fbpx skip to Main Content
Menu

Amikor az Isten süketnéma lesz (Kutszegi Csaba kritikája)

…orbitális, operába illő indulatok csapnak össze, miközben a nyelvhasználat triviális, és a „drámai hősök” emberi kisszerűsége a hétköznapiságba húz vissza.

Ha bulvárhírt kellene adnom az új Pintér Béla-bemutatóról, azt írnám: Pintér színházcsinálói tevékenysége csúcsain tündököl folyamatosan, de láthatóan nagyon rossz kedve van. Ez utóbbit a darab vége miatt gondolom, melynek történéseit természetesen nem árulom el, hadd vágja képen a befejezés az előadásra a premier után gyanútlanul betérő nézőt (is).

A „zenedráma” műfaji meghatározással bíró opus furcsa kortárs opera, amennyire kortárs, ugyanannyira reflektál operaműfaji előzményeire is. A zenei anyagot Bach, Vivaldi, Händel és Mahler művei alapján maga Pintér Béla állította össze, operaalapot Kéménczy Antal zeneszerző (és zenei vezető) komponált belőle. Prózai dialógus kevés van az előadásban, az is a legtöbbször énekbe vagy recitálásba hajlik. Zeneileg erősen determinált előadás-koncepció – a Parasztoperától A bajnokig – számos található az író-rendező életművében, az Anyaszemefénye mégis szokatlan, újszerű. Zeneileg leginkább azért, mert különböző műfajú barokk és klasszikus tételrészleteket és motívumokat operásít, különösen szellemes például a J. S. Bach D-moll toccata és fúgája vezérmotívumából kreált trágár-veszekedős áriakettős.

A Jordán Adél és Nagy Ervin által véres zenei komolysággal, ihletetten és technikásan előadott duettben – mint cseppben a tenger – benne rejlik az előadást végig feszültségben tartó, koncepcionális paradoxon: orbitális, operába illő indulatok csapnak össze, miközben a nyelvhasználat triviális, és a „drámai hősök” emberi kisszerűsége a hétköznapiságba húz vissza. Szent és profán kettőssége persze más, csak részlegesen zenés Pintér-darabokban is állandó, megbízható humorforrás, mindamellett hogy könyörtelenül gondolkodásra is késztet. Mert ahol e kettősség sorozatosan megjelenik, ott beindul a kérdésgyártás. És az így fakadó kérdések ab ovo kellemetlenek, mert mindig a racionális állítás és/vagy a magabiztosan hirdetett hittétel igaz, avagy hamis voltát tudakolják. Ráadásul szórakoztatva, röhögtetve, az abszurdig feszített éles gúnnyal.

Két házaspár és egy-egy gyermekük története több lineáris szálon fut végig, és találkozik a végén a rettenetes végkifejletben, amikor is már kicsit sincs kedve röhögni a nézőnek, csak borzadozik, hová torzul a még nem is oly régen még emberinek remélt világunk. A darabvég attól még súlyosabb, hogy egyértelműen csak szerzői döntés a befejezés előjele. Ha az ember belegondol, az utolsó két-három tragikus percet simán le lehetne cserélni akár happyendre vagy bármilyen más, tanulságos-karcos, de szórakoztató csattanóra. Ám a „shakespeare-i” események és a fájdalmas reménytelenség látlelete az író döntése, és ez aktuális korunkról árulkodik.

A szereplők is aktuális korunk aktuális figurái, olyannyira, hogy történeteik motívumai folyton-folyvást valóságos eseményeket idéznek fel, ezúttal annyira megkeverve, szétszórva és átmaszatolva, hogy senki sem indíthat pert személyiségi jogainak megsértése miatt. Ennek ellenére nem kell a nézőnek oknyomozónak lennie ahhoz, hogy egy-egy ismerősnek tetsző eset vagy színpadi szituáció kapcsán tudjon kire gondolni. A majdnem éppen egy éve bemutatott Jubileumi beszélgetésekben Vidnyánszky Attila néven lett nevezve, az idei Anyaszemefénye bemutatóján Kocsis Máté politikus nevének hallatán tört ki gúnyos kacaj (aki nem tudná: ő volt az, aki zaklatószínház címkével látta el a budapesti Katonát).

Barna Brigittát Jordán Adél játssza pazarul: a színésznő a szerepben lubickolva énekel, játszik, átlényegül, elkápráztat. Egykor kiugróan tehetséges színésznőt ad, aki anyaszínházát pénzért és talmi ragyogásért elhagyta, és azóta nem találja magát sem a Star Tv közismert műsorvezetőjeként, sem látszólag boldog családanyaként. Férjét, Krasznai Péter csatornaigazgatót Nagy Ervin formálja meg, akinek bár énekhangja és -tudása is figyelemre méltó, de ezen az esten szép életre vágyó, és azért – hibái ellenére is – hősiesen küzdeni tudó tenor lelke mutatkozik meg emlékezetesen. Gyermeküket, Krasznai Mercédeszt Stefanovics Angéla adja, akit nemcsak termete tesz alkalmassá a szerepre, hanem csodálatosan prezentálja a gyermeklélek oly gyakran egymásnak hirtelen ellentmondó, nagy érzelmi amplitúdókat bejáró rezdüléseit. Pontosan teljesít, önfeledten játszik a három tévés kollégát (és olykor intim magánéleti partnert is) játszó Roszik Hella, Thuróczy Szabolcs és Fodor Annamária, elképesztően bújik egyik karakterből a másikba Jankovics Péter, aki drogos rockzenészből Jézus-követő igehirdetővé válik. Ügyesen helytáll Sanyika (a másik gyerek) szerepében Fáncsik Roland.

A tragikus záró képről nekem Esterházy Péter utolsó regénye, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat – jutott eszembe, annak is az egyik emblematikus jelensége: a süketnéma Isten. A regényben, amikor a mélyen hívő nagymamának a háborúban meghalt a fia, az asszony egy pillanatig úgy látja, hogy az Úristen is meghalt. Aztán „amikor elfogytak a könnyei, az erő is elhagyta, és két napig egyfolytában aludt. Mikor felébredt, az Isten süketnéma lett.” Az előadás végén elöl a tragédia kimerevített képei láthatók, míg hátul a változatlanul drogterjesztéssel foglalkozó, újkori evangélistáknak felcsapott zenészek Jézus dicsőítésére hangolnak. Rendszerszerűen van belekódolva mindenbe a tragikus vég, és mindent átsző az álnok, álszent hazugság. Az ember újabban akármit mond, csinál, úgy érzi: az isten sem érti. Jobb is, hogy süketnéma lett.

Forrás: Kútszéli Stílus

Back To Top

TÁMOGATÓKAT KERESÜNK

A kultúrafinanszírozási rendszer átalakulása miatt a jelenlegi átmeneti helyzetben a társulat további működése került veszélybe. Nem látunk más lehetőséget, nézőinkhez fordulunk segítségért. Számos támogatási forma áll azok rendelkezésére, akiknek van lehetősége és szándéka társulatunk munkájának támogatására.