fbpx skip to Main Content
Menu

Bevált recept (B. Kiss Csaba kritikája)

Jól ismert hozzávalók, megszokott fűszerezés: Pintér Béla újra a bevált receptből főzött.

A minap szerkesztőségünk karácsonyi összejövetelén említettem, hogy vasárnap Pintér Béla legújabb bemutatójára megyek. Nálam majd’ egy évtizeddel fiatalabb kollégám erre úgy reagált, ő még nem látott Pintér Bélától és Társulatától egyetlen előadást sem, méghozzá dacból, mert bárhova megy, mindenhol Pintér Bélát hájpolják, és már elege van ebből. Elsőre furcsálltam a dolgot, hiszen én 2006-ban láttam életem első Pintér-előadását (az Anyám orrát), amikor a független szcénában még a Krétakör volt az ász, Pintér Béla (árva) csillaga éppen csak feljövőben volt, és számomra akkor a Pintér Béla és Társulata előadásai jelentették a színházi lázadást. De aztán titokban igazat adtam neki: Pintér Béla köré valóban erős és már kissé túltolt kultusz épült ki, ami nem tett feltétlenül jót a társulatvezető művészi teljesítményének. Hosszú idő óta az év legelején bemutatott Jubileumi Beszélgetések volt az a Pintér Béla-produkció, amiről valóban jót tudtam írni, és nem azért, mert az alkotó hozta a jól ismert formáját, hanem éppen azért, mert a szükségből erényt kovácsolva műfajilag valami teljesen újjal és izgalmassal állt elő.

Ehhez képest az első, már eleve az UP Újpesti Rendezvénytér nagy terébe tervezett előadásában legfeljebb annyi az újdonság, hogy ezúttal Pintér Béla nem írta bele magát színészként az előadásba. (A bajnokban sem játszott, de az nem a társulat produkciója volt.) Koprodukciós partnere sem új, hiszen a Katona József Színházzal együttműködésben már a színpadra vitték az Ascher Tamás Háromszékent. A Petőfi Sándor utcai teátrumból ezúttal Pintér két színészt kölcsönzött az előadáshoz: A bajnok főszereplőjét, Nagy Ervint, valamint a mindkét katonabeli rendezésében fontos szerepet játszó Jordán Adélt. Mindketten jól beszélik Pintér színházi nyelvét, karcmentesen simulnak bele a már 20 éve működő társulatba (bár az eredeti gárdából itt csak Thuróczy Szabolcs van színpadon). Minden adott a zajos sikerhez, és nem kell sem haruspexnek, sem augurnak lennünk ahhoz, hogy hosszú, sikeres pályát jósoljunk az Anyaszemefényének.

Pintér Béla egyrészt visszatért a nagyjából a Szutyok óta majdnem töretlen történetmesélős drámastílushoz, másrészt a Parasztoperához és A bajnokhoz hasonlóan újra jórészt énekelteti a színészeket – ezúttal Bach, Vivaldi, Händel és Mahler zenéjére, amiket a zongoránál Kéménczy Antal szólaltat meg. A helyszín egy kereskedelmi tévé, amivel máris adott a bulvármédia (az előadásban végül nem nagyon kifejtett) kritikája – a szereplők szinte mind itt dolgoznak. Szintén nem először fordul elő Pintér Béla-darabban, hogy egy szűkebb társaságban szövődnek keresztül-kasul szerelmi és szexuális viszonyok – e szövődések, szétszálazódások és szakadások adják a történet dramaturgiai vonalát. Bár a sztori jóval kompaktabb, mint például a Szívszakadtig című, szappanoperafüzér-szerű darabban, így is túl sok a fordulat, és nem mindegyik nevezhető jól előkészítettnek.

Ennek ellenére az előadás mindvégig jól fenntartja a néző figyelmét, sorjáznak a különböző poénok és a Pintér Béla által nem különösen kedvelt társadalmi csoportok – a fideszes politikusok és a színházkritikusok – elleni fricskák. Kocsis Máté például itt egy fején macskával egyensúlyozó kertévés bohóc, az A38-as hajón Rogán Tóni bulizik (igaz, csak említés szintjén), a színházkritikusok pedig természetesen ostobák, és nem értenek a színházhoz.

De a politikai vonal ezzel nagyjából ki is merül, illetve kapunk még egy szereplőt, Nyüvek Tamás rockzenészt, valami Anti-gender nevű banda frontemberét, aki egy az egyben Puzsér Róbert szövegeit nyomja genderkurzusról, háztáji ellenzékről, valamint Puzsér Karácsony Gergelyre mondott szavait énekelgeti, miszerint onnan lehet tudni, hogy hazudik, hogy mozog a szája. (A december 22-i előadás érdekessége ebből a szempontból az volt, hogy éppen a mögöttem lévő sorban ült két közismert Pintér Béla-fan, Puzsér Róbert és néhány székkel mellette Karácsony Gergely.) Illetve van még egy Biatorbágy polgármesterének készülő bábművész is, de ez már tényleg csak a poén szintjén marad.

Az Anyaszemefénye történetét görög sorstragédiának is nevezhetnénk, amennyiben a szereplők rossz döntései vezetnek el a végső tragédiáig. Az előadás utal is a sors bábjátékaként felfogott életre, egyrészt a kínai bábművész Lí Pagoda Károly révén, másrészt azzal, hogy a tárgyakat, néha az emberekkel együtt, fekete ruhába öltözött statiszták mozgatják. Azonban az egész előadás levegőjében nincs benne a tragédia, egyrészt a dramaturgiai esetlenségek, másrészt amiatt, hogy Pintér Béla rendre elvicceli a komolynak tetsző dolgokat is.

Míg például A Sütemények Királynőjében vagy a Szutyokban mindvégig ott lebeg a tragédia árnya, az Anyaszemefényében teljesen hétköznapi emberek nevetségesen hétköznapi csetepatéit látjuk: az előbb egymásnak eső, majd ugyanolyan hirtelen egymásba gabalyodó tévés házaspárt, a részegen nőkre rámászó macsó vezérigazgatót, aki iPhone-nal próbálja vigasztalni féltékeny feleségét – ezek az emberek, ezek a sorsok nem tragikusak, pusztán szánalmasak, épp ezért nem tudunk sem részvétet, sem félelmet érezni irántuk, ami pedig Arisztotelész szerint a tragikus katarzis alapja lenne. Ezeket a szereplőket sem igazán szeretni, sem igazán utálni nem tudjuk, nem alakul ki valódi viszonyunk hozzájuk, már csak azért sem, mert nem alaposan kidolgozott, inkább csak úgy odakent, sztereotipikus, egydimenziós jellemek. A felnőttek felelőtlen életének két áldozata, a két gyerek karaktere szintén kibontatlan marad, nem kerülnek igazán közel hozzánk, ezért az ő sorsukkal szemben is jobbára közömbösek maradunk.

A színészek játéka persze most is profi, még ha az éneklésnél néha mutatkoznak is esetlenségek. (És itt nem az általam látott előadásban hangszalag problémákkal küzdő Nagy Ervinre gondolok.) Jordán Adél zseniális, mint mindig: ő valóban sokkal többet bele tud tenni Barna Brigitta, alias Giordano Brunella élettragédiájába, mint ami a darabban benne van. Emlékezetes marad másnaposan előadott tévés műsorvezetése – már ez sem példa nélküli a magyar televíziózásban, ahogy az sem, hogy a műsorvezető magára veszi, amit interjúalanya teljesen gyanútlanul mond.

A többi színész esetében nagy meglepetések sajnos nincsenek: Nagy Ervin vezérigazgatóként a szokásos nagyhatalmú macsót hozza, Stefanovics Angéla ismét gyerekszerepben bizonyít, Thuróczy Szabolcs szintén nem először alakít hasonló karaktert. Fodor Annamária a kihasznált, majd eldobott szerető történetébe valóban bele tud csempészni némi drámát, Roszik Hella Lublói Kamillaként pedig jól parodizálja a kereskedelmi tévés műsorvezetőket.

Az Anyaszemefénye végül is profi vígjáték, amely azonban nem nagyon találja helyét a műfajok között. Bár jót szórakozunk rajta – és százszor inkább szórakozok Pintér Bélán, mint az ezredik Feydeau-n vagy Neil Simonon –, nem sokat tud mondani nekünk sem az emberi sorsról, sem az olyan témákról, mint a bulvármédia vagy a drogfüggőség. A bevált recept működik, csak épp az a súly hiányzik, ami megfeküdné a lelkünket.

Forrás: https://potszekfoglalo.hu/2019/12/bevalt-recept/

Back To Top