Csáki Judit: Volt, van, lesz

A Fácántánc 1695-ben játszódik Magyarországon; épp felszabadultunk a török elnyomás alól, mármint felszabadított bennünket a Nyugat, vagy talán mégsem, és itt őrlődünk a keleti nyitás és a nyugati nyomás között. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

A sztori egyrészt teli van meglepő fordulattal, másrészt ezek a meglepő fordulatok voltaképp mind ismerősek; Pintér Béla ezt általában így szokta kitalálni, ezért van, hogy a szórakoztatás is fontos része az élménynek. A rugalmas fantáziával kreált eseménysorozat amolyan áltörténelmi ál-ukrónia, és hogy minden ízében a jelenünkről beszél, abban sincsen semmi meglepő. Ráadásul revű-formában teszi, van ének, tánc, móka, kacagás. Pintér színházában a lírának nemigen van helye, vagyis főbekólintástól, lélegzetelállástól s egyéb vegetatív reakcióktól nem kell tartanunk.

A helyszín egy nevelőintézet, ahol nagyjából életfogytig vannak a „gyerekek", tanulnak és dolgoznak egyszerre; cipőt varrnak, ahogy egy jónevű gyártóról is hallottuk nemrégiben, „gyerekmunkában". Kiváló terep ez egyrészt a magától értetődő hierarchia működtetésére, másrészt a nagy társadalmi mozgások miniatűrben történő leképezésére. Vannak despoták, megalkuvók, talpnyalók, karrieristák; van igazodás, ügyeskedés, kibekkelés és reménykedés; és nem utolsó sorban van az istenadta nép, az ő számlájukra megy az egész.

És van szokás szerint átmeneti idő. A török uralomnak vége, de a fejekben még ott a drill, Allah, megannyi hétköznapi rítus, a fejeken pedig a turbán és a kendő. Ez utóbbit levenni egyetlen mozdulat – és hozzá az Örömóda dallama dukál –, de odabent, a fejekben „újratelepíteni" minden programot – ez már kicsivel bonyolultabb. És még az sem biztos, hogy érdemes: a tegnapi úrból könnyen lehet holnapi úr, a maiból meg senki. Nyugodtan jusson csak eszünkbe a negyven évi szocializmus és a mai rendpárti nosztalgiák közti evidens kapcsolat – az írónak is eszébe jutott.

Erre, vagyis minden magyar idők átmenetiségére bazíroz a hatalmát öröknek tudó igazgatónő, Erzsi néni, a diktátorok mézes-mázos fajtájából: puszival jutalmaz, puszi-megvonással büntet. Ha feje fölött a hatalom épp megtiltja a testi fenyítést, hát könnyedén eléri, hogy a tanuló direkte könyörögjön érte. Manipulál, megoszt és lop (az iskolapénztárból). Beosztottjai az átmeneti korszak vakon engedelmeskedő „gyermekei": a muzulmán technikatanár jutalékért árulja a füvet, legjobb tudása szerint működteti a lehallgató gépezetet, Gabi néni, a felesége pedig tűri a mindennapos megaláztatást. A gyerekek – „nincsen szülője, nincs nagymamája, csak igazgatója, állami gyámja" – ugyancsak fegyelmezett alattvalók mindaddig, amíg egyértelmű, hogy ki az úr: a török.

Optimista fordulatnak is tekinthetjük, amikor „a Német" véget vet a török uralomnak, Nyugat a Keletnek, és felsejlik egy jobb, de legalábbis más világ. Az igazgatóválasztást ugyan épp úgy levajazzák, mint korábban, ám most sikertelenül: a gyerekek Gabi nénit, illetve később Gabi bácsit választják igazgatónak. Pintér-féle optimizmus ez: ki-ki hamar beletanul az új helyzet kívánta szerepbe, és aki mégsem, az gyorsan bele is hal. Az előbb lázadó, majd stréber diáklányból önfeledten agresszív, hatalmaskodó tanár lesz, az új igazgató kiszemelt párja. Az iskolába betéved egy török menekült, az ő epizódja ugyancsak a legforróbb jelent idézi, a bonyodalom megoldása pedig egyfajta lehetséges jövőt – de nem spoilerezek tovább...

Gazdag összevisszaság a díszlet; a török világhoz illik a rengeteg szőnyeg, a táblák, a vízipipa, a megannyi gagyi színesség. A jelmezek – miután a szereplők levedlették magukról a török uralom ruháit – nyugatias eklektikában tobzódnak. A kettősség, a zavaros-maszatos átmenetiség az előadás minden elemében ott munkál.

A színészi játék a társulattól megszokott fegyelmezett direktség. Nincs reflektáltság, nincs gesztikus kommentár: Csákányi Eszter Erzsike igazgatónő szerepében olyan tőről metszett despotát hoz, hogy csak úgy süvít az éles, kibomlott hatalomszeretet a színpadon; Thuróczy Szabolcs odateszi az Allah-hívő, de minden rendszerben megfelelni vágyó alattvalót: ő az, akinek a torkán még azt is le lehet nyomni, hogy a felesége egy napon férfi lesz, és nem a felesége többé.

Ő pedig, vagyis a feleség, aki bácsi lesz – mert nőt csak férfi követhet az igazgatói székben –, Tokai Andrea; megtört gerincét a szoknyával együtt dobja el, és öltönyében szálfaegyenes főnök lesz belőle. Lázadó diákból tanárrá, majd menyasszonyává emeli Stefanovics Angéla cserfes nebulóját. Az istenadta nép három tipikus, másként lúzer képviselőjét jeleníti meg Szakács Zsuzsa, Krausz Gergő és Szabó Zoltán; Pintér Béla pedig a váltakozó uralkodók szerepében jelenik meg, és ő a menekült meg a Deus ex machina is...

Megannyi kellemetlenség láttán meglepően kellemes estét ígér az előadás: nincs nagy felismerés, megrendülés, katarzis. Ráismerés van: hogy mindig így volt vagy lehetett volna, és mindig így lesz, ha nem csináljuk másképp.

 

Forrás: http://revizoronline.com/hu/cikk/5808/pinter-bela-facantanc-pinter-bela-es-tarsulata-szkene-szinhaz/  
 
Magyar (HU)English (United Kingdom)

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Teljes név (nem kötelező):

E-mail cím (kötelező):

Telefonszám (nem kötelező):

Megjegyzés:

Naptár

október
H K SZ CS P SZ V
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Keresés

Weboldalainkon cookie-kat (sütiket) használunk, hogy személyre szóló szolgáltatást nyújthassunk látogatóink részére. További információért kérlek keresd fel a sütikkel foglalkozó oldalunkat.

Elfogadom a sütiket az oldalról.

EU Cookie Directive Module Information