skip to Main Content
Menu

Azon ritka kulturális cikkek közé tartozik, amelyeket nem kell reklámozni, anélkül is pillanatokon belül elfogynak a jegyek, Pintér Béla és Társulata ma illő és kötelező, aki nem hallott róla, nem számít kultúrembernek. Parasztopera című előadásuk pedig önálló életet kezdett élni, egyre több színházban játsszák, az Átriumban április végén öt változatot mutatnak be.

– Ezt képzelte magának, amikor a színházat választotta? Egyáltalán: képzelt valamit?

– Hát nem. Mindig zavarba jövök attól a kérdéstől, milyen koncepció mentén vezettem, vezetem a társulatot. Meglehetősen primitív a koncepció: mindig a következő előadásra koncentrálok, hogy az a lehetőségeinknek és a tudásunknak megfelelően sikerüljön. Eddig bevált.

– De ami a színészetet illeti, mire számított?

– A Simon Ferenc Bőripari Szakközép- és Szakmunkásképző Iskolába jártam, és egy barátom barátnője mondta, hogy őt ugyan nem vették föl a Pinceszínházba, de egy srác mondta, hogy a Szkénében is lesz egy felvételi, gyere már el. Száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Azóta dolgozom itt, tíz évig „csak” színészként, aztán elérkezett a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy itthon már nem találok mestert, akitől tanulhatnék. Akkor jött a következő lépcső, megpróbálkoztam egy saját előadással.

– Már nem volt elég a Hamlet és a Lear király?

– Akkortájt már boldog-boldogtalan rendezett a környezetemben. Elkezdett motoszkálni egy majdani előadás víziója, aztán éreztem, hogy lassan ezt érdemes leírni, pályázni vele, vágjunk bele.

– Elképzelhetetlen, hogy a Pintér Béla és Társulata Shakespeare-t és Moliere-t játsszon?

– Nem elképzelhetetlen, de lehet, hogy az nekem nem is menne. Hogy nem véletlenül készítem a saját darabjaimat.

– Nem is kérték föl normális…

– Ahaha…

– Úgy értem, nem alternatív társulattól, hogy rendezzen valamit?

– Nemet szoktam mondani, mert ez az én életművem, a művészi ambícióimat, színházi életemet maximálisan kielégíti a társulat. Plusz, ha engednék ezeknek a csábításoknak, az az idő, amit egy rendezés elvenne, esetleg a saját darabokhoz hiányozna.

– Melyik a legjobb Pintér Béla-darab?

– Hármat tudok mondani, amelyet kevésbé szeretek, amik nem sikerültek, le is vettük őket. Az összes többit szeretem, máskülönben nem játszanánk őket. A meghívások vagy a kritikák tükrében a Parasztopera és a Titkaink az, ami kiemelkedik a húsz bemutató közül.

– Miért a Parasztopera döntötte ki elsőként a színház falát, miért azt kezdték el más társulatok is játszani?

– Szerintem azért, mert van benne kilenc olyan karakter, ami mindegyik színésznek ügy, mindenkit motivál. Jól eltrafáltuk annak idején. A zene nem gagyi musical, az erdélyi muzsikának megvannak a mélységei, mégsem kell hozzá zenei pallérozottság, hogy az emberek élvezni tudják.

– Amikor írta a darabot, tudta előre, hogy most egy fordított Oidipusz készül, vagy csak menet közben vette észre?

– A forma volt az elsődleges motiváló, az erdélyi népdalokat akartam úgy összerakni, hogy egy opera áriáit képezzék. Aztán nagyon hamar felötlött ez a történet, amit a nagymamámtól hallottam.

– Érdekes, az én nagymamám nem mesélt ilyeneket.

– Nem úgy kell elképzelni, hogy leültünk a tűz mellé, aztán nagymama most regölt valamit. Pintér nagymamáék egy tanyán éltek Szabadszállás és Fülöpháza között, ez a mai napig nagyon elhagyatott vidék. Mikor ezt a történetet mesélte, nyár volt, mentünk ki valami Krisztus-kereszthez, és akkor elmesélte, hogy jött haza a koma, és nem ismerték meg a szülei, aztán éjszaka baltával szétcsapták a fejét. Másnap jöttek a szomszédok, hogy na, boldogok vagytok-e, megjött a fiatok, mire mindketten megzavarodtak. Nagyjából így mesélte a nagymamám.

– Színészekre ír, aztán a darab kikerül a társulatból. Nem idegesítő, hogy a darab elkezd önálló életét élni, és már nincs beleszólása az eseményekbe?

– Amikor a kezünkben marad az anyag, minimálisan ugyan, de mindig keresem estéről estére, hogyan lehetne kicsit alakítani, pontosítani. Egy-két szót betoldunk vagy kihúzunk. Ha valaki más állítja színpadra, vannak nehéz pillanataim a nézőtéren, néha úgy érzem, most valamit nagyon elrontottak. De aztán a jó megoldások feledtetik ezeket a perceket. Jó látni, ahogy a nézőket beszippantja az előadás, az a lassú spirál hirtelen vinni kezdi a közönséget magával.

– Nem ez a módszer volna a normális? Már hogy színdarabokat azok írnak, akik a társulattal élnek, játszanak, rendeznek, színházi emberek?

– Nem, nem. Bár szerencsésnek tartom ezt a formát. Az én írói kvalitásaimat elég sokan megkérdőjelezték, mondták, hogy író is kellene a társulathoz. Akkor is azt gondoltam, hogy az előadások nagy többsége működik. Mintha egy zeneszerző délután megírná a partitúrát, és este kipróbálhatja a zenekarral, hogy sikerült-e. A kortárs darab íróknak többnyire ez nem adatik meg, pedig nagy segítség volna így dolgozni.

– Akkor a színházból viszik majd ki a temetőbe? Nem fog majd az elefántcsonttoronyból darabokat dobálni a világnak?

– Igazából elégedett vagyok azzal, ami most van. Ha így maradna, az nekem rendben volna.

– De nem volna jobb beköltözni a falak közé, véget vetni ennek a romantikus szegénységnek? Ha volna egy Pintér Béla Színház, ahol a darabokat az igazgató-rendező írja, a saját társulata számára, amelyben ő is játszana.

– A dolgok mai állása szerint működne, meg tudnánk tölteni estéről estére, van hozzá repertoárunk is. Ha valaki azt mondaná, hogy rendelkezésünkre bocsátaná mindezt, nem biztos, hogy ellen tudnék állni.

– Kidőlnek közben a harcostársak, egymás után szűnnek meg az alternatív társulatok. Ez mit jelent? Fogy a konkurencia, vagy hogy előbb-utóbb…

– Persze. Előbb-utóbb. Ez ellen az ember annyit tehet, hogy koncentrál az adott estére, és figyel, hogy hosszú távon a majdani bemutató minél magasabb színvonalú legyen, minél fájdalmasabb, humorosabb, pontosabb. Talán leszünk annyira bátrak, hogy ha kell, kimondjuk: ez ennyi volt, keressünk valami más formát, amelyben érvényesek lehetünk.


Forrás: http://nol.hu/kultura/nem-biztos-hogy-ellen-tudnek-allni-1526511

Back To Top