Kovács Dezső: After party

Pintérék legújabb előadása gazdag fantáziával komponált fergeteges blődli.

Fácántánc, ízlelgetem, micsoda zenéje van a szónak, csupa á, elomló-lebegő szenvedély; eddig nem volt, most már van; kezdő poéták megirigyelhetnék; tág a szemantikai holdudvara. Legelőbb az elhíresült pávatánc ugrik be, aztán ama jeles fácánvadászat; utóbb még a fácánkakasok dürögése is, de ez már nem jelenkorunk nagyjaitól, hanem Széchenyi Zsigmondtól. Már megy az előadás, s akkor vakító fénypászmákkal koszorúzva előjön Csákányi Eszter valami elképesztő fejékkel, gyöngyös pártába ojtott, hosszú fácántollakból komponált diadémmal a fején, mint egy sziú indián törzsfőnök a sastollakkal, csakhogy ő nem indián, hanem a nagytiszteletű, Fényes Tekintetű Erzsi Néni, aki a lényeget tekintve az univerzum vezetője, nem mellesleg a Simon Ferencről elnevezett nevelőotthon és szakmunkásképző intézet igazgatója.

De ki az a Simon Ferenc? – kérdezhetné a gyanútlan néző, és spoilerezés nélkül állítom, ha megnézik az előadást, rájönnek. (Igaz, ehhez jegyhez kell jutniuk.)

A Simon Ferenc Nevelőotthonban, mint köztudomású, katonás rend honol, a nebulók a kihirdetett esti takarodó után fegyelmezetten tartoznak imaszőnyegeikre dőlni s kulturáltan szenderegni, előzőleg kétoldali arccsókkal hálát rebegni trénerük, jótevőjük, édesanyjuk, azaz igazgatójuk aznapi jótéteményeiért. A puszi igazgatói megvonása, kell-e mondani, a büntetés legfelsőbb foka.

A hátsó falon felirat: védőturbán viselése kötelező. A nyitóképen turbános, burnuszos alakokat látunk, s aztán megérkezik a felsőbbség, a Fényes Tekintetű Erzsi Néni (Csákányi Eszter), s a nagytiszteletű Elnök (Pintér Béla), egy barokk főúrba plántált hetvenes évekbeli snájdig funkcionárius, akik a nemrég megejtett, agyonmanipulált intézeti választás nyomán tovább részeltetik jótéteményeikben alattvalóikat.

Pintérék legújabb előadása gazdag fantáziával komponált fergeteges blődli. Érett opusz (na jó, paraszthajszálnyit egyenetlen), a szatirikus vonulatból, amely parabolisztikus alulnézetben számol be a dolgok állásáról. Úgy beszél a világról (a világunkról), hogy csak sírni lehet rajta röhögés közben. Kafkai léthelyzetekbe ágyazott, szürreáliákat ostromló, stilizáltan sültrealista játék. Amelynek bukéját többek között a korok, kultúrák, nyelvek, diktatúrák közötti csúszkálás, pendlizés adja. Kiforgatott népzene, ironizáltan felturbózott rituálé, műakcentusos beszéd, mindez humorforrásként: az érett Pintér világa. A játék dimenziói történetfilozófiai horizontúak. Blaszfemikusan fedezik fel, mutatják be, hogy az úgynevezett történelem lényegében sosem változik. Azt sem tudod, a balladás énekekben elregélt török hódoltság korában jársz-e, vagy az államilag gondozottak (?) szadisztikus intézetében, mely hajaz a... mire is? Az ostoba vezényszavakból, s a még ostobább, begyakorolt, rituálékból előttünk áll a hetvenes évek magyar világa. Meg a tizenhatodik századé. Meg a jelenkoré.

A nagyhatalmak (példának okáért az oszmán-török) árnyékában egymás sarkára hágnak az elnyomó rezsimek. Csak az alávetettek kiszolgáltatottsága örök. A túlélés vágya. A kollektív szégyen. Mert hisz erről beszél a pintéri gyilkos szatíra, a szégyenről. A meghunyászkodás birkatürelméről. Az édes lomhaságról. Az elviselhetetlen derűs elviseléséről. Mi több, túllihegéséről. De ne kerítsünk túl nagy feneket a történetnek, ne keressünk ott filozófiát, ahol a szabad szájú kacagás az autentikus, a visító röhögés, a bugyborékoló poénok. Mert van itt népdalokból, balladákból, népi mondókákból lepárolt bohózat („sós kútba tesznek, onnan is kivesznek"), könnyű kabarétréfák árja, vicces poénok, és hótkomoly, gyilkos gegek.

Üzembiztosan s rendületlenül működik a pintéri gépezet s az összehangolt csapat. Csákányi Eszter Erzsike Nénije félelmetes és nevetséges, familiáris despota. Látszik, ahhoz szokott, hogy beosztottjai fenntartás nélkül hajbókoljanak neki, mi több, álságosan eljátsszák azt is, hogy szeretik. Csákányi ezer színét mutatja meg annak az összetett lelki folyamatnak, amelynek része a félelemkeltés, az azonosulás, az öngerjesztő frusztráció, az empatikus odafordulás, s a kéjesen szadisztikus hatalmi mámor. Mindegy, hogy ki fölött uralkodik, csak uralkodjék valakik felett. Ám azt is precízen mutatja be az előadás, hogy mi vár hatalomvesztés után a házi zsarnokra.

Ugyanilyen nagyszabású és nagy formátumú alakítás Tokai Andreáé, a temesvári színháztól a Szkénébe érkezett szuggesztív egyéniségű színésznőé. Tokai a fátylakba, burnuszba burkolózott selma megalázottat játssza, aki leszegett fejjel lázadozik, miközben némán tűri az elszenvedett sérelmeket. A török (?) származású végrehajtó janicsár (Thuróczy Szabolcs) hitvestársaként, lestrapált, megviselt asszony, majd a hatalomváltás után kőkemény igazgató. Gabi néniből Gabi bácsi lesz, s Tokai mindezt könnyedén hozza színre. De ugyanígy remekel Pintér Béla többféle szerepkörben, előbb snájdig menedzserlovag, barokk kalpagos rutinos apparatcsik, menekülő törökként („migránsként") űzött pária, aki oltalmat keres, de csak gyűlöletet és megvetést talál. Stefanovics Angéla visítós főnöknője (mikor már ő a megtollasodott vezér) még belerúg egyet a nyomorultba, fölrúgja, mint a farmeros operatőrnő a szerencsétlen migránst. Pintér végül nagy hatalmú Szelim szultánként érkezik (kintről helikopterdübörgés hallatszik), s kőkemény, szenvtelen arccal, turbánosan, a végtelen hatalom magabiztosságával oszt igazságot, üveggyöngyöket, majd lövöldözik is egy picinykét.

Stefanovics pimaszul öntudatos intézeti leánykából hamar vált át beházasodott, nagy hatalmú igazgatónőbe (menyasszonyi koszorúja már tollas pártával ékesített, hogy ő is végre a fejére biggyeszthesse a hatalmi diadémot (Benedek Mari remeklése). Közben zenélnek, furulyáznak, szintetizátoroznak, zsolozsmázva énekelnek, akrobatikus rituálékat végeznek, ahogy azt a Pintér-dramaturgia szerint megszokhattuk. (Dramaturg: Enyedi Éva.) Az előadás egyenes ívű, egy pillanatig sem hagy alább a feszültség, s egy pillanatig sem hagyja nyugalomban a néző nevetőizmait.

A Fácántánc nem a komor, súlyos történelmi látleletek sorába illeszkedik, amilyen volt a Titkaink, hanem ama gyilkos szatírák vonulatába, amelyek görbe tükörben, ám történeti metszetben, alulnézetből mutatják be az úgynevezett történelmet. A tizenhatodik századi török hódoltságból könnyedén libbenünk át a hetvenes évek diktatórikus világának sűrűjébe, az úgynevezett köznevelés sötét bugyraiba, amely poroszos drilljével, bigottan ostoba fegyelmező rendszerével a kiszolgáltatottság intézményesített (elő)iskolája. És a blőd sztori mögött parabolisztikusan ott húzódik napjaink bohózati közélete. Az after party: már majdnem minden megtörtént, csak a következmények látszanak. Sírni kéne vagy röhögni?

Idegenek vagyunk mind, ha úgy tetszik, migránsok. Magyarok, törökök, muszlimok, uniósok, igazgatók és igazgatottak. Nyugariak, vagy mi. Ott meg, sajna, szabályok vannak. Na, azokat kéne kicselezni.

A nyitójelenetek egyikében jól felfogott érdekből ruhát váltanak a játékosok, mint a magyar drámairodalom nem egy remekében, s Jancsó Miklós Oda az igazságában. Végtelen a történelmi libikóka. Thuróczy, a turbános kápó lekapja a turbánt, tar fején csak egy janicsártincs lengedez. Éljen a kékben tündöklő aranycsillagos unió, lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra. Le a csadorral, éljen a virágmintás szabadság.

Van min kacarászni.

A magas méltóságú főasszony Allahhoz fohászkodik magányos esti óráiban. A katonai drill működtetője drogot árul feketén a diákoknak, s kevesli az érte kapott jutalékot. Odahaza különleges nyulakat tart, ölni tudna értük. A ketrecbe zárt nyuszikákhoz érzelmi szálak fűzik, nem úgy, mint nejéhez, s a megfegyelmezett nebulókhoz. De a választások manipulációja ellenére hatalomváltás jön. Az új igazgató gyorsan fejére illeszti a fácántollas hatalmi szimbólumot, s úgy lihegi mikrofonba direktíváit, mint elődje, s majd utóda is teszi. Látjuk a Nagy Mechanizmust (igaz, kissé didaktikusan), valakinek, egy zsebdiktátornak, lehetőleg mindig egzecíroztatni kell a hülye, degenerált, retardált nebulókat, különben elszemtelenednek, és nem is érezik jól magukat. S akik először látják Tokai Andrea bámulatos átalakulását színpadon (de nem láthatták mondjuk a temesvári Futótűz anyájaként, vagy a Moliendo Cafe csapatjátékosaként), azok csak sejthetik, miféle mélyvilági fájdalmakat, szenvedélyeket képes megszólaltatni a színésznő. Tokai leszegett fejű muszlim asszony, megalázott beosztott, majd hatalomra kerülve kőkemény férfi.

Amikor a Stefanovics Angéla játszotta nebulóé lesz a korona, a megszeppent lány mindjárt kivetkőzik magából, ordít, tajtékzik, s ugyanúgy gyötri társait, mint vele tették. Ismétlődik újra meg újra a zsebdiktátorok rémuralma.

Na ja, hát ilyen a világ. És ilyenek vagyunk (?) mindannyian, magyarok, törökök, muszlimok, uniósok. Emberek. Szeretjük, ha egzecíroznak bennünket.

A premier 2015. október 24-én a Műegyetem rakpart kultikus épületében zajlott. Kifele menet látom az '56-os emléktáblához kihelyezett koszorúkat.

Igen, a forradalom. Tetszettünk volna forradalmat csinálni.

Azért biztató, hogy Pintér Béla és Társulata jól teljesít. Weöres, A kétfejű fenevad fölött göcögve, integet a túlpartról. 

 

Forrás: http://art7.hu/szinhaz/after-party/ 
 
Magyar (HU)English (United Kingdom)

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Teljes név (nem kötelező):

E-mail cím (kötelező):

Telefonszám (nem kötelező):

Megjegyzés:

Naptár

június
H K SZ CS P SZ V
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Keresés

Weboldalainkon cookie-kat (sütiket) használunk, hogy személyre szóló szolgáltatást nyújthassunk látogatóink részére. További információért kérlek keresd fel a sütikkel foglalkozó oldalunkat.

Elfogadom a sütiket az oldalról.

EU Cookie Directive Module Information