fbpx skip to Main Content
Menu

Változás!

Kedves Nézőink! Június 15-én szombaton rendezvény miatt az eredetileg 20.00 órára meghirdetett Árva Csillag című előadást a Szkéné Színházban megváltozott kezdési időponttal játsszuk. ÚJ KEZDÉSI IDŐPONT: 18.30! Szintén a Mozgás Éjszakája rendezvény miatt a rakpart a Szent Gellért tértől a Rákóczi hídig le lesz zárva, érdemes a parkolásra több időt szánni. Köszönjük megértésüket!

Tovább

Jegyek a jubileumi évad utolsó előadásaira

Nemsokára itt az évad vége, érdemes lecsapni az idei utolsó előadások szabad jegyeire: Jubileumi Beszélgetések június 9. vasárnap 20.00 Fészek Művészklub június 10. hétfő 20.00 Fészek Művészklub június 11. kedd 20.00 Fészek Művészklub Online jegyvásárlás kezelési költség nélkül ide kattintva. A Sehova Kapuja június 6. csütörtök 19.30 - csak pártolói jegyek Átrium Színház június 7. péntek 19.30 - csak pártolói jegyek Átrium Színház

Tovább

200. Titkaink

200. előadásához érkezik 2019. május 16-án a Pintér Béla és Társulata Titkaink című produkciója. Az előadást 2013 októberében mutatta be a társulat a Szkéné Színházban - ahová ebben az évadban visszatért. Vendégszerepelt többek közt Mariborban, Szabadkán, Berlinben, Frankfurtban, Braunschweigben, Bázelban, Temesváron és Thesszalonikiben, a Bécsi Ünnepi Heteken és New Yorkban. 2014-ben az előadás elnyerte a Színikritikusok Díját A legjobb előadás és A legjobb új magyar dráma kategóriákban, a Vidor Fesztivál Dottore-díját A legjobb előadásért, majd a 40. Fadil Hadži Days…

Tovább

1% támogatás

Köszönjük, ha adója 1%-ával a 20 éves Pintér Béla és Társulatát támogatja! Adószámunk: 18245426-2-43

Tovább

Embervágás, hancúrozás – Kállai Katalin, Art7.hu

Nem disznót ölnek hangosan énekelgetve, hanem sokkolót vesznek a kezükbe és disznó helyett levágják a belső ellenzéket. S bár meglehetősen szomorúan hangzik, de ott helyben kolbászt csinálnak belőlük. …és mert semmilyen művészet, politika vagy hitvallás nem látszik felnőttnek ehhez a gátszakadáshoz, nem marad más, mint a tréfa és a véres pózok.” (Hugo Ball: Menekülés az időből, 1916.) Béla szembenézett magával. Gyilkos önvallomásra késztette. Mindehhez a társulat többi tagját sem kímélte. A nyilvános önvizsgálat egy showműsor keretei között zajlik, ami konkrétan…

Tovább

Libri irodalmi közönségdíj: Pintér Béla Újabb drámák kötete a 10 döntős között!

 Május 12-ig lehet szavazni a közönségdíjra! Idén 154 kötet közül 140 neves közéleti személyiség szavazta meg a 10 döntős művet. A 10-es listát a fenti képre kattintva találjátok. Közülük kerül majd ki a Libri irodalmi díj és a Libri irodalmi közönségdíj nyertese. A közönség május 12-ig, majdnem két teljes hónapon át szavazhat a Libri weboldalán és könyvesboltjaiban, áprilisban pedig a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. A szavazók között 100 darab ajándék könyvcsomagot sorsolnak ki a szervezők, a könyvcsomagok a Libri irodalmi díjak 10 döntős könyvéből állnak össze. A Libri…

Tovább

Adómentesen juttatható színházjegy

2019. január 1-től adómentes a kifizető által magánszemélynek ingyenesen vagy kedvezményesen juttatott kulturális szolgáltatás (színház-, tánc-, cirkusz- vagy zeneművészeti előadás) igénybevételére szóló belépőjegy és / vagy bérlet, valamint a könyvtári beiratkozási díj - az adott évben érvényes minimálbér összegéig. Az adómentesség csak abban az esetben alkalmazható, ha a belépőjegy, bérlet nem visszaváltható, valamint ha nem utalvány formájában jelenik meg.

Tovább

UP Újpesti Rendezvénytér megközelíthetőség

Az UP Újpesti Rendezvénytér az Újpesti Piac épületében található, a piac fölött, a 2. emeleten.    A piac feletti második emelet a piacépület templom felé néző oldalán közelíthető meg lépcsőn és lifttel. Lépcsőn: az első emeletre az épületen kívül található lépcső vezet, innen a második emeletre az épületen belül található mozgólépcső visz fel.        Az üvegfalú lift az épület templom felé néző oldalának közepén, a fotocellás üvegajtó mögött balra található.

Tovább

Múltunk mind össze van torlódva.

1881-ben vagyunk. Illetve 1848 októberében. És persze aznap, az előadás napján: a nézőtér bejáratánál Friedenthal Zoltán tépdesi a jegyeket, ő és Hajdú Rozi irányítják az ültetést, aztán az utóbbi kér egy kis figyelmet, elszámol háromig és már útnak is indultunk. 1881-be. És rögtön 1848-ba, október negyedik napjára. Esetleg történelmi tudatunk mélyére.  Mely tudat kissé zavaros, tele félinformációkkal, negyedismeretekkel, tévhitekkel, belénk szuszakolt értelmezésekkel és azok átértelmezéseivel, hamis kultuszokkal, öncsalásokkal. Feltehetően erről szól ez a többszörösen megcsavart, frenetikusan mulatságos és szívszorítóan keserű időjáték.

Mit sem tudunk például a schwechati csatáról, nem is beszélve gróf Baráznay Ignác, a pákozdi szittya oroszlán, sőt a Pákozdi Szittya Oroszlán (Mucsi Zoltán) hőstettéről. (Aki aztán eltűnt az említett csatában. Ha eltűnt.)

Tulajdonképp arról sem, hogy 1848-ban már működött Pesten a Kaisers TV, Ungarn.

Ennek a – nyilván még kezdetlegesen felszerelt (például nincs büfé: a Komló kertig kell menni sörért!) – stúdiójába esik be Baráznay Amália (Enyedi Éva).

1881-ből.

Eredetileg az édesanyjához jött be a kórházba, egyenesen Bécsből, de ah, már későn érkezett. Mély fájdalommal és határozott mozdulatokkal kezd el kutakodni egy esetleges cédula után, amin az örökségét tartalmazó széf betűkódja lehet, még a halott szájába, sőt a szoknyája alá is benyúl. Balázs Gábor (Friedenthal Zoltán) védő kart nyújtva visszahipnotizálja őt a múltba, hogy megkérdezhesse a kódot. Ingyen teszi, a Pákozdi Oroszlán érdemeire való tekintettel („Ha akkor győzünk, most nem így állna ez az ország, az biztos!”). A varázslat azonban nem sikerül tökéletesen: Amália a tévé élő adásában jelenik meg, amiben Lágyvölgyi Dombor Panka (Szalontay Tünde) és Üreghi Szidónia (Stefanovics Angéla) bemondóművésznők épp Schubert Winterreiséjéből énekelnek, mert itt fontos a kultúra (a zongoránál Nicolas Sárközy, azaz Kéménczy Antal). Majdnem annyira, mint a reklám és a szponzoráció, aminek jegyében Rohácsi bácsi (Quitt László) is ott ül a stúdióban, hogy alkalmas pillanatokban elmondhassa arannyal, ezüsttel és törtarannyal kapcsolatos szövegét.

A tévé osztrák tulajdonban van, munkatársai, köztük a román Marián Kornél (Terhes Sándor, illetve Polgár Csaba), az osztrák himnuszt, a Gott erhaltét éneklik őszinte lelkesedéssel felsőbb utasításra. Vagy felsőbb utasításra őszinte lelkesedéssel. Még. De mit látunk? Hirtelen belép Kossuth Lajos (Thuróczy Szabolcs) és Petőfi Sándor (Pintér Béla)! Azaz Petőfi nem lép be: megsértődött. Aztán mégis belép – Pintér Béla operai belépőt komponált magának, illetve hát a borzas hajú költőnek, Rákóczi-indulóval, szablyával, szigorú tekintettel, ahogy jobb képek festői ábrázolták a lánglelkű poétát. Azért sértődött meg, mert szerinte – ahogy ezt élő adásban szóvá is teszi – épp Kossuth hívására érkezett a tévét lefoglalandó, de Kossuth mégis egyedül foglalná le, besurrant előre. Ezen elvitatkozgatnak kicsinyég. Aztán csak lefoglalják az intézményt, hisz végül is ezért jöttek, Petőfi át is nevezi – igazi nyelvi gyöngyszem! – Magyar Nemzeti Élőképvibráncnak és mindenkit kirúg, Rohácsi bácsit, immár urat kivéve, mert a támogatás, az azért kell. (Tegyük hozzá a teljesség kedvéért: később mindenkit visszavesznek, Panka ugyanis ismeri Baráznay feleségét, aki szól Petőfinek… Marián Kornél pedig – végre valaki! – pontosan idéz egy Petőfi-verset.)

Szegény Amália, akit viszont kinevez bemondóművésznőnek, azzal kénytelen szembesülni, velünk együtt, hogy a történelem- és irodalomkönyvek hősei olykor kicsinyes torzsalkodásokba bonyolódnak, míg kissé irreálisan az ellentámadást, a teljes győzelmet várják, a keményen robotoló kisemberek pedig elveik feladásával, már ha vannak elveik egyáltalán, mindent bedobva könyörögnek az állásukért. Lám, Marián Kornél – három gyerek apja! – Amáliát, új idők új emberét kérleli, szóljon az érdekében, később kokárdásan, magyar zászlót lobogtatva rohan be az adásba. („Az ő képességeivel muszáj nyalni a hatalom seggét” – mondja róla Panka, de nyalják azt ők is.)

Amáliának azt is látnia kell, hogy a Pákozdi Szittya Oroszlán sem oly makulátlan, mint addig hitte. Neki kell beszélgetnie vele a tévében, eleinte meg se tud szólalni: imádott atyja ül mellette, akit sosem látott, hisz eltűnt az ő születése előtt. Baráznay Ignác ugyan valóban megmentette egy pákozdi család életét (mely dicső hőstett annyira demoralizálta a horvát sereget, hogy rögvest visszavonult), de magánéleti válsággal küszködik. Magyarán csalja a feleségét, született Rotschild Elzát (Szamosi Zsófia). Aki terhes. Amália fültanúja lesz egy beszélgetésnek Baráznay és szerelme közt – aki nem más, mint Üreghi Szidónia! És nem csak egy beszélgetésnek… E pillanatban nem tudhatja, ki is az édesanyja. Érthető, hogy elájul. Balázs Gábor éleszti újra: eddig is átlátott ide 1881-ből, tudott súgni Amáliának, most pedig testi valójában is megjelenik 1848-ban. Az egyetlen baj, hogy pisilnie kell, egyre kevésbé tudja visszatartani.

Teljes a káosz, Rohácsi bácsi ki is mondja: „Kiabálnak, énekelnek, teljesen össze vagyok zavarodva!” Ő a nép, mint Tiborc a Bánk bánban, csak neki, Tiborccal ellentétben, van pénze, költik is rendesen, cserébe hozzávágnak egy (olcsó) koszorút. Az ő vagyonából fizetik a különvonatot is, ami a stábot és a vezetőséget leviszi a nyugati határra, hogy élőben tudósítsanak az ottani hadszíntérről. Ahonnan Baráznay meg akar szökni Szidivel Brazíliába. Már csupán azért is, mert biztos benne, hogy elvesztik a schwechati csatát, és valamiért nem akarja, hogy a szabadságharc bukása után kivégezzék vagy börtönbe zárják.

A schwechati csatát el is vesztették, október 30-án, a nemzetőrök harcedzettségének hiánya és az ellenségénél jóval kisebb létszám miatt.

Már ha hinni lehet a Magyarország története a 19. században című kötetnek (szerkesztette Gergely András, Budapest, 2001, Osiris).

De a csatát tényleg elvesztettük.

A valóságban.

Pintér Béla – egy újabb fantasztikus csavar – megnyereti.

Előrontanak a Baráznay-huszárok, a császáriak összezavarodnak és megfutamodnak.

Marián Kornél, akiből rosszkor tör ki a román öntudat, azért még lelőné Kossuthot, de Balázs Gábor elrántja a fegyver elől, így őt találják el a golyók.

Miként élhet akkor 1881-ben?

Sehogy. Ő nincs. Illetve… Egy újabb fordulat szerint Amália álmodta az eddigieket. Valamikor elaludt. Az édesanyja is él (Rotschild Elza), az édesapja is, most jön az ünnepi kormányülésről: az osztrákok szeretnének kiegyezni velünk, elég volt nekik harminchárom év bűnhődés.

Azaz Schwechatnál mégis győztünk.

Ma van a Schwechati Diadal harmincharmadik évfordulója, a Magyar Függetlenség Napja, a Nemzeti Balázs Gábor Nap.

A németek és a franciák hozzánk járnak segélyért, rosszabbak, mint a tarháló svájciak, mondja Rozi Amáliának 1881-ben. Örkénynél – Nézzünk bizakodva a jövőbe! – csak száz-száztizenöt év múlva ér véget az „ezeréves pechszéria”, akkorra lesz Visegrád a Dunai Magyar Köztársaság székhelye, akkorra váltja fel a vanília szót az eredeti jelentését elvesztő háború, Pintér nem bír addig várni.

Vagy Amália ezt is álmodja?

A tévében mindenesetre az Üvöltés az éjszakában című film megy, egy gyönyörű brazil színésznő is játszik benne, bizonyos Sidonia Uregenos. Rozi pedig visszavezet minket a békés, boldog jelenbe.

Végigröhögtük a másfél órát, de nem olyan vidám történet ez.

Középfajú bohózat, mondjuk. Vagy tragikus. Mégis, a nemzeti történelmünkről van szó! Arról, hogy miként él bennünk, miként gondolkodunk róla, magunkról, édes hazánk múltjáról és jelenéről! Mit ér az ember, ha magyar.

Pintér Béla nem rest két jól bevált, régi eszközt felhasználni, összekombinálni, az időutazást és az álmot. Van egy fikció, a mából visszakerülünk 1881-be, onnan 1848-ba, aztán erről a fikcióról kiderül, hogy egy fikción belüli fikció. De, mint mondtam, lehet, Amália azt is csupán álmodja, hogy felébredt, hisz, bármily sajnálatos, Schwechatnál nem győztünk! (Bár, ha Magyarországnak semmi felelőssége nincs a második világháborús deportálásokban, akár győzhettünk is.) A megszokott és általam roppantul kedvelt Pintér Béla-i túlhajtottság, túlcsavartság ez, tán nem is mindig következetes, de a fenébe a következetességgel, ha Kossuth ilyeneket mond Baráznaynak: „Most beszéltük a Petőfivel, hogy te leszel a Nemzet Arca. … Nagyon jó üzenet a magyar embereknek, hogy veled kezdett a független média!” Sőt nekem már az is elég, ha Petőfi így szól az utazás előtt megafonhangon: „A vonat csak Komárom állomáson áll meg…”

A rendszerváltás vezetői, akiket itt Kossuthnak és Petőfinek hívnak, kicsinyesek és ábrándkergetők. Petőfi folyton megsértődik, Kossuth nem törődik a realitásokkal és csak a radikális koncepcióra kíváncsi, az szól a győzelemről. Ha annak ismertetésére Móga tábornok nem hatalmazta fel Baráznayt, felhatalmazza ő, hisz ő az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke és amúgy se kedveli Móga Jancsi bácsit. Elfoglalnak és megszüntetnek, leváltanak és kineveznek, ők az urak. Berendezkednek. A zászlók tudják a dolguk, maguktól leesnek, maguktól bontódnak.

A rendszerváltás alanyai, akik itt a tévé munkatársai, csak a saját érdeküket nézik. Ahogy a Pákozdi Oroszlán lánya sem rest az anyja szájában kutakodni a széf kódja után. Enyedi Éva – ő a dramaturg is – egyszerre mutatja a múltba visszazuhant mesefigurát és Baráznay tábornok balsors tépte lányát. Szalontay Tünde és Stefanovics Angéla jókedvvel, bőséggel, de mértéktartón komédiáznak, különösen megkapóak Schubertet énekelve.

Ami történt, nem úgy történt, ahogy az iskolában tanítják. És akárhogy tanítják, nem úgy történt! Taníthatják, hogy ellenforradalom volt, hogy nem az, hanem népfelkelés, illetve forradalom, de nem úgy volt forradalom, hanem amúgy… 1848-ról vagy 1956-ról vagy 1989-ről igazából az fog valóban tudni valamit („mindent” tudni, végleges érvénnyel, nem lehet), aki elfogultságok és előítéletek nélkül, őszinte kíváncsisággal közelít hozzájuk. Aki gondolkodik róluk. Nehéz. A manipulálás azonnal megkezdődik, Baráznay százados, anélkül, hogy ő a legkevésbé is akarná kineveztetik Pákozdi Oroszlánná („Maga örülne neki, ha elneveznék magát a Rákospalotai Mosómedvének?” – kérdi Amáliától), majd tábornokká, film fog készülni róla, a félelmet nem ismerő katonáról és példás családapáról, a forgatókönyv írója Jókai.

Kevés tisztességes ember van itt. Például ő, Baráznay Ignác. Nem áltatja magát, tisztán lát, ezért is akar megszökni. Vagy a felesége, Elza, aki szereti őt. Mucsi Zoltán és Szamosi Zsófia pontosan érzik és pontosan megmutatják ezt. Visszafogottan játszanak, alakításukban ott van két, valóban érző ember tragédiája. Rohácsi bácsi pedig még nemzetőrnek is beáll, talán nem teljesen saját jószántából, mindenesetre zokszó nélkül adja, csak adja a pénzt, nem is tudja, mire. Naiv, hagyja magát kihasználni. Ki is használják („A vállalkozás anyagi hátterét Rohácsi úr biztosítja. Még nem tudja, de nem kell itt elkapkodni semmit!”) Quitt László Rohácsija mulatságos és szánandó. Balázs Gábor pedig, aki szintén nem akar hős lenni, őszintén tiszteli a Pákozdi Oroszlánt és őszintén hiszi, hogy ha akkor győznek, most máshogy állna az ország. Nem látványos szerep, de Friedenthal szekundánsként is tud jelentős lenni.

A fiktív hős mellett van két valódi. Kossuth és Petőfi. Pintér Béla Kossuth- és Petőfi-ábrázolásán mélységesen – vagy inkább sekélyesen – fel lehet háborodni. Szerencsére azok, akik felháborodnának rajta, nem járnak a Szkénébe, nem ismerik Pintér Béla műveit. És nem értenék, hogy itt nem deheroizálásról van szó, pláne nem szobordöntésről, sárba rántásról. Ez a Kossuth és ez a Petőfi azonban valóságosabb, mint amennyire a szabadságharcot közvetítő tévéadás. (A csataképek mögött persze ott van annak a félelmetes abszurditásnak az élménye, hogy napjaink háborúit vacsora közben ott láthatjuk a híradókban.) Karikatúrák, és a jó karikatúráknak lényegi közük van az eredetihez. S olykor, mint most, dac is van bennük, jogos dac a heroizálással, a szoborba merevítéssel szemben.

A legszebb jelenet ebből a szempontból kétségkívül a vizeldében játszódik. Baráznay, Balázs Gábor, majd Kossuth és Petőfi. Fontos témák kerülnek itt szóba diszkrét csörgedezés mellett. De nem utolsó a Kölcsey Himnuszával való játék sem. Petőfi „gyors, pattogó ritmusban” énekli – „Legalább a himnuszunk legyen már egy kicsit optimistább, a jövőbe nézőbb!” Kossuth először megdöbben, nagyon nem tetszik neki („kicsit problematikus”), de aztán már ő is ezt akarja hallani. Egész pontosan a schwechati győzelem után… Pintér természetesen azzal is eljátszik, hogy Petőfi nevét ugyan mindenki ismeri, de a műveit, hát azt nem. (Ez a játék csak akkor működik, ha a közönség ismeri az eredetiket, amiket itt folyvást elferdítenek. Nagy kérdés számomra, meddig fogják ismerni őket.)

Irodalomtörténészi énem itt egy rövid kitérőt szeretne tenni. Utalva egyrészt Margócsy Istvánnak a Petőfi-kultusz írásos dokumentumait összegyűjtő, igen tanulságos kötetére (Jöjjön el a te országod…, Budapest, 1988, Szabad Tér Kiadó) – e különböző árnyalatokat öltő kultusz fedte el a költőt és költészetét, majdnem lehetetlenné téve az elfogulatlan, higgadt olvasást. És utalva másrészt arra, hogy Petőfi a mindennapi érintkezésben bizony elég kellemetlen figura lehetett: „Még Jókai” – írja emlékezéseiben Jókai fogadott lánya, Feszty Árpádné Jókai Róza –, „aki úgy imádta, mint emberi lényt az anyján és feleségén kívül soha, még Jókai is bevallotta, hogy bizony faragatlan legény volt.” (Szűk körben, nyilván. Mert amúgy maga is alakította a kultuszt, 1882-ben ő beszélt a szoboravatáson.)  Júlia szoktatta le a köpködésről, a káromkodásról, a hagymaevésről… Pintér Béla nem is deheroizál annyira.

A nagy trouvaille, a Kaisers TV, Ungarn adásait képernyőn is látjuk, ez Vella Péter nagy érdeme.

Élőben látjuk a schwechati diadalt.

Balázs Gábor, mikor elkezdi Amália hipnotizálását, ezt mondja: „Itt és most, ezen a helyen, bármi megtörténhet és bármi lehetséges.” Rozi ezt az előadás végén megismétli.

Nem tévednek.

D. Magyari Imre

 

 

 

 

 

 

Pintér Béla: Ascher Tamás Háromszéken – Kaposa, nem Katona József Színház

Immár régi szokásom, hogy a Pintér Béla-darabokról és előadásukról semmit nem akarok tudni.

Mármint a bemutató előtt.

Utána annál inkább.

Ha az ember szorgalmas néző, az évek során nagyjából megismeri a drámairodalmat, ha Hamlet meghal az előadás végén, nem éri meglepetés, az akkor érné, ha Hamlet nem halna meg, de ilyen, azt hiszem, még Mohácsiéknál sem fordult elő. Kortárs darabokat ritkán mutatnak be nálunk, kortárs magyar darabot pláne ritkán (bár épp a Katonában egy Spiró-premierre készülnek, és játsszák Bognár Péter, Csalog Zsolt, Egressy Zoltán, Ménes Attila, Németh Ákos egy-egy művét, de ez kivételes), meg kell becsülni, ha az ember úgy mehet színházba, hogy semmit nem tud a megnézendő darabról, előadásáról. Jó esetben még a szereposztást is eltitkolhatjuk magunk előtt, bár annak Pintér Béla esetében maradva van várhatósága, hogy a Pintér Béla Társulat feltehetően Pintér Béla-darabot fog játszani Pintér Béla rendezésében s ebben maga Pintér Béla is színre lép.

De azt már nem, hogy a Parasztoperában meg fog jelenni egy cowboy, hogy Klárika milyen megoldást kínál Andrisnak A Sehova Kapujában, egyáltalán, hogy mi az a Sehova Kapuja, vagy hogy A bajnokban hirtelen becammog egy medve (ez a kedvencem). Pintér Bélának egyik legfontosabb eszköze a meghökkentés és én hagyom magam meghökkenteni, sőt várom, készülök rá és nagyon hálás vagyok érte. Határozottan dühös voltam magamra, amikor a hvg.hu-n elolvastam egy előzetes interjút Elek Ferenccel és Thuróczy Szabolccsal, amiben arról is szó volt, hogy az új darabban versben beszélnek.

Előfordul, hogy a meghökkentő fordulatok dacára az előadás vagy a darab nem tökéletes, legalábbis nekem akadnak kifogásaim, de ez így van rendjén.

Mi tagadás, kifogásaim most is akadnak, de nem vagyok biztos benne, hogy mindegíiket illetően egyetértek-e magammal. Bennem nem olyan nagy a harmónia, mint Tabajdy Sándorban, a katonavári színigazgatóban, akinek figuráját ketten játsszák, remek összhangban.

A legfőbb kifogásom az, hogy a darab első kétharmada és az utolsó harmada közt mintha lenne egy törés, komikum és tragikum most nem szervül egymással, élesen elkülönülnek. Mintha egy operett (legyen népdal!) zenéje hirtelen tizenkét fokú muzsikában folytatódna. A darabban is emlegetett magyaróvári sertésszelet tejszínhabbal megbolondítható, gépolajjal már kevésbé.

De lehet, hogy szervülnek.

Miért kéne ezt nekem most tudnom, mikor még csak egyszer láttam az előadást, ami természetesen igen élvezetes és igen elgondolkodtató? Persze, éppen kritikát írok. De egy kritikusnak nem lehetnek vitái – termékeny, előremutató vitái – önmagával? És nem tárhatja ezeket olvasói széles tömege elé?

Nem szervülnek? Szervülnek?

Az Ascher Tamás Háromszéken című darabot A bajnok kapcsán megjelent értő és jóindulatot árasztó, pártatlan reflexiók egyike ihlette, fellendülne a kortárs magyar drámairodalom, ha a szerzők elmélyültebben olvasnák az újságokat. Valaki azt kifogásolta… De álljon itt az eredeti szöveg, oly szép! A Heti Válasz 2016. március 24-i cikkének címe költői kérdés volt: „Pintér Béla mikor ír drámát egy színházigazgató szaftos magánéletéből?”, a leadben pedig ezt olvashattuk elkerekedő szemmel: „Bemutasson-e a Katona József Színház egy darabot, mely arról szól, hogy egy direktor miként késztette abortuszra a feleségét? Szempontok Pintér Béla botrányos bemutatójához.” (Már Sümegi Noémi is azt írta kritikájában három nappal korábban, hogy „Pintérék túllőttek a célon”.) És a szerző, Szőnyi Szilárd, hosszan taglalta, Albert Györgyi könyve alapján, Máté Gábor magánéletét. Tavaly, 2017-ben, az április 20-i számban ugyanő tudatta, hogy „A Heti Válasz Máté Gábort »lejárató« cikkét állítja színpadra Pintér Béla”, egész kicsit félreértve a történteket s láthatóan mit sem tudva a művészi alkotófolyamatról. Amiről amúgy nem lehet sokat tudni, de valamennyit mégis. Utalnék Örkény István egypercesére, az Élmény és művészetre, amiben a világűrből visszatért festőt, akinek pedig a napfoltokat is megmutatták, egy narancs ihleti meg, amit a sajtótájékoztatón hámoz egy újságíró. Szőnyi azóta is megfigyelés alatt tartja Pintért, a célszemély új darabjának főpróbájára is elment (egy újságíró legyen bátor), és „a sors szeszélyéből” épp a „főhős-igazgató” szomszédságában kapott helyet.

Egy igazgatónak olykor nagy terheket kell elviselnie.

Valaki azért magyarázza el – kísérelje meg legalább – Szőnyi Szilárdnak, hogy A bajnok nem egy fideszes politikusról szól, s az új darabnak sem Máté Gábor a főhőse, még csak nem is Ascher Tamás. Akkor sem, ha a hőst Máté Gábornak hívják, akkor sem, ha a másik hőst Ascher Tamásnak, akkor sem, ha az őket játszó színészek frizurája, maszkja és játéka is őket idézi. A valódi és a darabbeli figuráknak, minden látszat ellenére, annyi közük van egymáshoz,  mint – ahogy a műben mondják – a vértesszőlősi előembernek az elveszett frigyládához. Így a mű és az előadás nem Máté magánéletéről szól, nem is Ascheréról, hanem valami egészen másról.

Igaz, Pintér Béla azt a látszatot kelti, mintha a valódi Ascher és a valódi Máté életének egy periódusa, a kaposvári színház nagy korszaka pertraktáltatna itt, ezt erősítik a nagyszerű jelmezek-maszkok (Benedek Mari), a két színházat régi plakátokkal megidéző díszlet (Khell Zsolt), Tabajdy Sándor Babarczy Lászlóra és Zsámbéki Gáborra egyszerre utaló neve (az igazgató figurájának megkettőzése remek ötlet és folyamatos humorforrás), nemkülönben az, hogy a mesélő egy Bezerédi Zoltán nevű figura, akit Bezerédi Zoltán játszik. A hangnem olyasféle, mint amiben régi katonatörténeteket, iskolai, munkahelyi történeteket szoktunk felidézni kissé átalakítva, megkönnyebbülve, hogy túl vagyunk rajtuk, önmagunkat is kifigurázva. A látszat az első órában az, hogy anekdotikus-nosztalgikus-parodisztikus visszaemlékezést látunk, egyszerre bepillantunk, bekukkantunk, bevoyeurködünk a kulisszák mögé, mint mondjuk az Othello Gyulaházán című Gádor Béla-vígjátékban (amiből Zsurzs Éva rendezett tévéfilmet 1967-ben). A nézők szeretik az atelier-humort, már ha értik, a színészek szeretnek színészeket játszani, Aschert és Mátét láthatóan nagy élvezettel és kiválóan jeleníti meg Keresztes Tamás és Fekete Ernő, ahogy Thuróczy Szabolcs és Elek Ferenc is Tabajdy Sándort. Nem akármi azt hallgatni (s gondolom, előadni sem) kellemes borzongással, amit Bezerédi énekel: „Hej, Ascher Tamás! Aj, de nehéz megfelelni néked! / Folyton bántod a legjobb színészed! / Hol ezt kéred, hol azt kéred számon, / Hej, bármit teszek, csak rosszul csinálom.” Ennek azonban megvan az a veszélye, hogy a nézőtérről előbb-utóbb elfogynak azok, akik annak idején otthonosak voltak Kaposváron, emlékeznek a nagy sikerekre, látták Ascher Tamásnak már a Katonában bemutatott Három nővérét (Szőnyi Szilárdnak üzenem: igen, Aschernek van három nővére, a háromból másfél baloldali, másfél jobboldali, Pintér Béla legközelebb róluk fog írni trilógiát antik metrumban). Elfogynak a bennfentesek (és a magukat annak vélők). Igaz, akkor is lehet majd nevetni a színházi világ egyszerre ironikus és szeretetteli ábrázolásán, hisz van itt minden: rivalizáló színésznők (Borbély Alexandra, Pálos Hanna; az utóbbi azt mondja a másiknak, illetve hát Kerti Borbála mondja ezt Kút Juditnak mézesmázosan: „Jaj, úgy szeretnélek már a Bajor Gizi Múzeumban kitömve látni téged!”), féltékeny, sértett, okos rendező (Friedenthal Zoltán), lecsúszott színész (Takátsy Péter), megtűrt, öreg színésznők (Enyedi Éva, Szirtes Ági – kevés szövegük ellenére mindketten érzékeltetnek egy-egy sorsot, Enyedi Éva különösen megrendítő, akkor is, amikor Bárdossy Bettike hét abortuszon túl nagyon őszintén, nagyon közönségesen és nagyon szomorúan fogalmaz: „…Vágyom a meg nem született gyerekre, / De arra is, hogy még egyszer faszt fogjak a kezembe!” Ebben ott egy élet.) Lehet kutatni, kik lehetnek Kisházi Tutya (Kovács Lehel) és Kis Pista (Rajkai Zoltán) és a már említettek mintái, az ő neveik mintha nem mindig utalnának közvetlen mintára. (Ebből a szempontból nem szerencsés Tordán Léda neve, ami, ugye, a frenetikusan játszó Jordán Adél nevére utal, indokolatlanul.)

Ez a rész, az első kétharmad talán kicsit hosszúra is nyúlik, de Pintér Béla eddig még sosem beszélt a színházi, szakmai élményeiről.

Azt is mondhatjuk, olyan, mintha egy mesében lennénk, nekem a verses szöveg is mesejátékot idéz, bár utalhat az Anyeginre is. Még inkább meseszerű, trufaszerű az erdélyi világ, népzenével (Ökrös Csaba), néptánccal (György Károly), a román igazgatóját (Thuróczy Szabolcs) utáló Tegerdy Áron kolozsvári rendezővel (Pintér Béla), egyszerű székely emberekkel, egymáshoz nem hasonlító ikrekkel, kürtőskaláccsal. A háromszéki turnéval, amin Lédáék a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot éneklik – nyilván egyikünk sem gondolja, hogy ez a romániai magyar színjátszás. (Ebben a részben Elek Ferenc idéz meg egy sorsot nagyszerűen András bácsiként.)

Valójában tehát egy mesei, virtuális világban vagyunk, ahol nem érvényesek a fizika törvényei. A Bezerédi Zoltánt játszó Bezerédi Zoltán a mostani Katona József Színházban kezdi a történetét, aznap este, amikor az előadást nézzük. Azt, aminek a nyitánya 1987-ben „tündökölt fel” Máté Gábor fejében, s látjuk is az álomképet, amiben a színészek népzenére táncolnak és népdalt énekelnek – ez afféle Pintér Béla-i túlcsavarás, semmi bajom vele, hisz van benne szellem, nem is kevés – kezdem alkotói védjegynek tekinteni. Ugyanilyen, amikor a berúgott Bezerédi helyett a két iker meséli tovább a történetet… Bezerédi azt mondja Máté Gáborról, hogy a Katonavári Kaposa József Színház hét éve szerződtetett tagja. Ez elvileg az 1987-es év, a valódi Máté 1980-ban végzett és került a kaposvári színházhoz. De az egyik színésznő arról beszél, hogy egyszer elment az RTL-be – ez a fontos kultúrmissziót teljesítő csatorna Magyarországon 1997 óta létezik, ahogy a híres, Ács János rendezte Marat-előadást is később mutatták be, 89-ben, míg az Ascher Tamás rendezte Három nővért korábban, 1985-ben. És van egy, szerintem szükségtelen célzás a hazai, 2017-ben felszínre került szexuális zaklatásokra: Katonaváron a megyei kórház igazgatójáról derül ki, hogy ápolónőkkel szexel. „Olyan dolgok zajlanak abban a zárt világban, amit mi el sem tudunk képzelni” – kommentálja Tabajdy. Szóval bármikor lehetünk. A mai Bezerédin ott az egykori haja, mondja is: „…Ha lesz ebben a darabban egy igaztalan szavam, / Hulljon le a fejemről a hollószínű hajam.” És lehullik! (Ezt a mondatot Bezerédi Zoltán idézte, akivel az általam látott előadást követő nap találkoztam a Katona előcsarnokában s megkérdeztem, nem félnek-e, hogy a nézők egy az egyben veszik a látottakat. Bennem azért van némi aggodalom. Bár akkor mi van?)

A Marat-előadást Pintér Béla emlegeti.

Nem szerzőként, hanem szerepként: a szerző önmagát is beírta a darabba, Dankó István játssza remekül. Illetve beleírt, rengeteg öniróniával, egy ilyen nevű figurát, aki a népzene, a néptánc bűvöletében jár Erdélybe s Háromszéken összetalálkozik a Kaposa művészeivel, így Mátéval, aki őt is, Tordán Lédát is magukkal viszik Katonavárra, hogy megcsináljon velük egy újszerű Három nővért, látjuk is majd egy részletét.

Utána változik az anekdotikus-nosztalgikus-parodisztikus hangnem, hisz „sötét árnyék” borítja be a történetet, sőt tragédiába torkollik. Léda, aki nagyon szeretne Magyarországra kerülni, Háromszéken Ascher Tamásnak is, Máté Gábornak is odaadja magát, de aztán az utóbbiba szeret bele, hisz ő hozza magával. Terhes lesz, de a gyereket, a nő minden kétségbeesett ravaszkodása ellenére, egyik férfi sem akarja vállalni, önzőn és ridegen lerázzák az állapotos nőt. Léda Szolnokra költözik. Sorsát korábban a narrátor előre elárulta („Egyébként ennek az egésznek az lesz a vége, hogy…”), de ez fel sem tűnik, nekem legalábbis nem tűnt fel, tehát sokkoló, ami történik. A darab rosszul végződik, Bezerédi rövidre zárja a mondandóját, a fináléban még megszólal a dal, amit Máté Gábor víziójában hallottunk az elején: „Én is voltam, mikor voltam…”, ami tehát szintén Léda sorsát vetítette előre.

Azt nem tudom tehát, hogy az első kétharmad és az utolsó harmad, komikum és tragikum szervül-e egymással úgy, mint Pintér Béla más darabjaiban. Mert igaz ugyan, hogy múltidéző vidám anekdotákat mesélve eszünkbe jut egy-egy szomorú történet is, elkomorulunk, elhallgatunk, de ettől még a darabban és az előadásban ez lehet dramaturgiai, esztétikai törés, zökkenő, ha Jordán Adél sokszínű, nagyszerű, megrendítő játéka át is hidalja a két rész közti különbséget. Mintha csorbát szenvedne az egységes átformáltság esztétikai követelménye, hogy szépen fejezzem ki magam. Ez nem egyneműséget jelent, hanem a különböző, akár nagyon is eltérő hangnemek – tetszik ma nekem ez a szó – szervülését.

Hajlok afelé, hogy a törés ott van. Ami nem zavar annyira, hogy nézőként az előadás ne rántson magába.

Akárhogy is, ez a darab és ez az előadás, ihlette lett légyen bármi, nekem arról szól, hogy életünk során, bármennyire igyekszünk is, s dolgozzunk bár színházban vagy kórházban, nemigen ússzuk meg anélkül, hogy sérüléseket, olykor gyógyíthatatlanul súlyos sérüléseket ne okozzunk másoknak. Önzők vagyunk olykor, ridegek, kegyetlenek, férfiak – Stuber Andrea kritikájában „férfibűnök súlyos tömegé”-ről beszél –, és nők is. (Ami, fájdalom, nem menti fel A bajnok polgármesterét! Ő a saját céljai érdekében mindenkin céltudatosan és gátlástalanul gázol át, mintha a szolgálati autó és egyéb kiváltságok mellé neki külön erkölcs is járna, szolgálati erkölcs!) A művészet, többek közt, erről szól, a művészek, többek közt, erről beszélnek. Ha úgy tetszik, ebből az erősen szennyezett talajból, a mindennapi életünkből, sarjad ki a művészet varázslatos virága.

A művészeté, amely ebben az előadásban végig hangsúlyosan jelen van. Szól a zene, énekelnek, táncolnak, verset mondanak, olykor még haikut is, fejből, Katonaváron a Macbethre készülnek, Kolozsvásárhelyen az Anyegin egy megkapó részletét mutatják be a Kaposából érkezetteknek („Tamás, te tényleg nem vetted észre, hogy én álombeli medvét játszom?” – kérdi sértetten a kinti színész, akit Takátsy formál meg), Máté Gábor, Tordán Léda és Pintér Béla a Három nővér jegyében találnak egymásra, meg is csinálják úgy, ifjúi hévvel, hogy Olga – akit férfi játszik, míg Szoljonijt Oravecz Sárika, Csebutikint pedig megkettőzték –, Mása, Irina és a többiek magyar népdalokat énekelve kommunikálnak. Csehov e darabjának már csak ez a sorsa nálunk, Körmendi János paródiája után most itt van Pintéré, ami önparódia is a javából: pompás, pompás, pompás! A „megnézés” előtt – még nem tudjuk, hogy a Három nővér kapcsán – Máté Gábor rövid bevezetőt mond: „És akkor egy mondat arról, hogy létezik-e a kortárs művészetnek valamiféle szabálya? / Vajon az alkotó tetszése szerint bármit elénk tehet? / Avagy hol húzódik a társadalmi erkölcs művészekre is vonatkozó határa? / Urambocsá’: szabad-e színpadra állítani valós személyeket? / Nos, énszerintem szabad.  Mert mi mindannyian szenvedő, esendő emberek vagyunk. / A nézőtéren és itt fent, függetlenül attól, hogy kik vagyunk civilben, összetartozunk. / S persze kell, hogy nevessünk. Nem szégyen a néző szórakoztatása, / De a katarzis egyetlen, valós útja az alkotók teljes kitárulkozása. / ez a valódi cél. És ha néha el is vétjük az egészséges arányt, / Higgyétek el: nem akarjuk más faszával verni a csalánt!” Ezek nyilván Pintér Béla szintén ironikus szavai. Miközben világos, s ezt ő tudja a legjobban, hogy nem valós személyeket állított színpadra, sem most, sem máskor, ha egyes színpadi figuráknak van is közük valós személyekhez. A teljes kitárulkozás pedig nem az intimszféra közszemlére tételét jelenti (bár jelentheti azt is), hanem azt, hogy a létrejött műben a maguk teljes személyiségével ott vannak az alkotók.

Művészi alkotófolyamat, narancs… Az egyik jelenetben Ascher Tamás behoz egy ócska  gyerekjátékot: „Még a Királyhágón találtam rá erre a nyomorult kis búgócsigára. / Figyeljetek! Megmutatom, mi a Három nővér szubsztanciája!” Felpörgeti, majd amikor a pörgés abbamarad, csak ennyit mond: „Értitek? Ennyi Anton Pavlovics Csehov üzenete. / Nem illik hozzá semmilyen más cifrálkodó zene. / Én azt hiszem, hogy meg fogok próbálkozni vele.”

Nem mindenki olyan szerencsés, hogy narancsot vagy búgócsigát talál. S ha talál is, a kérdés az, mihez kezd vele. Pintér Béla egész jó kis drámát írt egy színigazgató szaftos magánéletéből.

D. Magyari Imre

Back To Top

TÁMOGATÓKAT KERESÜNK

A kultúrafinanszírozási rendszer átalakulása miatt a jelenlegi átmeneti helyzetben a társulat további működése került veszélybe. Nem látunk más lehetőséget, nézőinkhez fordulunk segítségért. Számos támogatási forma áll azok rendelkezésére, akiknek van lehetősége és szándéka társulatunk munkájának támogatására.