skip to Main Content
Menu

Lassan-lassan átadom magam annak a – váratlanul jött – érzésnek, hogy igazi, hús-vér női darabot látok.

Majdnem egy órával a kezdés, a bemutató előtt érkezem. Szeretek hozzákészülni, ráhangolódni az előadásra, hosszú évek óta csak ez a Színház, máshová nem is vágyódom. Meglepődöm, mekkora itt a változás. A büfé tanterem-bútorzatát kicserélték, a kerek fekete asztalokon nagy, telehold formájú szalma alátét vagy miniterítő. Minden tágasabbnak tűnik, a lunetta formájú ablak éppen a Dunára néz, s látom, elsurran egy pislákoló, régimódi sétahajó… és, hát ott van fönn az égen… egészen kerek az a bizonyos égitest is, semmilyen felhő nem takarja el…

Eszembe jut, hogy a Társulat vezetője egy évekkel ezelőtti interjúban mesélte, hogy a színház az egyetemi díszterem fölött és a kupola alatt található.

Nemcsak a terem apró, hanem a játéktér is, amely mindig jelentős események helyszínévé lényegül át. Isten–család kettős keretébe foglalta az író-rendező a darabot, amelyben a politika is jelen van. A színpad előterében, középen adventi lila ornátusban prédikáló papra, egy tévésorozat főszereplőjére, Gábor atyára vetül a rivaldafény, és mint „közös” filmnézők, egy átlagos család életébe kerülünk rögtön bele. A békességbe fojtott rutinhétköznapokból az ünnepek ugyancsak rutin-másságába átforduló pillanat ezúttal elmarad. Az apát alakító Pintér Béla is erre utal játékában, hiszen hosszú percekig mozdulatlanul mered a szokatlan látványra: serdülő lánya (Roszik Hella) reggel hétkor felhozza a (Pataki Attilára és/vagy a goj motorosokra hajazó) nagypapa korú udvarlóját (Szakonyi Györk), és bejelenti, hogy a karácsonyt ővele és házon kívül tölti. A díszlet, a ruhák, a kiegészítők (akár egy táskafül is!) – természetesen a színészek gesztusaival együtt – idéznek fel társadalmi miliőt, típust, elevenbe vágó problémát. Feledhetetlen a családfő már-már zokniban végződő fehér jégeralsója… és ó, az a papucsból talán már hosszú évek óta kilógó nagylábujj… Az apa és Enikő lánya láncos-bőrös, fekete öltözéke nem egyszerűen nemzedéki konfliktust sejtet: különböző nyomorúságok-kiszolgáltatottságok külsőségeit mutatja meg. A tanár–nőgyógyász házaspár élete válságba kerül egyetlen lányuk serdülőkorba lépésével. Enikő önállósodási törekvései és az apa, Szabó Károly családi tűzhelyet felmelegítő kísérlete egymásnak feszül a színen. Szabó Károly aranypapírba, piros masniba burkolt ajándéka nem más, mint egy szaunafülke. A szauna arányaiban és lényegét tekintve már az első percekben abszurd dimenziókba lendíti a színpadon zajló eseményeket. A játék szürreális eleme tovább fokozódik az álom–valóság helyenkénti összemosódásával és a szerepek-szereplők – külön üzenetet hordozó – felcserélődésével. Gábor atyáról kiderül: színész, később Imola szeretője, majd tolvaj, végül Dörner György-szerű jelenséggé és színházigazgatóvá válik. Az elhunyt általános iskolai tanár (Pintér Béla) fásult, lelkiismeretes rendőrként – mint azonos típus – visszatér…

A szaunakabinban a hétköznapi és az abszurd együttesen ölt alakot. Az északi népek – köztük távoli rokonaink – egyik tisztálkodási rituáléjául szolgáló szaunakabin idétlenül tolakszik a látóterünkbe, és e mostani, nem a hagyományos, „rendeltetésszerű” kontextusba állítva, az előadás folyamán telik meg jelentéssel. A fatákolmány láttán először a vidéki vagy kertvégi illemhely jut az analógiásan gondolkodó ember eszébe. Az eseményeket követve könnyen szalad tovább az asszociációlánc: a testi, a zsigeri, itt zajlik, a vécé zártságába gyömöszölődve… Minden, ami létünkben tünékeny: a gyönyör, és minden, ami a matériához kötődik, ebben a „szaunaszentélyben” történik meg. Ami azon kívül van, már sokkal kaotikusabb és nehezebben értelmezhető, de szorosan kapcsolódik a fülkében rövid ideig tartó, ám jelentős eseményekhez is. A fakabin időközönként előjön és visszahúzódik, de állandóan középen, kiemelt helyen marad.

A látszatra jelentéktelen kisemberek (apa és lánya) előre megálmodják, más szóval megérzik, mi fog velük vagy mással történni. A minden tekintetben szétzilálódott rendben elvesznek ők, a látnokok. A családfő állandóan citromízt érez a szájában. A tanúból ismert magyar narancs savanyú íze, a „posztmodern posztszocializmus” (Magyar Citrom) idült vegetatív panaszként jelentkezik, és talán ezért, talán a lányával való konfliktus miatt, de az apával végez a szívroham. Éppúgy, ahogyan megálmodta, az anyja jön el érte, és az író-rendező, Pintér Béla a játékidő első harmadában megajándékozza a nézőt a legszebb jelenettel: lassú gólyaláb-léptekkel, hófehér ruhában közeledik az elfátyolozott arcú Fehér Hölgy, a Halál, és az apa megbabonázott tekintettel lép ki porhüvelyéből s követi őt. A születés–új élet attribútuma, a gólya itt haláljel, és a nő, az életet adó nő a halál képében jelenik meg… hol van itt már Dürer vagy akár Ingmar Bergman Kaszása… Ez az apró, éppannyira ironikus, mint katartikus mozzanat egyetlen hiperbolikus képbe sűríti a születés és az elmúlás tényét, és azt, hogy a két nagy pillanathoz képest mily jelentéktelen is az a lét, mit a valóságban töltünk el.

Innentől kezdve a nevettető poénok lassan fogynak, míg aztán a mosoly is lefagy az arcunkról. A házassága alatt békítő közvetítőként működött feleséget az özvegység megfosztja korábbi szerepeitől, és az események sodrásába kerülve szinte észrevétlenül veszi át a főszerepet (Csákányi Eszter rendkívüli és megrázó alakítása).A Nő, az első számú, dr. Virágvári Imola neve halmozottan idézi fel a női típusjegyeket, és doktornak is női: szülész-nőgyógyász. Ez a hervadt és ormótlan virág erényeivel és vétségeivel monumentálissá emelkedik az előadás során. Lassan-lassan átadom magam annak a – váratlanul jött – érzésnek, hogy igazi, hús-vér női darabot látok. A férfiak vagy leszerepelnek, vagy meghalnak, de valahogy nem képesek helytállni, a nők pedig kéretlenül kerülnek életre-halálra szóló döntési helyzetekbe.

Pintér szociális látótere a bolti eladótól, a pincérnőtől az általános iskolai tanáron át az orvosokig és a művészvilágig terjed. Mint az átlagember mindennapjaiban, úgy e színpadon is két helyszín váltakozik: az otthoné és a munkahelyé. Az apa halála kibillenti a hétköznapok biztonságából az anyát és lányát. Egyre többet látjuk őt, a doktornőt munkahelyén. Az orvostársadalom mindmáig anakronisztikusan hierarchizált nyilvános terében a kórház-feeling új elemmel bővül: Imola főnöke, a Felvidékről elszármazott, a jelenlegi, Nagy-Magyarország-politika révén jut álláshoz-pozícióhoz, hatalomhoz. Ő és várandós felesége (Friedenthal Zoltán és Enyedi Éva) azonosíthatatlan „magyar” dialektusban és mindenki másnál hangosabban beszélnek. Mint annyi másszor, most is pontos a kép a szívességi-lekötelezettségi viszonyokról, és éppen egy olyan helyen, ahol az élet, az új élet a tét… Főnöke feleségén kívül Imola doktornőnek van még egy páciense: a művészvilágból idecsöppent alter leányka, Lola (a kitűnő Stefanovits Angéla), aki valójában küretet és nem szülést szeretne, de már nincs visszaút… A leendő apa helyett színész-rendező fivére, Boci (Thuróczy Szabolcs) egyengeti a leendő anya sorsát, és eközben ismerkedik meg Imola doktornővel. Imola és Boci heves viszonyba keverednek, ez utóbbi anyakomplexusa folytán. Imola doktornő személyes és szakmai élete mind drámaibb fordulatokat vesz, és mindkettőben vereséget szenved: elveszti a lányát, aki feketéből a lila egyik halovány árnyalatába öltözik, és megtér az egyház kebelébe. Imolát szerelme, Boci közérti lopásügybe keveri, a férfi elhagyja, ő magára vállalja, amit nem követett el, a rendőrségen tartják, így nem tudja levezetni a szüléseket, öngyilkosságba menekülne, gyógyszert szed be, majd magára zárja a szauna-WC-t, de telefon szólítja el a meghalásból: Lola hívja, és a korábban kéretlen anyaság öröméről értesíti az üzenetrögzítőn. Lola éppen ott áll, a színpad előterében, mint korábban a Halál Úrnő, csak átellenben, a jobb oldalon. Imola kiront a gyászkamrából. Észbe kap, talán mégis jó orvos, jó ember ő, és léte mégsem fölösleges… hívja a mentőket, de érezzük, nem jönnek azok egyhamar, és Imola hiába próbálja felköhögni a lenyelt pirulákat, haldoklása már megkezdődött… A finálé triptichon: balra negédes egyházias zenét játszó zenekar, középen a cselekvő, autonóm ember, az erényeiben és esendőségében is szerethető Imola doktornő, jobbra a templomi kórus, amelyben fehérben és orgonalilában, unisonóban énekelnek a darab szereplői… de nincs köztük Pintér Béla és reméljük, nem is lesz soha…


Forrás: http://librarius.hu/2012/10/11/ajandek-pinter-bela-es-tarsulata-a-42-het/

Back To Top