skip to Main Content
Menu

Biztos vannak, akik emlékeznek rá, hogy a másfél évvel ezelőtt bemutatott A bajnok című előadás kapcsán az egyik hetilap újságírója egy bulvárhír megjelenítését kárhoztatta. (Ebben persze a morális felsőbbrendűség fitogtatásán túl a jólértesültség közreadása is munkált, miközben számosan voltak/voltunk, akiknek lövése sem volt erről a bizonyos bulvárpletykáról.) Számon kérte a rendezőn, Pintér Bélán, hogy miért nem ír darabot a Katona igazgatójának, Máté Gábornak a nőügyeiről (ad notam: írók írjatok remekműveket!).
Itt néhány “sajnos” következik: először is Pintér Béla fölvette ezt az ócska kesztyűt, és azt felelte, némi – amúgy indokolatlan – megbánást mutatva, hogy majd erről is csinál egy előadást. Másodszor: a Katonában senki nem mondta neki, hogy ez marhaság; kamunak is gyönge, hát még valóságnak. Ámbátor igaz, hogy darabot bármiből és bármiről lehet írni…
És most itt van az Ascher Tamás Háromszéken című előadás, amely szerencsére mégsem Máté nőügyeiről szól, hanem egy Kaposa nevű színházról, annak is három emblematikus tagjáról; na, ők viselik ezeket a valódi neveket. Ascher, Máté, Bezerédi.
Akiknek jelentős köze van nemcsak a Katonához, hanem a rég kimúlt kaposvári színházhoz is (mármint a színház nem múlt ki, csak az, amit kaposváriságnak nevezünk); és nemcsak nekik, hanem a volt igazgatónak, Zsámbéki Gábornak, és a másik volt igazgatónak, Babarczy Lászlónak. Ők ketten is megjelennek, egyetlen igazgatót játszva, erősen egyformára maszkírozva.
Ha már maszkírozás: “Ascher” a megtévesztésig hasonlít Ascherre, “Máté” minden gesztusa hibátlanul megvan, “Bezerédi” is elég jó Bezerédi, bár neki relatíve könnyű, hiszen Bezerédi játssza.
A színpadon régi katonás és kaposvári előadások plakátjai, ezeket jó nézni, akárcsak a nagynéha odavetített színházi hátteret; amúgy van még néhány szék, egy hosszú asztal, otthonos sivárság egy társulati üléshez.
Egy társulati ülés az elején, aztán egy a legvégén, ez a keret, a sorvezető meg “Bezerédi” narrációja. A történet – több történet – elég nehezen bontakozik ki, mert az író Pintér erősen billeg a figurák poénos bemutatása, vagyis a kompakt paródia és a cselekményvezetés között. Egy erdélyi színházba, no meg persze a címben is szereplő Háromszékre vezető út és az ottani kalandok adnák a cselekményt, már ha a néptánccal és műnépdalokkal megtűzdelt sztoricskát nem nyomná el relatíve gyorsan egy szerelmi történet, pontosabban egy erdélyi színésznő leküzdhetetlen karrier-ambíciója, vagyis hát ez sem annyira történet, mint inkább jelenség. A színésznő bevállalós: abba szeret bele és azzal fekszik le, akitől az anyaországi fővárosba jutást leginkább remélheti, és hogy nem találja el elsőre a megfelelő személyt, hát ki tehetne neki ezért szemrehányást. “Ascher” a nagy megúszós, kitérős, elsunnyogós, “Máté” a balek, a lelkesedős, a fellángolós-lekonyulós kombó nagymestere. “Bezerédi” nincs benne ebben a játszmában, benne van viszont “Pintér Béla”, még erősen a pályája elején, a néptánc-népzene bűvöletében…
Ebből, mármint a szerelmi szálból jön aztán némi kiszámítható bonyodalom, fékezett habzású konfliktus, amelyben ki-ki hozza a figura papírformáját, a szorosan hozzátartozó melodrámás hangfekvéssel, majd a Pintér Bélához szorosan hozzátartozó tragikus hátraszaltóval. Ezek a “pintéres” hirtelen-csavarok mindig meglepők, noha csak látszólag váratlanok, és hatásuk mindig pillanatnyi, illékony. Többnyire azért, mert ki- vagy lenyomja őket egy újabb komorra színezett fordulat. Vagy egy vicc.
Ebben az esetben az, hogy egy népies zenével elképzelt Három nővér-előadás borítékolható kudarcának bekövetkezte után egy színház omlik össze: megjelenik a határon túli diadalittas igazgató, egy amolyan mai Fortinbras, és lerombol mindent, a földig. De ennek a tragédiának a megélése – már aki megéli vagy szeretné megélni – kívül esik az előadáson, mert odabent elnyomja a finálé. Ami engem illet: ezt sajnáltam.
A közönség jókedvűen és készségesen, Pintér Bélára kondicionálva kacag, hiszen meg is kapja azokat a hol Hacsek és Sajó-szerű, hol csiklandóan brutális poénokat, amelyeket vár, sőt követel; és majdnem mindegy, hogy ezek némelyike kifejezetten ízléstelen, nevetni azon is lehet. Szirtes Ágit belenyomni egy leszbikus támadásba, aztán jószerével nem tudni kivinni a színpadról – ez aztán igazán méltatlan… És megkapja a töredékeket is, a cinkos összekacsintásra, a bennfentesség kebeldagasztására alkalmas utalásokat, mármint a közönség: van itt kórházba transzponált abúzustörténet, “Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”, persze Erdélyben, és persze mindenki énekli, kivéve “Aschert”…, meg hogy “nem szégyen a nézők szórakoztatása”, és “elvétjük az arányt”. Hát el. Pedig van vers, énekbeszéd, dalok, jobb és rosszabb, csasztuska és “ária”, van itt minden.
Ha most – többedszer – azt mondom, hogy mind az írói, mind a dramaturgi (következésképp a rendezői) munka hol a kényszeredettség, hol a kétségbeesés, hol pedig a – noha sajátos – patron-előrángatás jeleit mutatja, alighanem a nézők nagy része megkövezne. Mert némi joggal érzi úgy, hogy elegendő nevetnivalót tálalnak föl neki, ráadásul a paródiák mögött olykor hús-vér figurák is felbukkannak. Magam is kedvtelve nézném ezt a produkciót – mindjárt mondom, miben telik kedvem – például egy megfelelő alkalmi köntösben, mondjuk, egy színházi belső ünnepség avagy egy egymás mulattatására szánt, mondjuk, szilveszteri buli keretében, és a maga egyszeriségében el is ismerném a rögtönzésnek és valóságimitációnak ható jeleneteket, és elnézném az ízlés és tartalom billenékenységét. Nem zavarna, hogy egyik-másik poént nem értem, hiszen nem is nekem, hanem önmaguknak és a kollégáknak szólna, viszont tudnék felhőtlenül örülni például a kellékesek kellékese, a kaposvári Kiss Pisti megidézésének, mert azt érteném. (Így is örültem, csak felhősen.)
A színészek alázatosan snittelik a különb-különb színtársulatok tipikus figuráit; Elek Ferenc nemcsak egy egész embert, hanem az egész sorsát is belepréseli az ügyelő figurájába. Dankó István “Pintér Bélaként” szaporán simítja a füle mögé korhű loboncát, de közben egy tenyérbemászó nyüzsgöncöt is odateremt a színpadra. És a többiek is: Thuróczy Szabolcs a “birtokon belüli” román színigazgató, Pintér Béla a birtokon belülre törekvő leendő igazgató szerepében pompás, de hát pompás itt minden színész, akár van szerepe, akár nincs. Villan Pálos Hanna, aki egy archetipikus színésznőt, Borbély Alexandra, aki egy igazgatóné bőrébe bújt igazgatót hoz, aztán Kovács Lehel “a mellőzött színész, amint végre megkapta a Macbeth-et” pózában, Takátsy Péter, az örök néhány mondatos, és a “pintéresek”, Enyedi, Friedenthal.
A tejfölt a papírforma szerint vihetné Keresztes Tamás, aki “Ascher” szerepében egyszerűen Ascher, vagy Fekete Ernő, aki a külsőségeknél jobban épít a belsőségekre “Máté” szerepében, vagy Bezerédi Zoltán, aki nemcsak játssza, hanem komolyan is veszi magát. De mégis Jordán Adél, az ő harmatos naivát és elszánt pályaépítőt elegyítő figurájában, ő viszi a tejfölt, csodásan beleéli magát, kitölti a rengeteg hiátust, szépen énekel, hihetően szenved, bár az a vég, az talán mégis túlzás, noha nem az ő túlzása, távollétében esik meg vele…
“Nem működik”, mondja “Ascher” a “Máté” rendezte Három nővérre (miután hosszan és szépen kipörgeti a búgócsigát, pont mint anno).

Back To Top