fbpx skip to Main Content
Menu

Embervágás, hancúrozás – Kállai Katalin, Art7.hu

Nem disznót ölnek hangosan énekelgetve, hanem sokkolót vesznek a kezükbe és disznó helyett levágják a belső ellenzéket. S bár meglehetősen szomorúan hangzik, de ott helyben kolbászt csinálnak belőlük.

…és mert semmilyen művészet, politika vagy hitvallás nem látszik felnőttnek ehhez a gátszakadáshoz, nem marad más, mint a tréfa és a véres pózok.”

(Hugo Ball: Menekülés az időből, 1916.)

Béla szembenézett magával. Gyilkos önvallomásra késztette. Mindehhez a társulat többi tagját sem kímélte. A nyilvános önvizsgálat egy showműsor keretei között zajlik, ami konkrétan azt jelenti, hogy zavartan üldögélnek velünk szemben és méltatlankodva válaszolgatnak Szabó Zoltán moderátor durván provokatív, barátok közt is becsületsértő kérdéseire. Ha válaszolnak egyáltalán. És nem vérig sértve gubbasztanak magukba roskadva. Egészen addig, míg ki nem jönnek a sodrukból. Abból viszont óriási balhé lesz. Zenés, táncos.

Ne tévedjünk. Előre megírt szöveget hallunk.

A jelenlévők Pintér Béla pontos dramaturgiával fölépített szövegét mondják föl. Nem is túl jól. Nem, ez nem igaz. Éppen, hogy túl jól. Mert ami virtigli valóságnak tekintve túlontúl erőltetettnek tűnik (zavar, sértettség, felbőszülés), az színháznak nézve a helyére kerül. Miközben látszólag spontán dialógusokban verbalizálják a társulat rögvalóságának ilyen-olyan tényeit, s kényszeredetten bele is merülünk az egyre kínosabbá váló információhalmazba (ki, kit, mennyire és milyen meggondolásból), hovatovább szót ejtenek az korhadó közerkölcsökről is (ki, kit, mennyire és milyen meggondolásból), valójában nem hagynak kétséget afelől, hogy amit látunk, az nem más mint színház.

Pintér Bélának megtetszett a saját darabja.

Az Ascher Tamás Háromszéken című, Katona József Színháznak írt opusz szokatlan viszonya a valósághoz. Ott egy Ascher Tamás nevű színpadi figura (és társai) hajaznak erősen hasonló nevű, valóságban is létező párjukra, itt egy Béla nevű és a truppja mutat feltűnő hasonlóságot bizonyos Pintér Bélával és társulatával. Hogy úgy mondjam, azonosulnak. Abból, hogy húszéves jubileumukra képtelen drámát írni, Pintér Béla magától értetődően drámát ír. Alkotói válság címén őszinte sajnálatunkra nem írja meg ugyan a kultikussá vált Népi rablét maira hangolt, teljes estés változatát, de úgy nem ír drámát, hogy megírja élete leghisztérikusabban körülrajongott drámáját. Egy röpke pillanatra még azt is elhiteti, hogy magát a valóságot állítja színpadra egy alapjában gyáva, önérvényesítő, „idegbeteg állat” vezette, kicsinyes hiúságokkal küzdő, egymás torkának eső társulatról (melyik nem az), de a valóság szerepe ebben az egészben annyi, hogy némileg más viszonyt ápol a színpaddal, mint amit megszoktunk…

Bélát többször is Viktornak nevezik, de nem vállalja.

Sőt. Kikéri magának. A társulat ezzel párhuzamosan folyamatosan zavarban van. (A figurák, akik velük azonos alteregóikat játsszák.) Amúgy attól, ami elhangzik, simán zavarba is jöhetnek. Friedenthal Zoltánt például arról kérdezik, hogy nem féltékeny-e volt osztálytársa, Polgár Csaba látványos sikereire. (Dehogynem.) Enyedi Évát arról, hogy komolyan vett dramaturgiai munkásságát a Pintér Bélához fűződő magánéleti kapcsolata indokolja-e. (Jó. Egy kis hátszelet biztos jelentett.) Thuróczy Szabolcsról a társulat halottjainak kísértő szelleme, nevezetesen Szemerédy Virág simán kijelenti (hja, ő már teheti), hogy irtó nagy az arca, mióta az HBO-nak dolgozik. Bencze Sándort azzal hozzák kínos helyzetbe, hogy Gyurcsányra hasonlít (csak a hülye nem látta eddig), a Stefanovics Angéla nevű szereplőről pedig kiderül, hogy hajlamos balhézni Bélával (nem sokkal később demonstratíve le is ordítja az arcát), Béla pedig (mit van mit tenni) jól kiégett, amúgy meg a saját aprócska közegében totalitárius rendszert épít.

Érthető, hogy szép lassan elszabadul a pintéri pokol.

Csípőből belefutunk első legendás előadásuk, a Népi rablét kulisszarengető őrületébe (amiből a teljes estés jubileumi változat született volna, de Béla, mint tudjuk…), viszont nem disznót ölnek hangosan énekelgetve, hanem sokkolót vesznek a kezükbe és disznó helyett levágják a belső ellenzéket. (A balhés Angélát és a megfelelési kényszerben szenvedő Zoltánt, aki elhitte, hogy valóban provokatív kérdéseket várnak tőle.) S bár meglehetősen szomorúan hangzik, de véres hancúrozás közepette ott helyben kolbászt csinálnak belőlük. Angéla májából hurkát, a combját pedig sonkának füstölik. Meg is eszik. (Brrr.) Mindezt Kéménczy Antal személyesen fölvezetett zenéire. S miközben a színpad mímelt realizmusa a legdurvább szimbolizmusba fordul ­– mint egy huszonegyedik századi, népies gyökerű, dühödt dadaista kiáltvány – s a társulat tagjai a stroboszkóp villogó fényeire törzsi táncot járnak nekünk, azonközben minden életük ura hátulról közelítve kaján vigyorral az arcán párzómozdulatokat imitál szorosan mögöttük. (Nagyjából értjük, mit szeretne mondani.) Közben sajnálkoznak, hogy a legjobb előadásaik nem jutottak be a Posztra. (Pécsi Országos Színházi Találkozó.) Az ember undorodna tőle, de nem teszi, mert ismerősen otthonos világ ez. A saját közege.

Az egészben az a legszörnyűbb, hogy az önmagát minden szerénység nélkül Mr. Pinternek aposztrofáló Béla nem tud hazudni. Mert ha hazudna is, az igazat mondja. Ezt nektek felkiáltással az emberi lét filozófiájának zanzásított változatát döngöli az arcunkba. Talán épp ez, az önmagunkkal való szembenézés ritka pillanatainak örök emberi mazochizmusa magyarázza, hogy az előadást már-már kezelhetetlen nézői hisztéria veszi körül. Eufória.

Kállai Katalin, Art7.hu

Back To Top

TÁMOGATÓKAT KERESÜNK

A kultúrafinanszírozási rendszer átalakulása miatt a jelenlegi átmeneti helyzetben a társulat további működése került veszélybe. Nem látunk más lehetőséget, nézőinkhez fordulunk segítségért. Számos támogatási forma áll azok rendelkezésére, akiknek van lehetősége és szándéka társulatunk munkájának támogatására.