fbpx skip to Main Content
Menu

Kibeszélő show és önanalízis, kísértetjárás és társadalmi kabaré: ez mind belefér Pintér Béla bő egyórás új előadásába, és még ennél is sokkal több. Vagy inkább jóval kevesebb?

Nem tagadom, én ilyenkor zavarba jövök. Mármint akkor, amikor általam kicsit/nagyon kedvelt színházi alkotók magánéletben viselt dolgairól értesülök. Mindegy, hogy első kézből vagy közvetítővel, hogy kiszínezve vagy lecsupaszítva hallom, de úgy gondolom, hogy kritikusként nem dolgom tudni, hogy ki kivel hányszor és hol, azt meg pláne nem, hogy X-szel miért lett vége, miközben Y-nal meg el se kezdődhetett.

Belátom, elitista, tarthatatlan álláspont ez, és legkésőbb a hazai (színházi) közéletet (nem) megrengető #metoo-affér óta korszerűtlen is. Az alkotó magánélete és közszemlére, vagyis színpadra kitett tevékenysége közötti vékonyka átjáró nemigen témája a mai magyar színháznak, de ezt részben betudom a nagy össznépi, önreflexiótól és önkritikától való ódzkodásnak. Véletlenül sem gondolom, hogy Pintér Béla új bemutatójával műfajt teremtett volna – ő maga egy műfaj, és erről is szól ez a sok-sok témával kacérkodó előadás –, mindenesetre ezen az estén olyasmiket üvölt mikrofonba és az arcunkba, amit jobb helyeken elsuttogni se szokás.

A Jubileumi beszélgetések a nézőnek állított csapdák sorozata. Az idők és terek közötti életveszélyes ugrások, az elsőre érthetetlen, aztán egyszer csak bombaként robbanó utalások és poénok elhelyezése, a többnyire idézetekből szőtt, a drámára barna lepelként boruló zenei világ (most is Kéménczy Antal munkája), az archaikus mítoszt a földhözragadtan hétköznapiba simító, sőt e regisztereket kedélyeket borzolóan váltogató szemlélet kezdetektől Pintér védjegye. Ezt itt mind megkapjuk, sőt az all-round színházcsináló utóbbi alkotói évtizedét egyre inkább átható, a jelenvalóságunkat sújtó gúnyos, epés, cinikus pillantást is, de még a szomorú magyar tájon látottakat trágár szókimondással kommentáló indulat is átjön. És ezen kívül vajon még mi?

Húszéves fennállását ünnepli a Pintér Béla és Társulata, ez adja az új bemutató apropóját. Amúgy már a sztorit mondom: tényleg ez történik a nyitó jelenetben, hosszú asztal mögé ülnek a társulat tagjai (közül néhányan), mintha csak sajtókonferenciát tartanának az örömteli esemény alkalmából. A konferanszié mindig, de most különösen hálátlan szerepét Szabó Zoltánra osztja Pintér, az ő dolga bátran, kritikusan kérdezni az egybegyűlteket. Ez a revolver azonban fordítva sül el: a társulat „önmagukat” játszó tagjai elképedve hallgatják a kérdésnek álcázott provokatív kijelentéseket. Nem ezt várjuk egy ünneptől, ugye?

Legyen ez az első téma: hogy kellene kinézni egy jubileumnak, van-e értelme a számvetésnek, mennyire kell, ha egyáltalán, őszintének lenni, önmagunkkal, nézőinkkel, régi játszótársakkal? Mondtam, hogy zavarban vagyok, és főleg itt, amikor kiderült a Pintér Béla által játszott Pintér Béla nevű szereplőről, hogy valójában hiú és öntelt zsarnok, aki önmagán kívül semmiféle autoritást nem fogad el. Az ünnep róla szól, érte van, mindenki más eleve a második rajtkockáról indul, de akkor is csak a fejéhez szegezett pisztoly hatására. Az asztal körül látványosan szomorkodó és unatkozó többiek elharapott vagy kibukó kommentárjai egy groteszk karikatúra, egy követelőző és könyörtelen zsebdiktátor körvonalait vázolják fel. A színház legkiszolgáltatottabb elemei, a színészek erőtlenül védik a Béla nevű mundér becsületét, de érezni, hogy a botcsinálta riporter hibátlan érzékkel matat a legfájóbb sebekben, közben meg kijátssza a szereplőket egymás ellen.

A színikritikus mint különös, értetlen állatfaj, Pintér kedvelt témája is szóba kerül. Szabó Zoltán egyszerre zavart és az egyre mélyebb traumák felé irányt vevő, színháztörténeti távlatú konferanszában Béla ellenkezése dacára rendre felbukkannak a kritikákból ismerős kifejezések, vádak és kifogások. És a szerző az orrunk alá dörgöli azt is, hogy milyen igazságtalan és buta kontextusból kiragadott apró részletekben elveszni, amikor a nagy kép százszor fontosabb. Aztán a kellemetlen közönségtalálkozó szintet lép, mivel a társulat belső konfliktusai, szakmai féltékenységek, magánéleti válságok, szexuális frusztrációk, sőt a távoli múlt lezáratlan aktái is kikerülnek a hosszú asztalra, aminek vastag lapja mindent elbír.

A drámaíró Pintér nem lustálkodott, jelek, utalások, gegek tűzijátékával pakolta tele ezt a részt. Ezek közül jó néhány kínosan belső érdekű megszólalás, ami hardcore rajongótáborán meg néhány pletykaéhes színházközeli alakon kívül aligha érdekes és értelmezhető bárki számára, másoknál meg sejthető, hogy a hamarosan meredeken más irányt vevő történésekben dramaturgiai szerephez jutnak. Jó, essünk túl a botrányfaktoron, tényleg van viktorozás és gyurcsányozás; ez amúgy elég béna, merthogy egyáltalán semmi nincs kezdve a témával a fiziognómiai vagy mentális párhuzamosságok felemlegetésén túl. És igen, tényleg kivetítik Schmidt Mária meg Bayer Zsolt képét, az erre levegő után kapkodva háborgó Pintér kabarék sztárja lehetne. Nyilván lesz, aki ezt (már) kikéri magának, egy-két feljelentő újságcikk is könnyen befigyelhet, pedig hát ezek a nevek kor- és kórtünetek csak, emblémák és ikonok: olyanok, amilyenek(et érdemlünk). És amik a hol és mikor beazonosításában segítenek, de ennél többet nem kell róluk gondolni, nem is érdemlik meg. Közben meg ott kezd motoszkálni bennünk a kétségbeesett, eszelős vízió: mi történik, ha az oroszlán a nagyon közeli jövőben megelégeli a bajsza húzgálását?

A kevésbé sikerült, a tágas repertoárról feltűnően rövid idő után lekerült bemutatók felemlegetése mellett persze, hogy szóba kerül az írói válság is, és ez nyit átjárót a Jubileumi beszélgetések második fejezetéhez. Szabó és Pintér feszült párbeszédéből kiderül, hogy a szerző-rendezőnek egyetlen, korán elvetett ötlete volt: a kereken húsz évvel korábban bemutatott Népi rablétnek, a társulat első darabjának az újraírt, újragondolt változata, amiben már egyáltalán nem disznóvágást celebrálnának Tamás Gábor műnépies terében. A lázas rémálomra hajazó második blokk barbár, karneváli hangulatba fordul. Az újrajátszás lehetetlenségéről meg a még nem kész darab csakazértis bemutatójáról is beszél ez a rész, miközben indirekt módon véleményezi a tizenéve életben tartott, a közönség töretlen rajongásától kísért Pintér-darabokat is. A hímzett falvédők között megfakult Bruce Lee és vigyorgó Mága Zoltán, országimázs a legjavából.

És az eddig is laza kézzel fogott gyeplőt itt végképp a lovak közé hajítja a mindenható Pintér. A Népi rablét 2.0 szereplői a társulat színpadi és színpadon kívüli múltjából toppannak be, ebben a közel fél órában is ismerős vagy sosem hallott jelenetek, mondatok, sorsok villannak fel. Ez nem is a nyúl ürege, inkább egy óriási shaker, amibe mindannyian belezuhantunk, és aztán az üvöltő zene meg a szemgyötrő stroboszkóp effektjei között igyekezhetünk jelentést tulajdonítani az úgy-ahogy azonosítható képeknek, ha nem adjuk fel a küzdelmet már az elején. Fel kell szítani a vihart, hogy aztán a szélcsendet igazán értékelni tudjuk: ahogy a sötétben Pintér a kezében születésnapi tortát egyensúlyozva vékony hangon énekel egy gyerekdalocskát, azt sokáig nem felejtem el. De nem ez a tónus a jellemző: a színházon kívüli és belüli közélet párhuzamait strigulázni lehet. Nyilván hasonló tanulságokat is kellene levonni ott meg itt a kvázi-diktatórikus vezetés, a látszatdemokrácia jegyeinek felsorolásából, de az erősebb kutya társadalomban/társulatban betöltött szerepéről is leplezetlen adalékokkal gazdagodunk.

Pintér, aki hajlamos szereplői egyéniségét egy-egy jellemző karakterjegyre korlátozni, itt gyakorlatilag mindenkivel így járt el. Mintha hibátlan mozgású bábokat látnánk, akik az önmagában tökéletesen bizonytalan, de a világ felé dacos, nyers erőt sugárzó bábjátékos kezében olykor megmakacsolják magukat, hogy végül mégis megadóan hajtsák le a fejüket. Aztán meg teszik a dolgukat, mint öt, tíz, húsz éve egyfolytában.

Kevés ez vagy sok? Őszintén nem tudok válaszolni erre az egyszerű kérdésre. A Jubileumi beszélgetések jó adag egészséges frusztrációból, a saját pálya helyi értéke és a társulat bizonytalan sorsa iránti aggodalomból, a végzetébe rohanó mai magyar kultúra és társadalom féltéséből kikevert, egyes elemeiben igen pikáns, összhatásában mégis merőben szokatlan koktél. Lecsúszik, még ha nem is esik feltétlenül jól. Akárhogy is, még sose vártam ilyen kíváncsian a folytatást.

Jászay Tamás, revizoronline.hu

Forrás

Back To Top

TÁMOGATÓKAT KERESÜNK

A kultúrafinanszírozási rendszer átalakulása miatt a jelenlegi átmeneti helyzetben a társulat további működése került veszélybe. Nem látunk más lehetőséget, nézőinkhez fordulunk segítségért. Számos támogatási forma áll azok rendelkezésére, akiknek van lehetősége és szándéka társulatunk munkájának támogatására.