fbpx skip to Main Content
Menu

Kocsis Máté idomított macskája épp csak beköszön Pintér Béláékhoz (Kovács Bálint kritikája)

Pintér Béla a magyar színháznak nemcsak az egyik legtehetségesebb, hanem az egyik „legbátrabb” alkotója is, már amennyiben bátorságnak nevezzük, ha valaki kimondja a saját véleményét, nyíltan reagál a politikusok nyilvánvalóan rossz ötleteire – legutóbb például arra, hogy a kormány nyílegyenesen visszavitte volna a kultúrpolitikát a kádári diktatúra elvei közé –, és még az előadásaiban sem csak egy újabb III. Richárddal kíván a bennünket körülvevő viszonyokról beszélni. Aki kiáll több ezer ember elé, és azt mondja: „A színház kritikus, vagy kurva unalmas és hazudik.”

Mégsem lehet azt mondani, hogy Pintér Béla egyértelműen saját, korábbi aranyköpésének megfelelően dolgozna: „Az előző rendszer pénzt adott a színházaknak, a mostani témát”, mondta annak idején. Írt és rendezett már előadást arról, hogyan sodródik valaki a Magyar Gárda tagságába (Szutyok), beszélt arról, hogy az országunk az előző rendszerből magunkkal hozott hazugságokra és besúgásra épül (Titkaink), az előző, rendhagyó bemutatója pedig egy színházi közönségtalálkozónak álcázva beszélt pont arról, hogy vajon politizálhat-e ma egy társulat, kell-e félnie a retorzióktól (Jubileumi beszélgetések). De voltak olyan zseniális előadásai, amelyeknek az ég adta világon semmi közük a politikához, mint a magyar színházban valaha bemutatott egyik legjobb előadás, A Sütemények Királynője, vagy a 42. hét.

És most, amikor a legnagyobbak a viharok a magyar kultúrában – egyszerre van jelen az NKA eltörlésének egyelőre talán elnapolt terve, a kormánytól független színházak kormányzati einstandolása és a kultúrtao-pénzek pofátlan és hazug szétszórása a kormány holdudvarába –,

PINTÉR ÚJRA EGY POLITIKAMENTES ELŐADÁSSAL ÁLLT ELŐ, MINTHA AZ ALKOTÁS NORMALITÁSA LENNE A MENTSVÁR A CIVIL SZEREPVÁLLALÁSBA BELEŐRÜLNI NEM AKARÓ MŰVÉSZ SZÁMÁRA.

 Most máshogy kell érteni a jelmondatot: ez a színház azért nem hazug és kurva unalmas, mert az emberrel, az emberi természettel magával szemben kritikus. Talán pont ezért írt bele a darabba Pintér olyan fricskákat, mint hogy az egyik gagyi tévéműsor idomított macskával a fején táncoló vendégét pont Kocsis Máténak hívják: „Nesze, ennyit kaptok a politikusbohócokból, és most térjünk vissza azokhoz, akiknek tényleg érdekel a sorsa: a kisemberekhez” – mintha ezt üzenné Pintér az ilyesmikkel.

Az új, a Katona József Színházzal közös, Anyaszemefénye című bemutató „klasszikus”, hétköznapi emberek között játszódó családtörténet. A sztorijáról alig lehet valamit elmondani, mert annyi benne a fordulat, hogy jobb egyiket sem ismerni előre, mindenesetre két család tagjainak döntéseiről, szerelmeiről, megcsalásairól, önhazugságairól, eltévelyedéseiről, önsorsrontásáról és önsorsjavításra tett kísérleteiről szól. A háttér egy kereskedelmi csatorna, a Star TV szerkesztősége, a szereplők a tévé vezérigazgatója, felesége, a népszerű műsorvezető, meg egy baráti család, egy műsorszerkesztő és a férje, meg a mindenkivel (túl) jóban lévő főzőműsor-vezető. A fő kérdés pedig az, hogy kihuny vagy kigyúl-e a fény anya szemében, és mitől. (Nem is volt még ennél költőibb című, vagy költőibb feloldást rejtő című Pintér-előadás húsz év alatt.)

Igazi sorstragédia ez a darab: arról szól, hogyan hajszoljuk saját döntéseinkkel az életünket a tragédia felé, és arról, vagyunk-e elég erősek vagy bátrak ahhoz, hogy ki tudjunk lépni ebből a spirálból, hogy a nehezebb döntést hozzuk meg, ne a kényelmesebbet. Pintér ad is egy csak erről szóló réteget az előadáshoz: egy fiktív japán bábszínházi műfaj, a szunraku művésze, Li Pagoda Károly instrukciói szerint a szereplők életét valóban elfátyolozott bábosok irányítják a színpadon (fekete ruhás emberek mozgatják őket díszletestül), ők meg eldönthetik, ki akarnak-e lépni a nekik megírt szerepekből. Ugyanakkor Pintér mintha nem dolgozta volna ki eléggé ezt a szálat; ez nem tud annyit hozzátenni az egészhez sem gondolatban, sem hatásban, amennyi a jelentőségteljes, külön erről szóló jelenet után várható lenne.

Ahogy kivétel nélkül mindig, Pintér Béla most is rengeteg humorba csomagolja a nyomasztó történetet, íróként és rendezőként egyaránt. Eleve a forma is ironikus: a szereplők – ahogy több korábbi Pintér-előadásban – ezúttal is végig énekbeszédben mondják a szövegüket, a Bach, Vivaldi, Händel és Mahler jól ismert műveinek részleteiből remekül összefűzött zene dallamára. Ez a (lehető legjobb értelemben vett) operaparódiába hajló alaphangvétel, ahogyan a szereplők valamelyik ezerszer hallott komolyzene-mestermű leghíresebb hangjaira épp arról beszélnek tökéletesen illeszkedő ritmusban és szótagszámmal, hogy ha egész éjszaka dugtak, akkor vajon miért kívánják egymást annyira még most is, nemcsak elemeli az egészet, de a súlyosabb részekkel alkotott kontraszt miatt hatásosabbá is teszi a drámát. Az pedig maga a legmagasabb fokú virtuozitás, ahogyan Kéménczy Antal, mint egy karmester, úgy diktálja a zongorával az ütemet az egyre pörgősebb jeleneteknek, szinte mesterségesen pumpálva egyre lüktetőbbre a néző szívverését is.

Már csak azért is szomorú a magyar független színházak méltatlan helyzete, mert így az évi egyetlen egy Pintér Béla-bemutatóban csak a társulat színészeinek egy kis része tud munkát kapni, így hosszan lehetne sorolni, kiket lett volna jó színpadon látni (például a színészként kivételesen kimaradó Pintért magát). De ezzel együtt is iszonyú erős az Anyaszemefénye színészcsapata. Amit már az is mutat, hogy mindenki tökéletesen képes egyszerre teljesíteni a háromféle szimultán feladatot: tartani a ritmust a zenével, hatásosan hozni a poénokat, és mindezek mellett épp olyan mélységgel, átéléssel és súllyal mutatni meg a sorstragédiákat, mint bármilyen prózai drámában. (Még ha az énekhangja nem is mindenkinek olyan képzett, hogy feltétlenül szeretnénk két órán keresztül folyamatosan énekelni hallani.)

Az anyát az ő szemének fényével Jordán Adél játssza, csodálatos sokszínűséggel és olyan intenzitással, hogy a székében ülő néző is belefárad csak abba, hogy nézi, mert úgy érzi, mintha ő maga is átélte volna mindazt, amit Jordán karaktere. Ahogy a színésznő újra és újra beleveti magát a sorsának mély szakadékaiba, hogy vagy a zuhanás adrenalinját élvezze, vagy belehaljon a megérkezésbe, az már önmagában hihetetlen súlyt ad az előadásnak, és képes pótolni mindazt, ami a szövegből sokszor hiányzik.

Ez a sokszínűség jellemző mindenki másra is, a sorsok rétegzettsége és a sztereotípiák elkerülése miatt. Nagy Ervin tévéigazgatóként sosem hozza a dörzsölt, nagypályás seggfejek paneljeit: nem külsőségekből, hanem csak színészi játékkal egyszerre tud tekintélyt parancsolni és esendő, hol elbukó, hol emberi nagyságot mutató férfi lenni. A házaspár kislányát Stefanovics Angéla játssza, csak visszafogottan, a humor kedvéért mutat néhány gyerekes gesztust, de főként egyszerűen arra koncentrál, hogy megmutassa a lány egyszerű, a többiekkel szemben romlatlannak tűnő világát, a saját tiszta érzéseit és a saját tragédiáját. Mert persze rajta, a legkisebben, legártatlanabbon csattan az ostor.

EZ AZ EGYETLEN OLYASMI, AMIT TALÁN MÉG POLITIKAI ÁTHALLÁSNAK LEHET NEVEZNI. HOGY A FENTI JÁTSZMÁKAT MINDIG A KISEMBER SZÍVJA MEG.

A másik házaspárt játszó Roszik Hella és Thuróczy Szabolcs a hétköznapiságban tudnak szélsőségesek lenni: egymás iránti megvetésükben, a szenvedélyben, amivé ez átfordul, majd antitézisként a totális közönyben és az abból fakadó gyűlölködésben. Roszik egyik arckifejezése talán a legemlékezetesebb az előadásból, pedig nem csinál semmit, csak éppen látványosan nem figyel oda a férjére a telefonja mögül. Az ő közönyüket vagy önámító kényelmességüket megint csak egy másik kisember szívja meg: a gyereküket Fáncsik Roland játssza egyre fájdalmasabb rezignáltsággal.

Hasonló lelki szélsőségeket él meg Fodor Annamária főzőműsor-vezetője is: szép, ahogyan a kezdeti tiszta tekintetű nyíltsága és naiv, szeretetteli ijedtsége a többiek által keltett viharokban végül kisebbségi komplexusba és mélyen emberi, párkapcsolati félelmekbe megy át. Jankovics Péter az egyetlen, akinek Pintér valóban sztereotip szerepeket írt, de a színész még a hitelesség határain belül tudja hozni a két lábon járó rezonőrt.

A zene és annak használata, a nemcsak a mondatokban, hanem az ismerős tévéműsor-jelenetek paródiáiban is jelenlévő humor és a nagyszerű színészi alakítások mellett már azt lehetne hinni, hogy semmi ok a panaszra, de ez azért nem igaz. Mert Pintérnek ezúttal nem sikerült olyan sorstragédiát írnia, ami tényleg ráülne a mellkasunkra, hogy azt érezzük, súlyosabb, mint a vas. Talán a – relatíve – túl sok szereplő miatt, még a színészi játék intenzitása ellenére sem kerülünk igazán közel a szereplőkhöz, nincs igazán kidolgozva a hátterük, a személyiségük, ami szükségszerűen levesz a tragédiáik súlyából is. És ezeken a tragédiákon is túl gyorsan végigszalad: túl rövid idő alatt bomlanak ki – pláne az utolsó percek túlzó, szinte már komolyan vehetetlen fordulatdömpingje esetében –, és mindig túl hamar jön a következő jelenet. Nem érezzük azt, amit a legjobb Pintér-darabokban: hogy velünk, de minimum a legjobb barátunkkal történik éppen valami szörnyű, és hogy ami a színpadon zajlik, azon múlik valami nagyon fontos az életünkben.

Mintha mindaz a súly, amit A Sütemények Királynője főszereplő kislányára nehezedett annak idején, itt is azonos lenne, csak itt szét lenne osztva hatfelé. És ezzel a hatásának is csak a hatoda érvényesülhetne. Igaz, aki látta a Süteményeket, pontosan tudja: még annak a hatoda is hatalmas teljesítmény.

szerző: Kovács Bálint

forrás: index.hu

Back To Top

TÁMOGATÓKAT KERESÜNK

A kultúrafinanszírozási rendszer átalakulása miatt a jelenlegi átmeneti helyzetben a társulat további működése került veszélybe. Nem látunk más lehetőséget, nézőinkhez fordulunk segítségért. Számos támogatási forma áll azok rendelkezésére, akiknek van lehetősége és szándéka társulatunk munkájának támogatására.