skip to Main Content
Menu

Ez az előadás nem lesz népszerű még a Pintér-rajongók körében sem. Részben azért, mert nem ,,sima” fikciós darab (van-e ilyen egyáltalán — erről majd később), részben azonban azért, mert pont azt bombázza és rombolja, amit eddig Pintér Béla felépített. Az előadás afféle ünnepi arcrongálás, ezért bonyolultabban és szinte csak elméleti keretek közt leírható mű – e tekintetben meglehetősen eltér Pintér korábbi darabjaitól, de vissza is tér a legkorábbi művekhez. Hasonlót nem szoktunk látni magyar színházban: díszkiadványokkal, díszelőadásokkal, saját történetüket megörökítő filmekkel, a külső világ számára is látható fesztiváleseményekkel, tortával és pezsgővel szokás ünnepelni. Legritkábban a múltat megörökítő színházi előadásokkal, hiszen egy ilyen mű önfényezéssé, anekdotaestté vagy valamiféle önkritikus arcvesztéssé változik; előbbi kínos, az anekdotázás bennfentes és sokszor érdektelen, utóbbi pedig nem ,,előnyös”, vélhetően nem tartozik a nyilvánosságra.

Az önéletrajz-elméletek az elmúlt két-három évtizedben megsokasodtak, elsősorban az irodalom, de a színház is intenzíven tematizálja az önszínrevitelt, amikor a színpadra álló ember a saját történetét mondja el. Az elméleti kérdések akörül forognak, vajon mennyire fikciós vagy ,,valóságos” ez a színrevitel, hogyan áll — ha egyáltalán — szemben más, tényleg fikciós művekkel. Idevágó tanulmányában, Az önéletrajz mint arcrongálásban Paul de Man amellett érvel, hogy az önéletrajz egyrészt nem külön műfaj (vagyis minden mű olvasható önéletrajzként), tehát nem állítható szembe a fikcióval, pusztán a megértésünk, a befogadás egyik módozata. Másrészt az önéletrajz meghökkentő és lezárhatatlan beszédmód (hiszen a ,,lezárás” a halál volna), amely a mulandóságot igyekszik helyrehozni, és a szellemi arculat megrongálódását okozza. Okozza, de ugyanakkor el is leplezi azt.

Pintér a Jubileumi beszélgetésekben Paul de Man-i értelemben megrongálja ezt az arcot, amikor önéletrajzot ír a 20 éves társulatról és önmagáról mint író-rendező-színészről. Elsősorban az önéletrajz egy fontos aspektusáról számol be és azzal is számol le — leszámol, de meg is erősíti, pontosan úgy, ahogy Man írja: a társulat sikereiről és Pintérről mint omnipotens vezetőről beszél.

Ehhez hasonló ,,arcromboló önszínrevitelt” legfeljebb Schilling Árpád Lúzerében láthattunk az elmúlt években, amikor a szerző-rendező színpadra állt, és önmaga dekonstrukcióját hajtotta végre, fizikailag is lemeztelenedve. A magyar színház két, egyszerre és együtt induló művészének (talán kevesen tudják, hogy Pintér játszott Schilling Teatro Godot című előadásában 1995-ben; a világhálón a teljes felvétel látható) pályájuk egy pontján el kellett számolniuk saját helyzetükkel, sikereikkel, attitűdjeikkel.

A Jubileumi színpadi formája egy közönségtalálkozó, egy ünnepi beszélgetés — ilyen formát többször láttunk színházban, legutóbb a Trafóban vendégeskedő Artists talk című darabban. Most a moderátor és a társulat tagjai ülnek egy asztalnál ,,civilben”. A moderátor feladata, tudjuk meg, a kemény kérdezés, szembesítés, elszámoltatás — mi nem sikerült a társulatnak, milyen előadásokat vettek le, megfáradt-e, megöregedett-e Pintér. És kérdés, hogy miért közönségtalálkozóval ünnepelnek, miért nem tudta megírni ,,a rendes darabot” az ünnepre — mely kudarcos tervet Pintér aztán el is meséli. Itt már erős lehet a gyanúnk, hogy amit nem sikerült megírni, elébb-utóbb mégiscsak elénk hozza. A színészek magánélete, Pintér Béla és Enyedi Éva viszonya, az eljátszott és el nem játszott szerepek egyaránt terítékre kerülnek. Miközben persze utalásszerűen elhangzanak a döbbenetes előadásszámok, a sikerek is.

A társulat esetében a hangsúlyosabb kérdés azonban nem a jövő, a még több néző és sikeres előadás, nagyobb népszerűség, hanem az eddigi siker feldolgozása; s hogy bár kortárs világunk a siker és önmegvalósítás elérésének millió receptjét kínálja lépten-nyomon, arra kevés fogódzót ad, mit kellene kezdeni az oly áhított sikerrel. A ,,fenntartható fejlődés” helyett hogy kell egy művésznek azzal bánnia, amit elért. Interjúiban Pintér, valahányszor a “fejlődésről” és az irányról kérdezik, mindig ezzel az egyszerű válasszal él: semmi más feladata nincs, mint a legjobb tudása szerint megcsinálni a következő darabját.

Itt most nem a sikerrel, hanem saját nagyságával, szoborrá válásával küzd. A moderátor véletlenül Viktornak szólítja Bélát, egyszer, kétszer, miközben lassan kibontakozik egy zsarnok, erőszakos társulatvezető képe, aki a legjobb szerepet magára osztja. Közben viccesen és politikusan azt is megbeszélik, mikor járt a társulat utoljára a POSZT-on; legjobb előadásaik, a Kaisers TV vagy a Titkaink soha, a Bajnokról nem is beszélve. A társulat történetét felidézve Thuróczy Szabolcs frenetikusan énekel egy Halleluját (Nick Cave), Pintér pedig egy brutális számot ,,minden oldalról”, Dózsa Lászlótól és Schmidt Mariskától kezdve Alföldi Róbertig.

És megszületik a betéttörténet, vagyis nyilvánvalóan az a darab, amiről Pintér azt állította korábban, hogy nem sikerült megírnia: egy citátumokból, szürreális képekből és történetekből szövődő, valóban a korai Pintérekre emlékeztető igazi posztmodern, énreferenciális nyelvezet, amelyben simán lemészárolják és megsütik a társulat ellenzéki (vagyis Pintérrel szemben álló) tagjait, a moderátort és Stefanovics Angélát. Pintér meg új identitásában, Mr. Pinterként (utalás a drámaíró nagy Haroldra) egyenként mindenkit kis piros vászonfütykösével hátulról megerőszakol; mindeközben hevesen drogoznak, ahogy Stefanovics folyton elszólja magát, a Pintér-műveken. Szólnak dalban és táncban a legkülönbözőbb népiesch rigmusok, lakodalmas kívánságkosár, nyers szövegekkel, akár a kulturális taóról és Vidnyánszkyról. Ebben a betétben árnyként, maszkban megjelennek a társulat immár eltávozott tagjai is; a lírai halottak az idegbeteg Bélát reszelik. Amit látunk, az a széthullás, a káosz, ahogy Pintér be is harangozta: nem sikerült megírni.

Pintér egyrészt visszatért a kezdetek sokkal széttartóbb, mozaikszerűbb elbeszélési módjaihoz — későbbi munkáiban inkább egyenes vonalú történetekké írta társadalomkritikus darabjait—, ugyanakkor szókimondásához új vadságot és felszabadult dühöt párosít. És némi valódi küzdelmet — elsősorban saját nagyságával és sikereivel; talán ez mozgathatta Pintért pályája, népszerűsége csúcsán, amikor a Jubileumi beszélgetéseket megírta. Ez az arcrongálás ellenáll annak, hogy a közönség kitörő lelkesedéssel fogadja — hiszen éppen ezt tűzi ki célul. Így aztán nem egy ,,míves” darab született, inkább az ellenállásra, szétírásra és önreferencialitásra építő ünnepélyes útkeresés. Lezárhatatlan, ahogy az előadás utolsó jelenete is erre utal: Pintér és társulata úton vannak.

Tompa Andrea, Magyar Narancs

Kibeszélő show és önanalízis, kísértetjárás és társadalmi kabaré: ez mind belefér Pintér Béla bő egyórás új előadásába, és még ennél is sokkal több. Vagy inkább jóval kevesebb?

Nem tagadom, én ilyenkor zavarba jövök. Mármint akkor, amikor általam kicsit/nagyon kedvelt színházi alkotók magánéletben viselt dolgairól értesülök. Mindegy, hogy első kézből vagy közvetítővel, hogy kiszínezve vagy lecsupaszítva hallom, de úgy gondolom, hogy kritikusként nem dolgom tudni, hogy ki kivel hányszor és hol, azt meg pláne nem, hogy X-szel miért lett vége, miközben Y-nal meg el se kezdődhetett.

Belátom, elitista, tarthatatlan álláspont ez, és legkésőbb a hazai (színházi) közéletet (nem) megrengető #metoo-affér óta korszerűtlen is. Az alkotó magánélete és közszemlére, vagyis színpadra kitett tevékenysége közötti vékonyka átjáró nemigen témája a mai magyar színháznak, de ezt részben betudom a nagy össznépi, önreflexiótól és önkritikától való ódzkodásnak. Véletlenül sem gondolom, hogy Pintér Béla új bemutatójával műfajt teremtett volna – ő maga egy műfaj, és erről is szól ez a sok-sok témával kacérkodó előadás –, mindenesetre ezen az estén olyasmiket üvölt mikrofonba és az arcunkba, amit jobb helyeken elsuttogni se szokás.

A Jubileumi beszélgetések a nézőnek állított csapdák sorozata. Az idők és terek közötti életveszélyes ugrások, az elsőre érthetetlen, aztán egyszer csak bombaként robbanó utalások és poénok elhelyezése, a többnyire idézetekből szőtt, a drámára barna lepelként boruló zenei világ (most is Kéménczy Antal munkája), az archaikus mítoszt a földhözragadtan hétköznapiba simító, sőt e regisztereket kedélyeket borzolóan váltogató szemlélet kezdetektől Pintér védjegye. Ezt itt mind megkapjuk, sőt az all-round színházcsináló utóbbi alkotói évtizedét egyre inkább átható, a jelenvalóságunkat sújtó gúnyos, epés, cinikus pillantást is, de még a szomorú magyar tájon látottakat trágár szókimondással kommentáló indulat is átjön. És ezen kívül vajon még mi?

Húszéves fennállását ünnepli a Pintér Béla és Társulata, ez adja az új bemutató apropóját. Amúgy már a sztorit mondom: tényleg ez történik a nyitó jelenetben, hosszú asztal mögé ülnek a társulat tagjai (közül néhányan), mintha csak sajtókonferenciát tartanának az örömteli esemény alkalmából. A konferanszié mindig, de most különösen hálátlan szerepét Szabó Zoltánra osztja Pintér, az ő dolga bátran, kritikusan kérdezni az egybegyűlteket. Ez a revolver azonban fordítva sül el: a társulat „önmagukat” játszó tagjai elképedve hallgatják a kérdésnek álcázott provokatív kijelentéseket. Nem ezt várjuk egy ünneptől, ugye?

Legyen ez az első téma: hogy kellene kinézni egy jubileumnak, van-e értelme a számvetésnek, mennyire kell, ha egyáltalán, őszintének lenni, önmagunkkal, nézőinkkel, régi játszótársakkal? Mondtam, hogy zavarban vagyok, és főleg itt, amikor kiderült a Pintér Béla által játszott Pintér Béla nevű szereplőről, hogy valójában hiú és öntelt zsarnok, aki önmagán kívül semmiféle autoritást nem fogad el. Az ünnep róla szól, érte van, mindenki más eleve a második rajtkockáról indul, de akkor is csak a fejéhez szegezett pisztoly hatására. Az asztal körül látványosan szomorkodó és unatkozó többiek elharapott vagy kibukó kommentárjai egy groteszk karikatúra, egy követelőző és könyörtelen zsebdiktátor körvonalait vázolják fel. A színház legkiszolgáltatottabb elemei, a színészek erőtlenül védik a Béla nevű mundér becsületét, de érezni, hogy a botcsinálta riporter hibátlan érzékkel matat a legfájóbb sebekben, közben meg kijátssza a szereplőket egymás ellen.

A színikritikus mint különös, értetlen állatfaj, Pintér kedvelt témája is szóba kerül. Szabó Zoltán egyszerre zavart és az egyre mélyebb traumák felé irányt vevő, színháztörténeti távlatú konferanszában Béla ellenkezése dacára rendre felbukkannak a kritikákból ismerős kifejezések, vádak és kifogások. És a szerző az orrunk alá dörgöli azt is, hogy milyen igazságtalan és buta kontextusból kiragadott apró részletekben elveszni, amikor a nagy kép százszor fontosabb. Aztán a kellemetlen közönségtalálkozó szintet lép, mivel a társulat belső konfliktusai, szakmai féltékenységek, magánéleti válságok, szexuális frusztrációk, sőt a távoli múlt lezáratlan aktái is kikerülnek a hosszú asztalra, aminek vastag lapja mindent elbír.

A drámaíró Pintér nem lustálkodott, jelek, utalások, gegek tűzijátékával pakolta tele ezt a részt. Ezek közül jó néhány kínosan belső érdekű megszólalás, ami hardcore rajongótáborán meg néhány pletykaéhes színházközeli alakon kívül aligha érdekes és értelmezhető bárki számára, másoknál meg sejthető, hogy a hamarosan meredeken más irányt vevő történésekben dramaturgiai szerephez jutnak. Jó, essünk túl a botrányfaktoron, tényleg van viktorozás és gyurcsányozás; ez amúgy elég béna, merthogy egyáltalán semmi nincs kezdve a témával a fiziognómiai vagy mentális párhuzamosságok felemlegetésén túl. És igen, tényleg kivetítik Schmidt Mária meg Bayer Zsolt képét, az erre levegő után kapkodva háborgó Pintér kabarék sztárja lehetne. Nyilván lesz, aki ezt (már) kikéri magának, egy-két feljelentő újságcikk is könnyen befigyelhet, pedig hát ezek a nevek kor- és kórtünetek csak, emblémák és ikonok: olyanok, amilyenek(et érdemlünk). És amik a hol és mikor beazonosításában segítenek, de ennél többet nem kell róluk gondolni, nem is érdemlik meg. Közben meg ott kezd motoszkálni bennünk a kétségbeesett, eszelős vízió: mi történik, ha az oroszlán a nagyon közeli jövőben megelégeli a bajsza húzgálását?

A kevésbé sikerült, a tágas repertoárról feltűnően rövid idő után lekerült bemutatók felemlegetése mellett persze, hogy szóba kerül az írói válság is, és ez nyit átjárót a Jubileumi beszélgetések második fejezetéhez. Szabó és Pintér feszült párbeszédéből kiderül, hogy a szerző-rendezőnek egyetlen, korán elvetett ötlete volt: a kereken húsz évvel korábban bemutatott Népi rablétnek, a társulat első darabjának az újraírt, újragondolt változata, amiben már egyáltalán nem disznóvágást celebrálnának Tamás Gábor műnépies terében. A lázas rémálomra hajazó második blokk barbár, karneváli hangulatba fordul. Az újrajátszás lehetetlenségéről meg a még nem kész darab csakazértis bemutatójáról is beszél ez a rész, miközben indirekt módon véleményezi a tizenéve életben tartott, a közönség töretlen rajongásától kísért Pintér-darabokat is. A hímzett falvédők között megfakult Bruce Lee és vigyorgó Mága Zoltán, országimázs a legjavából.

És az eddig is laza kézzel fogott gyeplőt itt végképp a lovak közé hajítja a mindenható Pintér. A Népi rablét 2.0 szereplői a társulat színpadi és színpadon kívüli múltjából toppannak be, ebben a közel fél órában is ismerős vagy sosem hallott jelenetek, mondatok, sorsok villannak fel. Ez nem is a nyúl ürege, inkább egy óriási shaker, amibe mindannyian belezuhantunk, és aztán az üvöltő zene meg a szemgyötrő stroboszkóp effektjei között igyekezhetünk jelentést tulajdonítani az úgy-ahogy azonosítható képeknek, ha nem adjuk fel a küzdelmet már az elején. Fel kell szítani a vihart, hogy aztán a szélcsendet igazán értékelni tudjuk: ahogy a sötétben Pintér a kezében születésnapi tortát egyensúlyozva vékony hangon énekel egy gyerekdalocskát, azt sokáig nem felejtem el. De nem ez a tónus a jellemző: a színházon kívüli és belüli közélet párhuzamait strigulázni lehet. Nyilván hasonló tanulságokat is kellene levonni ott meg itt a kvázi-diktatórikus vezetés, a látszatdemokrácia jegyeinek felsorolásából, de az erősebb kutya társadalomban/társulatban betöltött szerepéről is leplezetlen adalékokkal gazdagodunk.

Pintér, aki hajlamos szereplői egyéniségét egy-egy jellemző karakterjegyre korlátozni, itt gyakorlatilag mindenkivel így járt el. Mintha hibátlan mozgású bábokat látnánk, akik az önmagában tökéletesen bizonytalan, de a világ felé dacos, nyers erőt sugárzó bábjátékos kezében olykor megmakacsolják magukat, hogy végül mégis megadóan hajtsák le a fejüket. Aztán meg teszik a dolgukat, mint öt, tíz, húsz éve egyfolytában.

Kevés ez vagy sok? Őszintén nem tudok válaszolni erre az egyszerű kérdésre. A Jubileumi beszélgetések jó adag egészséges frusztrációból, a saját pálya helyi értéke és a társulat bizonytalan sorsa iránti aggodalomból, a végzetébe rohanó mai magyar kultúra és társadalom féltéséből kikevert, egyes elemeiben igen pikáns, összhatásában mégis merőben szokatlan koktél. Lecsúszik, még ha nem is esik feltétlenül jól. Akárhogy is, még sose vártam ilyen kíváncsian a folytatást.

Jászay Tamás, revizoronline.hu

Forrás

Pintér Béla és társulata nem hétköznapi módon ünnepelte meg fennállásuk huszadik évfordulóját. Szolidan indul, de aztán nagyon bedurvul a buli.
A felkínált játék a következő: úgy tesznek, mintha valóban egy jubileumi beszélgetésen lennénk, ahol egy moderátor segítségével a társulat elmúlt húsz évéről beszélgetnek. A riporter kényes kérdéseket tesz fel, ami megmutatja, hogy Pintér Bélával sem mindig fenékig tejfel dolgozni. Egyre kínosabb a múltidézés, de mintha éppen ezen a ponton kicsit megdöccenne az előadás, mert nem igazán tűnik valódinak ez az őszinteség, pontosabban inkább csak eljátszik a színfalak mögé való betekintéssel.
Ekkor még normál, akár még azt is mondhatnánk, hogy kissé unalmas mederben görög az előadás, amely egy ponton átvált szürreálisba: a színek, a fények megőrülnek, ahogy a szereplők is. Többször is vibrál az előadás a normál beszélgetés és a világvége vízió között. Van itt minden: emberből készült kolbász, miközben Pintér Béla verbálisan belengeti mindannyiunknak, hogy szopjuk le, és a helyszínen is megbaszik játszásiból mindenkit, akit ér.
Valódi és jogos indulat van az előadásban, aki ismeri a függetlenek mostani helyzetét, pontosan tudja, miről beszélek. Húsz éve tolja, húsz éve szoros költségvetéssel kell dolgoznia, miközben olyan sajátos hangvételű előadásokat csinált, amire évente kétszer intravénásan szükségünk volt, és most politikai hatalmasságok kezében a sorsuk, miután megszüntették a színházi társulatok egyik költségvetési forrását, és most csak a kultúrpolitikán múlik, ki maradhat talpon. És Pintér Bélának jelen állás szerint, miután megcsinálta A bajnok előadását a budapesti Katonában, amelynek a története kísértetiesen hasonlít egy fideszes polgármester magánéletére, amire korábban ráharapott a sajtó is, nem jók az esélyei.
Pintér Béla nagyon odatette ezt a jubileumi bacchanáliát: itt vagyunk most az elmúlt húsz évvel, és egyébként tele van a tökünk azzal, ahogy éppen csak élni engednek minket immár két évtizede! Noha a szopást a jelenlévőknek ajánlotta fel, a helyszínen senki nem vette magára, mert éreztük, hogy ez inkább a kultúrához így-úgy kapcsolódó politikusoknak és például egyes kritikusoknak szólt. Ennyi kritikával még egyensúlyban volt az előadás önkritikus alaphangulata.
Nagy buli! Aki ismeri Pintér Bélát annak kötelező, aki nem, az talán jobb, ha például A parasztoperával, az Anyám orrával vagy A sütemények királynőjével kezdi az ismerkedést.

Török Ákos

Forrás

Vannak előadások, amik után az ember nehezebben veszi a levegőt. A Pintér Béla Társulat húsz éves fennállásának „pintéres” ceremóniája után senkinek sincs kedve pezsgőt bontani.

A Jubileumi Beszélgetések a Fészekben

Pedig minden úgy kezdődik, ahogy a jubileumi hagyományok könyvében meg van írva. A társulat tagjai egy hosszú asztal köré telepednek, van pépété nosztalgikus fotókkal, van riporter, vannak széles, udvarias mosolyok, a fejekben készültség a konvencionális válaszokra. Ünnepeljünk hát. Aztán minden másként történik.

Bizalmatlanságra ad okot, hogy a kérdező nem kívülálló, Szabó Zoltánról van szó, aki maga is játszott Pintérnél, például a Fácántáncban és a Szívszakadtigban. A gyanú aztán igazolódik, hiszen már az első kérdések kényelmetlenek, a társulatvezető szóvá is teszi, pedig ez még csak az eleje. A következetesen ártatlan, indulattalan hanghordozás mögött egyre gyilkosabb témafelvetések sorjáznak, amik minduntalan Pintér állítólagosan elcsúsztatott premierjének okát, diktatórikus módszereit és burn-outját firtatják, és egyre mélyebben akarják megbántani a direktort (például folyton összekeverik Bodó Viktorral: a szándékosság aligha kérdőjelezhető meg, főleg, hogy a poén szélesebb kontextusba helyezésével egy másik Viktor is szabadon odaképzelhető). A stressz nő, a műmosolyok feszülnek, Pintér válaszai egyre ingerültebbek, hangereje emelkedik. Amikor pedig a társulat tagjai – akik között Szabó szintén derekasan élezi a feszültséget, Friedenthal Zoltánt például folyton az Örkény Színházban játszó Polgár Csaba sikereivel piszkálja – először bátortalanul, majd egyre sértettebben kezdenek bekapcsolódni a kötözködésbe, végleg eltűnik a decens álarc, megjelenik Mr. Pinter, és kezdetét veszi a véres, kakofón téboly, melyben az anarchisztikus komédia csókolózik a végletes elkeseredéssel.

A Jubileumi Beszélgetések első szcénája ugyan nem pódiumbeszélgetés, hanem egy megírt, megszerkesztett műalkotás része, így semmit sem vehetünk készpénznek. Bár az előadás sok valós elemet tartalmazhat (a „jubileumi beszélgetés” amúgy az előadás kerete, a rémálomból ébredés után folytatódik az illedelmesnek álcázott társalgás Terhes Sándorral és Roszik Hellával kiegészülve, persze csak azért, hogy tovább rontsák a hangulatot). Nem tudjuk például, Pintér Béla valóban rossznak tartja-e egyes darabjait: hogy tényleg levélben tett utcára számtalan tagot, köztük Bencze Sándort: hogy egy idegbeteg állat, ahogy egyik színésze jellemzi: és hogy tényleg retteg-e a kiégéstől. Mégse tudjuk másként nézni, akkor sem, ha ez egy bulváros szempont, vagy ha minden belterjesnek hangzó infó csupán az író-rendező tréfája. A szolid önreflexión és mértéktartó őszinteségen a darab mindenképpen túllép: virtigli önostorozást, lelki sztriptízt látunk olyan túláradó intenzitással ábrázolva, hogy a zavarba hozott közönségnek gyakran félre kell pillantania, mert nem tudja eldönteni, mi a valóság, és mi a képzelet abból, amit lát. Az előadás megadja azt a szellemi játékot is a tapasztaltabbaknak, hogy valamilyen vizuális vagy verbális utalást tesz korábbi drámákra – bizonyára sokan vártak ilyesmit. A lényeg azonban másutt keresendő, s ehhez nem kell a Pintér-masinéria állandó alkotórészének lennünk. Csak egy lépés ugyanis, hogy elvonatkoztassunk a konkréttól, azaz a társulati huzavonától, és eltűnődjünk a jelenlegi színházi állapotok lehetetlen körülményein, amik szorosan összefüggenek az ország helyzetével.

A keretes beszélgetésbe illesztett álom- vagy képzeletbeli(?)jelenetben a káosz az úr, ahol tényleg minden megtörténhet, és meg is történik az emberekkel. Pintér maradék óvatosságát is messzire vetette: kendőzetlenül aktualizál, áthallásos rendszerkritika helyett a nevén nevezi a kurrens politikusokat és a hatalommal kapcsolatban álló kultúr-prominenseket, megjeleníti az 1989-es Orbán-videót, ahol a fiatal, ideológiailag képzetlen jogász arról beszél kedves közvetlenséggel, hogyan verte és rúgta az apja, amikor a szülői tiltás ellenére el akart menni otthonról – az előadásban a Szkénébe… De megkapja a magáét a kultúrkampf másik oldala is, Csáki Judit a nyalizósnak tartott Alföldi-interjúkötettel, vagy szegény Bencze Sándor, akit Gyurcsány Ferenchez hasonlítgatva gúnyosan kiröhögnek. Felveti a kérdést, hogy mit szabad ma megtennie Magyarországon annak, aki független szándékozik maradni: legyen bátor, beszéljen arról, ami van, vagy inkább hallgasson: vetesse-e le Bayer Zsolt és Schmidt Mária fotóját a kivetítőről, mert fél a következményektől, vagy merje Orbán Viktort idézni karikásostoros maskarában. És Pintér az utóbbit választja, hisz anélkül ez az előadás ugyanúgy hamvába holt volna, ahogy az – állítólag – elkészítetlenül maradt új bemutató.

A darab nem mond le a drámai pillanatokról. Megjelennek például a társulat halottainak szellemei: Szemerédy Virágnak és Szűcs Elemérnek joga van az élőkön számon kérni, hova és meddig süllyedtek, felbukkanásuk és a megejtően szép ének lírai oázis a feketehumor sivatagában. A Jubileumi Beszélgetések anarchista szilajsága ellenére ugyanis nagyon lehangoló előadás, s ezt a zárókép inkább szektahangulatot, mint baráti találkozót idéző ölelgetései sem oldják fel. Az első jelenet statikusságát hamar ellentétére fordító, a giccses díszletben – ahol a faliterítők mellett békésen lóg egymás mellett Krisztus, Bruce Lee és Mága Zoltán képe – őrülten rohangáló és viselkedő színészek egy olyan világba kényszerítenek minket, amitől tartózkodnánk, de amiben kénytelenek vagyunk élni, akkor is, ha közünk nincs a színházi miliőhöz. Pintérnél a vezető mindenkori önkényúr, aki bármit megtehet, hogy országnak-világnak (Makónak-Jeruzsálemnek-Felcsútnak-Brüsszelnek?) megmutassa: igenis ő a kakas a szemétdombon, s ha úgy tetszik, alárendeltjeit akár magáévá is teszi – és most nagyon finoman fogalmaztam, mert ami a színpadon történik, az ennél állatiasabb. Az élet mifelénk nem más, mint kultúragyilkos disznótor, bosszú, féltékenység, gyűlölet, ellenfeleink könyörtelen kivéreztetése, sramli és gagyi, uralkodás és alávetettség. Egy rémítő népszínmű. Könnyű lenne az ébredés belőle, ha körülnéznénk, és valahol máshol volnánk. De sajnos nem így van.

Hegedűs Barbara

Forrás

Pintér Béla és társulata stílszerűen – egy pimasz, karcos és féktelen előadással – köszöntötte fel magát a huszadik évfordulón. Alacsonyan szálltak a pofonok: nemcsak Bayer Zsolt, Schmidt Mária vagy Alföldi Róbert, de egy bizonyos Viktor, a zsarnoki Mr. Pinter és a társulati tagok is megkapták a magukét.

Már ha ez a színpadon, és nem az életben történik. Ezt a bűvös pillanatot Pintér Béla új előadásában, a Jubileumi beszélgetésekben is átélhetjük, amit a Fészek Művészklubban mutattak be a társulat alapításának huszadik évfordulóján. A punk attitűd mindenképp becsülendő, mert az ilyen szép, kerek évfordulók sok veszélyt rejtenek magukban, különösen egy öntörvényűségéről híres alkotóközösség számára. Rögtön például azt, hogy nosztalgiára és ünneplésre csábítanak. Tudományosan bizonyított tény ugyanis, hogy az ünnepélyességnél semmi nem képes gyorsabban megfojtani az eredetiséget és a kreativitást.

Pintér Béla az egyetlen lehetséges módon hatástalanította az ünneplés aknamezejét: egy csatakiáltással berohant a közepére, és látványos kamikaze-tűzijátékot rendezett belőle. Már az előadás címe is a kulturális protokollrendezvények álmosító és pogácsaillatú levegőjét árasztja magából, amit a terembe érve csak tovább fokoz a hervasztó színpadkép és az ódivatú powerpointos háttérvetítés. A cím pedig nem hazudik, tényleg egy színházi pódiumbeszélgetésbe csöppenünk, ahol a neves Rendező Úr és színészei anekdotáznak, emlékeznek, és persze kellő szerénységgel méltatják magukat és egymást. A beszélgetés azonban nem egészen a tervek szerint alakul, mert a moderátor szerepében lubickoló Szabó Zoltán kissé elragadtatja magát, egyre kellemetlenebb kérdéseket szegezve a tagoknak. Az ártatlanabb poénokon túl, minthogy nem zavarja-e Bencze Sándort, hogy veszettül hasonlít Gyurcsány Ferencre, terítékre kerülnek a társulaton belüli ellentétek, sértődések, magánéleti összefonódások és a szakmai kudarcok is. Meg persze az a kérdés, hogy miért nem sikerült elkészülnie Pintérnek az őszre ígért új darabbal, tényleg kiégett-e, és igazuk van-e azoknak, akik szerint már képtelenné vált a megújulásra.

A komikus feszültség egyre nő, ám az ügyesen dramatizált beszélgetésben nemcsak a saját belső ügyeivel vet számot a társulat. A poénok farvizén beúszik egy tágabb kontextus is: a magyar közélet és társadalom mentális állapota. A kérdező például többször Viktornak szólítja Pintér Bélát, aki ettől láthatóan kikészül. Szabó azzal mentegeti magát, hogy éveket töltött Bodó Viktor társulatában, így megszokta, hogy őt kell kérdeznie, de persze mindenki pontosan érti, valójában melyik Viktorról van szó.

Hatalom és színház viszonya nemcsak ilyen áthallásos poénokkal kerül szóba, de egészen konkrétan is: a feszengő Pintér például elmondja, hogy az el nem készült darab egy falusi disznótorról szólt volna, ahol disznó helyett embereket vágnak le, hogy kolbász, hurka, szalonna

Pár éve, A bajnok című előadásával ő is megtapasztalhatta, milyen, amikor a gyanútlan művész a hatalom kommunikációs bulldózerének útjába galoppozik. A Jubileumi beszélgetések Pintér Bélája ezért hisztérikusan igyekszik kizárni a politikát az ünnepi rendezvényről, üvöltve vetetve le Schmidt Mária és a Bayer Zsolt képét a háttérből. De hát, amikor a politika szuperképessége épp az, hogy a legkisebb szegletbe és minden visszafojtott lélegzetvételünkbe beférkőzik, pont egy színházi közönségtalálkozóra ne találná meg az utat?

A kérdés természetesen költői, Bayer szellemét nem lehet visszazárni a palackba. És ezen a ponton, épp amikor kezdene kifulladni a spontánnak beállított beszélgetés, beüt a totális elmebaj. A közönségtalálkozó kulturált máza hirtelen leolvad, mi meg belecsöppenünk a népiesch hagyományokat kannibalizmussal és nemzeti mulatóssal ötvöző disznótor kellős közepébe, amelyet a köztiszteletben álló Mr. Pinter vezényel.

Béla és Viktor, társulat és a társadalom bajai végleg egymásba csúsznak, így a darab egyszerre működik maró önparódiaként és rendszerkritikaként. A kényelmetlen kérdés pedig mindkét szinten ugyanaz: a csodált és gyűlölt zsarnokok létjogosultsága, akik hol egy nagy művészi, hol egy lelkesítő politikai víziónak rendelik alá az emberi kapcsolatokat. Ahogy Pintérnél lenni szokott, a féktelen szatírába tragikus szólamok is vegyülnek, bár ezek a minőségek nem állnak össze most olyan szervesen, mint a korábbi darabokban.

Nemcsak az eszelős disznótor, igazából az egész előadás zaklatott és az egyenetlen. Nincs hagyományos kerekre csiszolt cselekménye, aki tehát ilyet vár tőle, az biztos csalódni fog. Nem operára, inkább egy kissé túlnyújtott punkdalra hasonlít, aminek a frontembere jó költői érzékkel küldd el mindenkit az anyjába, beleértve saját magát is. Emiatt valószínűleg nem is lesz túl időtálló, de így, 2019 januárjában kifejezetten üdítő az a kamaszos hevület és a karcosság, amivel egy nagy múltú társulat egyszerre mutat be saját rutinjainak és a kultúrán pöffeszkedő hatalomnak.

A belterjességtől sem kell tartani. Bármennyire is úgy tűnik elsőre, a Jubileumi beszélgetések nemcsak annak szól, aki a Népi rablét óta ott ült minden előadáson az elmúlt két évtizedben. Röpködnek ugyan a régi anekdoták, de a darab szinte minden poén megértéséhez felépíti az előzetes információt. Erre én vagyok az élő példa, hiszen meglehetősen hiányos Pintér-műveltségemmel is jól szórakoztam, és egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy kirekesztenek a legjobb viccekből.

Jankovics Márton, 24.hu

Forrás

 

333. és 334. Parasztopera előadás

A Pintér Béla és Társulata emblematikus előadása most új helyszínen - jegyek még kaphatók!     “A történet talán sokak számára ismerős lesz. Nekem a nagymamám úgy mesélte, hogy Szabadszállás környéki emberekkel történt ez meg nagyon régen. Bocsássák meg nekem, ha egyelőre csak annyit árulok el belőle, hogy lesz benne néhány boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság. Akinek tetszik, nézze meg többször is! Akinek nem tetszik, nézesse meg magát!” (Pintér Béla) A Parasztopera Pintér Béla egyik legkiemelkedőbb alkotása,…

Tovább

Pártolói jegyek kaphatók

Február és március hónapokra a következő előadásokra vannak még szabad pártolói jegyek: A 42. hét - február 12-13. - Helyszín: UP Újpesti Rendezvénytér Parasztopera - március 4-5. - Helyszín: UP Újpesti Rendezvénytér Jubileumi Beszélgetések - március 11-12-13-14. 22-23. - Helyszín: Fészek Művészklub Pártolói jegyek a jegy@pbest.hu címen igényelhetők Bendák Mónikánál.   

Tovább

EGY MEG NEM ÍRT DARAB AVAGY ÖVÉK ITT A TER – D. Magyari Imre, Criticai Lapok

Húszéves – Isten éltesse! – a Pintér Béla és Társulata, 1998-ban mutatták be a Népi Rablétet a Szkénében. Illetve hát akkor nem is húszéves, hanem már (majdnem) huszonegy! Ez magyarázza a címet.  Valóban beszélgetésekkel indul a 2019 januárjában bemutatott előadás, Szabó Zoltán moderátorként felkonferálja a társulat öt „illusztris” tagját (Bencze Sándor Qpa, Enyedi Éva, Friedenthal Zoltán, Stefanovics Angéla, Thuróczy Szabolcs), és vezetőjét, Pintér Bélát, illetve a „sziporkázó és fáradhatatlan” zenészt, Kéménczy Antalt. Persze rögtön van néhány apróság, ami gyanúra ad…

Tovább

Még mindig jobb, ha furcsa, mint ha szar – csúszott ki a számon Pintér Béla és Társulata új előadása után a szokásos „és neked hogy tetszett” tematikájú ruhatári beszélgetés közben. Egyébként pont olyan szellemben, amilyen maga az egyre keresetlenebb nyelven megszólaló előadás is volt. Amelyben Pintér Béla teljesen nyíltan beszélt arról is, hogy az utóbbi idők Pintér-előadásai közül volt, amit le kellett venni a műsorról, mert nem sikerült elég jól, és van, amit ugyan még játszanak, de azért nem igazán büszke rá. Ehhez képest a mostani, új bemutató, a Jubileumi Beszélgetések legelsősorban inkább furcsa. De legalább nem szar.

Persze a „furcsa” szó legtöbbször csak azt jelenti, hogy aki kimondja, az a saját felszínessége miatt, vagy mert nem hajlandó a komfortzónáján kívülre merészkedni, képtelen magában hova tenni, amit látott. De ha van előadás, amely tényleg saját jogán rászolgál erre a jelzőre, az pont a Jubileumi Beszélgetések.

Amely mindent megtesz, hogy a lehető legkevésbé hasonlítson a szó klasszikus értelmében egy színházi előadásra: a társulat húsz éves fennállására tervezett, látszólag őszinte véleményeken és valódi tényeken alapuló, asztal mellett ülős, mikrofonba beszélős közönségtalálkozóként indul, amelyben elhangzik az is, hogy a már őszre ígért, később decemberre csúsztatott új Pintér-premierből nem lett semmi, mert a társulatvezetőnek nem sikerült elég jó darabot írnia. Csak egy olyan darabkezdeményt, amit inkább elvetett, mert mégsem akarta bemutatni – hogy aztán persze később ebből is kapjunk némi ízelítőt mégis. Egy tökéletesen elborult ízelítőt, amibe az emberevéstől a gagyidiszkón át a nyílt politikai és színházpolitikai beszólásokig minden belefér.

És ha olyan előadást várunk Pintér Bélától – persze miért ne olyat várnánk? –, mint az eddigiek, A-ból B-be eljutó, elkezdett és lezárt, érthető és fordulatos történettel, megírt hátterű szereplőkkel, ez a mostani nevezhető csalódásnak is. De nevezhető olyan megújulásnak is, amire biztosan nagy szükség volt húsz év után, és ami ráadásul szokatlanul nagy bátorsággal, szokatlanul nyíltan és szokatlanul lényeglátóan néz szembe minden olyan problémával, ami itt és most jellemzi a magyar (nem csak független) színházat.

Például, hogy lehet-e még Magyarországon független színházi előadással beszólni a jelenlegi hatalomnak, vagy muszáj kussolni, mert különben jönnek a retorziók. Pintér a „jubileumi beszélgetés” során egy ponton – nagyjából azon a ponton, ahol a naivabb néző is elgondolkodik már, biztos-e, hogy nem trükkösen és körmönfontan megírt szöveggel manipulálják, és tényleg csak tények hangzanak-e el a színpadon – nyíltan kijelenti, hogy

ez teljesen lehetetlen, nem érdekli, ha a közönsége csalódik benne, akkor se várják tőle, hogy bírálja a politikusokat, hiszen az öngyilkosság lenne.

Felvetődik a Titkaink című, zseniális előadás óta létrehozott bemutatók minőségének kérdése, és az is, hogy innen merre tovább, és még arról is sokat beszélnek, vajon tényleg olyan nehéz-e együtt dolgozni Pintér Bélával, az egyszemélyi vezetővel, a kőkemény diktátorral.

Akit a kérdezőt játszó színész, Szabó Zoltán egyre többször nevez véletlenül Viktornak. Persze nem azért, hanem mert Szabó hosszú évekig Bodó Viktor társulata, a Szputnyik tagja volt, és hát hozzászokott, hogy a vezetőt Viktornak hívják. Ami kézenfekvő magyarázat persze, még ha nem is annyira, mint hogy ezzel a laza viktorozással szép finoman bekúszik az előadás mögé egy újabb értelmezési lehetőség. Mintha az előadás elkezdene arról is szólni, nagyjából milyen az, amikor egyszemélyi, autoriter, tekintélyelvű vezetés van egy közösségben, és mennyire van kiszolgáltatva ennek mindenki, aki aláveti magát. Aki meg nem, az pláne számíthat a bosszúra.

Hasonlóan épül fel az egész előadás, mármint hasonlóan különösen és nem magától értetődően bontakozik ki, hogy mennyivel több van a Jubileumi Beszélgetésekben, mint egy jubileumi beszélgetésben. Mert bár a felszínen egy baromi vicces beszélgetést játszanak el, egész végig nagyon jó poénokkal, és csak apró gesztusokból építkező, mégis érzékeny és kifejező színészi alakításokkal, azért mégiscsak arról van szó, hogy egy társulat teljesen nyíltan, köntörfalazás és önérzeteskedés nélkül bevallja a közönségének, hogy milyen problémákkal néz szembe, és hogy elbizonytalanodott az általános helyzetükben. És ráadásul ezek a problémák sokszor – szabad-e beszólogatni vagy ehhez túl gyáva a magyar színház, mi lesz a kultúr-tao eltörlése után – egyáltalán nem csak a Pintér Béla és Társulatára vonatkoznak, hanem az egész magyar színházra. Ami máris többet mond el a bennünket itt és most érintő valóságról, mint sokszor a klasszikus drámák minimális áthallásokkal megtámogatott újramelegítései.

Ugyanakkor épp azért nem tud átütő erejű lenni az előadás, mert ha nagyon szimpatikus és bátor dolog is, hogy el akar gondolkodtatni akár a saját társulata eddigi húsz évéről, jelenéről és hogyantovábbjáról, akár a diktatórikus berendezkedések milyenségéről, végül nem igazán jut semmilyen megállapításra ezekkel kapcsolatban. Ami ennek ellenére nem nevezhető az előadás hibájának: önmagában érték az is, hogy releváns gondolatokat közöl, és hogy felpiszkálja a közönséget, hogy a beszélgetésbe ékelt, kaotikus és őrült előadásrészlettel felteszi a kérdést, vajon lenne-e értelme egy ilyen Pintér Béla-darabnak 2019-ben, hogy megmutatja, milyen szokatlannak is számít a magyarországi színházi szakmában, amikor egy művész nyíltan bevallja, ha tévedett vagy ha seggfej volt (mint Pintér a régi tagok kirúgásakor).

Mégis: ebben a formában, rengeteg érvényes felvetéssel, de a felvetések továbbgondolása nélkül a Jubileumi Beszélgetések inkább egy útkereső, teljesen természetes módon és sok más alkotóműhelyhez hasonlóan válságközelbe jutott, de azzal nagyon okosan és nagyon eleven, posztmodern és profin használt színházi nyelven szembenézni tudó társulat állapotáról pillanatképet adó bemutató, nem pedig egy katartikus, elsöprő erejű, a világról alkotott képünket átformálni tudó előadás, mint Pintérék legjobbjai. Furcsa, de akkor is: minden szarkazmus nélkül jobb, mint amilyen egy hagyományosabb színházi ambíciójú, viszont közepesre és langyosra sikerült, épkézláb sztorira épülő új premier lett volna.

Kovács Bálint – index.hu

 

 

Jegyek kaphatók! Új helyszínen a Parasztopera és A 42. hét

A Pintér Béla és Társulata repertoárjának két alapdarabja új helyszínen látható februártól. Jóval túl a 300. előadáson a Parasztopera, és már a 100. előadás fölött A 42. hét most egészen új térben látható majd. "Pintér Béla és Darvas Benedek Parasztoperája egészen megdöbbentő, katartikus hatású mixtúrája drámának és komédiának, görög sorstragédiának és magyar népkincsnek, népdaloknak és slágereknek, pesti szlengnek és szófukar balladának, trágárságnak és költészetnek, és mindez még kap egy rafinált, játékos és ironikus pintérbélás árnyalatot." (Stuber Andrea - Criticai Lapok)…

Tovább
Back To Top

TÁMOGATÓKAT KERESÜNK

A kultúrafinanszírozási rendszer átalakulása miatt a jelenlegi átmeneti helyzetben a társulat további működése került veszélybe. Nem látunk más lehetőséget, nézőinkhez fordulunk segítségért. Számos támogatási forma áll azok rendelkezésére, akiknek van lehetősége és szándéka társulatunk munkájának támogatására.