis minden mű olvasható önéletrajzként), tehát nem állítható szembe a fikcióval, pusztán a megértésünk, a befogadás egyik módozata. Másrészt az önéletrajz meghökkentő és lezárhatatlan beszédmód (hiszen a ,,lezárás” a halál volna), amely a mulandóságot igyekszik helyrehozni, és a szellemi arculat megrongálódását okozza. Okozza, de ugyanakkor el is leplezi azt.

Pintér a Jubileumi beszélgetésekben Paul de Man-i értelemben megrongálja ezt az arcot, amikor önéletrajzot ír a 20 éves társulatról és önmagáról mint író-rendező-színészről. Elsősorban az önéletrajz egy fontos aspektusáról számol be és azzal is számol le — leszámol, de meg is erősíti, pontosan úgy, ahogy Man írja: a társulat sikereiről és Pintérről mint omnipotens vezetőről beszél.

Ehhez hasonló ,,arcromboló önszínrevitelt” legfeljebb Schilling Árpád Lúzerében láthattunk az elmúlt években, amikor a szerző-rendező színpadra állt, és önmaga dekonstrukcióját hajtotta végre, fizikailag is lemeztelenedve. A magyar színház két, egyszerre és együtt induló művészének (talán kevesen tudják, hogy Pintér játszott Schilling Teatro Godot című előadásában 1995-ben; a világhálón a teljes felvétel látható) pályájuk egy pontján el kellett számolniuk saját helyzetükkel, sikereikkel, attitűdjeikkel.

A Jubileumi színpadi formája egy közönségtalálkozó, egy ünnepi beszélgetés — ilyen formát többször láttunk színházban, legutóbb a Trafóban vendégeskedő Artists talk című darabban. Most a moderátor és a társulat tagjai ülnek egy asztalnál ,,civilben”. A moderátor feladata, tudjuk meg, a kemény kérdezés, szembesítés, elszámoltatás — mi nem sikerült a társulatnak, milyen előadásokat vettek le, megfáradt-e, megöregedett-e Pintér. És kérdés, hogy miért közönségtalálkozóval ünnepelnek, miért nem tudta megírni ,,a rendes darabot” az ünnepre — mely kudarcos tervet Pintér aztán el is meséli. Itt már erős lehet a gyanúnk, hogy amit nem sikerült megírni, elébb-utóbb mégiscsak elénk hozza. A színészek magánélete, Pintér Béla és Enyedi Éva viszonya, az eljátszott és el nem játszott szerepek egyaránt terítékre kerülnek. Miközben persze utalásszerűen elhangzanak a döbbenetes előadásszámok, a sikerek is.

A társulat esetében a hangsúlyosabb kérdés azonban nem a jövő, a még több néző és sikeres előadás, nagyobb népszerűség, hanem az eddigi siker feldolgozása; s hogy bár kortárs világunk a siker és önmegvalósítás elérésének millió receptjét kínálja lépten-nyomon, arra kevés fogódzót ad, mit kellene kezdeni az oly áhított sikerrel. A ,,fenntartható fejlődés” helyett hogy kell egy művésznek azzal bánnia, amit elért. Interjúiban Pintér, valahányszor a “fejlődésről” és az irányról kérdezik, mindig ezzel az egyszerű válasszal él: semmi más feladata nincs, mint a legjobb tudása szerint megcsinálni a következő darabját.

Itt most nem a sikerrel, hanem saját nagyságával, szoborrá válásával küzd. A moderátor véletlenül Viktornak szólítja Bélát, egyszer, kétszer, miközben lassan kibontakozik egy zsarnok, erőszakos társulatvezető képe, aki a legjobb szerepet magára osztja. Közben viccesen és politikusan azt is megbeszélik, mikor járt a társulat utoljára a POSZT-on; legjobb előadásaik, a Kaisers TV vagy a Titkaink soha, a Bajnokról nem is beszélve. A társulat történetét felidézve Thuróczy Szabolcs frenetikusan énekel egy Halleluját (Nick Cave), Pintér pedig egy brutális számot ,,minden oldalról”, Dózsa Lászlótól és Schmidt Mariskától kezdve Alföldi Róbertig.

És megszületik a betéttörténet, vagyis nyilvánvalóan az a darab, amiről Pintér azt állította korábban, hogy nem sikerült megírnia: egy citátumokból, szürreális képekből és történetekből szövődő, valóban a korai Pintérekre emlékeztető igazi posztmodern, énreferenciális nyelvezet, amelyben simán lemészárolják és megsütik a társulat ellenzéki (vagyis Pintérrel szemben álló) tagjait, a moderátort és Stefanovics Angélát. Pintér meg új identitásában, Mr. Pinterként (utalás a drámaíró nagy Haroldra) egyenként mindenkit kis piros vászonfütykösével hátulról megerőszakol; mindeközben hevesen drogoznak, ahogy Stefanovics folyton elszólja magát, a Pintér-műveken. Szólnak dalban és táncban a legkülönbözőbb népiesch rigmusok, lakodalmas kívánságkosár, nyers szövegekkel, akár a kulturális taóról és Vidnyánszkyról. Ebben a betétben árnyként, maszkban megjelennek a társulat immár eltávozott tagjai is; a lírai halottak az idegbeteg Bélát reszelik. Amit látunk, az a széthullás, a káosz, ahogy Pintér be is harangozta: nem sikerült megírni.

Pintér egyrészt visszatért a kezdetek sokkal széttartóbb, mozaikszerűbb elbeszélési módjaihoz — későbbi munkáiban inkább egyenes vonalú történetekké írta társadalomkritikus darabjait—, ugyanakkor szókimondásához új vadságot és felszabadult dühöt párosít. És némi valódi küzdelmet — elsősorban saját nagyságával és sikereivel; talán ez mozgathatta Pintért pályája, népszerűsége csúcsán, amikor a Jubileumi beszélgetéseket megírta. Ez az arcrongálás ellenáll annak, hogy a közönség kitörő lelkesedéssel fogadja — hiszen éppen ezt tűzi ki célul. Így aztán nem egy ,,míves” darab született, inkább az ellenállásra, szétírásra és önreferencialitásra építő ünnepélyes útkeresés. Lezárhatatlan, ahogy az előadás utolsó jelenete is erre utal: Pintér és társulata úton vannak.

Tompa Andrea, Magyar Narancs

Kibeszélő show és önanalízis, kísértetjárás és társadalmi kabaré: ez mind belefér Pintér Béla bő egyórás új előadásába, és még ennél is sokkal több. Vagy inkább jóval kevesebb?

Nem tagadom, én ilyenkor zavarba jövök. Mármint akkor, amikor általam kicsit/nagyon kedvelt színházi alkotók magánéletben viselt dolgairól értesülök. Mindegy, hogy első kézből vagy közvetítővel, hogy kiszínezve vagy lecsupaszítva hallom, de úgy gondolom, hogy kritikusként nem dolgom tudni, hogy ki kivel hányszor és hol, azt meg pláne nem, hogy X-szel miért lett vége, miközben Y-nal meg el se kezdődhetett.

Belátom, elitista, tarthatatlan álláspont ez, és legkésőbb a hazai (színházi) közéletet (nem) megrengető #metoo-affér óta korszerűtlen is. Az alkotó magánélete és közszemlére, vagyis színpadra kitett tevékenysége közötti vékonyka átjáró nemigen témája a mai magyar színháznak, de ezt részben betudom a nagy össznépi, önreflexiótól és önkritikától való ódzkodásnak. Véletlenül sem gondolom, hogy Pintér Béla új bemutatójával műfajt teremtett volna – ő maga egy műfaj, és erről is szól ez a sok-sok témával kacérkodó előadás –, mindenesetre ezen az estén olyasmiket üvölt mikrofonba és az arcunkba, amit jobb helyeken elsuttogni se szokás.

A Jubileumi beszélgetések a nézőnek állított csapdák sorozata. Az idők és terek közötti életveszélyes ugrások, az elsőre érthetetlen, aztán egyszer csak bombaként robbanó utalások és poénok elhelyezése, a többnyire idézetekből szőtt, a drámára barna lepelként boruló zenei világ (most is Kéménczy Antal munkája), az archaikus mítoszt a földhözragadtan hétköznapiba simító, sőt e regisztereket kedélyeket borzolóan váltogató szemlélet kezdetektől Pintér védjegye. Ezt itt mind megkapjuk, sőt az all-round színházcsináló utóbbi alkotói évtizedét egyre inkább átható, a jelenvalóságunkat sújtó gúnyos, epés, cinikus pillantást is, de még a szomorú magyar tájon látottakat trágár szókimondással kommentáló indulat is átjön. És ezen kívül vajon még mi?

Húszéves fennállását ünnepli a Pintér Béla és Társulata, ez adja az új bemutató apropóját. Amúgy már a sztorit mondom: tényleg ez történik a nyitó jelenetben, hosszú asztal mögé ülnek a társulat tagjai (közül néhányan), mintha csak sajtókonferenciát tartanának az örömteli esemény alkalmából. A konferanszié mindig, de most különösen hálátlan szerepét Szabó Zoltánra osztja Pintér, az ő dolga bátran, kritikusan kérdezni az egybegyűlteket. Ez a revolver azonban fordítva sül el: a társulat „önmagukat” játszó tagjai elképedve hallgatják a kérdésnek álcázott provokatív kijelentéseket. Nem ezt várjuk egy ünneptől, ugye?

Legyen ez az első téma: hogy kellene kinézni egy jubileumnak, van-e értelme a számvetésnek, mennyire kell, ha egyáltalán, őszintének lenni, önmagunkkal, nézőinkkel, régi játszótársakkal? Mondtam, hogy zavarban vagyok, és főleg itt, amikor kiderült a Pintér Béla által játszott Pintér Béla nevű szereplőről, hogy valójában hiú és öntelt zsarnok, aki önmagán kívül semmiféle autoritást nem fogad el. Az ünnep róla szól, érte van, mindenki más eleve a második rajtkockáról indul, de akkor is csak a fejéhez szegezett pisztoly hatására. Az asztal körül látványosan szomorkodó és unatkozó többiek elharapott vagy kibukó kommentárjai egy groteszk karikatúra, egy követelőző és könyörtelen zsebdiktátor körvonalait vázolják fel. A színház legkiszolgáltatottabb elemei, a színészek erőtlenül védik a Béla nevű mundér becsületét, de érezni, hogy a botcsinálta riporter hibátlan érzékkel matat a legfájóbb sebekben, közben meg kijátssza a szereplőket egymás ellen.

A színikritikus mint különös, értetlen állatfaj, Pintér kedvelt témája is szóba kerül. Szabó Zoltán egyszerre zavart és az egyre mélyebb traumák felé irányt vevő, színháztörténeti távlatú konferanszában Béla ellenkezése dacára rendre felbukkannak a kritikákból ismerős kifejezések, vádak és kifogások. És a szerző az orrunk alá dörgöli azt is, hogy milyen igazságtalan és buta kontextusból kiragadott apró részletekben elveszni, amikor a nagy kép százszor fontosabb. Aztán a kellemetlen közönségtalálkozó szintet lép, mivel a társulat belső konfliktusai, szakmai féltékenységek, magánéleti válságok, szexuális frusztrációk, sőt a távoli múlt lezáratlan aktái is kikerülnek a hosszú asztalra, aminek vastag lapja mindent elbír.

A drámaíró Pintér nem lustálkodott, jelek, utalások, gegek tűzijátékával pakolta tele ezt a részt. Ezek közül jó néhány kínosan belső érdekű megszólalás, ami hardcore rajongótáborán meg néhány pletykaéhes színházközeli alakon kívül aligha érdekes és értelmezhető bárki számára, másoknál meg sejthető, hogy a hamarosan meredeken más irányt vevő történésekben dramaturgiai szerephez jutnak. Jó, essünk túl a botrányfaktoron, tényleg van viktorozás és gyurcsányozás; ez amúgy elég béna, merthogy egyáltalán semmi nincs kezdve a témával a fiziognómiai vagy mentális párhuzamosságok felemlegetésén túl. És igen, tényleg kivetítik Schmidt Mária meg Bayer Zsolt képét, az erre levegő után kapkodva háborgó Pintér kabarék sztárja lehetne. Nyilván lesz, aki ezt (már) kikéri magának, egy-két feljelentő újságcikk is könnyen befigyelhet, pedig hát ezek a nevek kor- és kórtünetek csak, emblémák és ikonok: olyanok, amilyenek(et érdemlünk). És amik a hol és mikor beazonosításában segítenek, de ennél többet nem kell róluk gondolni, nem is érdemlik meg. Közben meg ott kezd motoszkálni bennünk a kétségbeesett, eszelős vízió: mi történik, ha az oroszlán a nagyon közeli jövőben megelégeli a bajsza húzgálását?

A kevésbé sikerült, a tágas repertoárról feltűnően rövid idő után lekerült bemutatók felemlegetése mellett persze, hogy szóba kerül az írói válság is, és ez nyit átjárót a Jubileumi beszélgetések második fejezetéhez. Szabó és Pintér feszült párbeszédéből kiderül, hogy a szerző-rendezőnek egyetlen, korán elvetett ötlete volt: a kereken húsz évvel korábban bemutatott Népi rablétnek, a társulat első darabjának az újraírt, újragondolt változata, amiben már egyáltalán nem disznóvágást celebrálnának Tamás Gábor műnépies terében. A lázas rémálomra hajazó második blokk barbár, karneváli hangulatba fordul. Az újrajátszás lehetetlenségéről meg a még nem kész darab csakazértis bemutatójáról is beszél ez a rész, miközben indirekt módon véleményezi a tizenéve életben tartott, a közönség töretlen rajongásától kísért Pintér-darabokat is. A hímzett falvédők között megfakult Bruce Lee és vigyorgó Mága Zoltán, országimázs a legjavából.

És az eddig is laza kézzel fogott gyeplőt itt végképp a lovak közé hajítja a mindenható Pintér. A Népi rablét 2.0 szereplői a társulat színpadi és színpadon kívüli múltjából toppannak be, ebben a közel fél órában is ismerős vagy sosem hallott jelenetek, mondatok, sorsok villannak fel. Ez nem is a nyúl ürege, inkább egy óriási shaker, amibe mindannyian belezuhantunk, és aztán az üvöltő zene meg a szemgyötrő stroboszkóp effektjei között igyekezhetünk jelentést tulajdonítani az úgy-ahogy azonosítható képeknek, ha nem adjuk fel a küzdelmet már az elején. Fel kell szítani a vihart, hogy aztán a szélcsendet igazán értékelni tudjuk: ahogy a sötétben Pintér a kezében születésnapi tortát egyensúlyozva vékony hangon énekel egy gyerekdalocskát, azt sokáig nem felejtem el. De nem ez a tónus a jellemző: a színházon kívüli és belüli közélet párhuzamait strigulázni lehet. Nyilván hasonló tanulságokat is kellene levonni ott meg itt a kvázi-diktatórikus vezetés, a látszatdemokrácia jegyeinek felsorolásából, de az erősebb kutya társadalomban/társulatban betöltött szerepéről is leplezetlen adalékokkal gazdagodunk.

Pintér, aki hajlamos szereplői egyéniségét egy-egy jellemző karakterjegyre korlátozni, itt gyakorlatilag mindenkivel így járt el. Mintha hibátlan mozgású bábokat látnánk, akik az önmagában tökéletesen bizonytalan, de a világ felé dacos, nyers erőt sugárzó bábjátékos kezében olykor megmakacsolják magukat, hogy végül mégis megadóan hajtsák le a fejüket. Aztán meg teszik a dolgukat, mint öt, tíz, húsz éve egyfolytában.

Kevés ez vagy sok? Őszintén nem tudok válaszolni erre az egyszerű kérdésre. A Jubileumi beszélgetések jó adag egészséges frusztrációból, a saját pálya helyi értéke és a társulat bizonytalan sorsa iránti aggodalomból, a végzetébe rohanó mai magyar kultúra és társadalom féltéséből kikevert, egyes elemeiben igen pikáns, összhatásában mégis merőben szokatlan koktél. Lecsúszik, még ha nem is esik feltétlenül jól. Akárhogy is, még sose vártam ilyen kíváncsian a folytatást.

Jászay Tamás, revizoronline.hu

Forrás

Pintér Béla és társulata nem hétköznapi módon ünnepelte meg fennállásuk huszadik évfordulóját. Szolidan indul, de aztán nagyon bedurvul a buli.
A felkínált játék a következő: úgy tesznek, mintha valóban egy jubileumi beszélgetésen lennénk, ahol egy moderátor segítségével a társulat elmúlt húsz évéről beszélgetnek. A riporter kényes kérdéseket tesz fel, ami megmutatja, hogy Pintér Bélával sem mindig fenékig tejfel dolgozni. Egyre kínosabb a múltidézés, de mintha éppen ezen a ponton kicsit megdöccenne az előadás, mert nem igazán tűnik valódinak ez az őszinteség, pontosabban inkább csak eljátszik a színfalak mögé való betekintéssel.
Ekkor még normál, akár még azt is mondhatnánk, hogy kissé unalmas mederben görög az előadás, amely egy ponton átvált szürreálisba: a színek, a fények megőrülnek, ahogy a szereplők is. Többször is vibrál az előadás a normál beszélgetés és a világvége vízió között. Van itt minden: emberből készült kolbász, miközben Pintér Béla verbálisan belengeti mindannyiunknak, hogy szopjuk le, és a helyszínen is megbaszik játszásiból mindenkit, akit ér.
Valódi és jogos indulat van az előadásban, aki ismeri a függetlenek mostani helyzetét, pontosan tudja, miről beszélek. Húsz éve tolja, húsz éve szoros költségvetéssel kell dolgoznia, miközben olyan sajátos hangvételű előadásokat csinált, amire évente kétszer intravénásan szükségünk volt, és most politikai hatalmasságok kezében a sorsuk, miután megszüntették a színházi társulatok egyik költségvetési forrását, és most csak a kultúrpolitikán múlik, ki maradhat talpon. És Pintér Bélának jelen állás szerint, miután megcsinálta A bajnok előadását a budapesti Katonában, amelynek a története kísértetiesen hasonlít egy fideszes polgármester magánéletére, amire korábban ráharapott a sajtó is, nem jók az esélyei.
Pintér Béla nagyon odatette ezt a jubileumi bacchanáliát: itt vagyunk most az elmúlt húsz évvel, és egyébként tele van a tökünk azzal, ahogy éppen csak élni engednek minket immár két évtizede! Noha a szopást a jelenlévőknek ajánlotta fel, a helyszínen senki nem vette magára, mert éreztük, hogy ez inkább a kultúrához így-úgy kapcsolódó politikusoknak és például egyes kritikusoknak szólt. Ennyi kritikával még egyensúlyban volt az előadás önkritikus alaphangulata.
Nagy buli! Aki ismeri Pintér Bélát annak kötelező, aki nem, az talán jobb, ha például A parasztoperával, az Anyám orrával vagy A sütemények királynőjével kezdi az ismerkedést.

Török Ákos

Forrás

Back To Top

TÁMOGATÓKAT KERESÜNK

A kultúrafinanszírozási rendszer átalakulása miatt a jelenlegi átmeneti helyzetben a társulat további működése került veszélybe. Nem látunk más lehetőséget, nézőinkhez fordulunk segítségért. Számos támogatási forma áll azok rendelkezésére, akiknek van lehetősége és szándéka társulatunk munkájának támogatására.