skip to Main Content
Menu

Minden jóérzésű magyar nézőnek csípi a szemét, hogy a magyar téfauban a műsor végén az osztrák himnusz hangzik el. Nem mehet így tovább, így az éppen zajló forradalomnak nincs más választása: el kell foglalni a műsorszolgáltató épületét. Már indul is a pragmatikus Kossuth Lajos, a forradalom vezetője, hogy elnöknek nevezze ki Petőfi Sándort, a jeles költőt – bár a verseiből szinte nincs, aki pontosan idézni tudna valamennyit –, aki új, jól csengő magyar nevet ad az intézménynek, és a régi, a császári segg nyalásában nagy gyakorlatot szerzett garnitúrát felváltsa a kamerán kívül álldogáló sörszállításért felelős munkatárssal, akit érdemei elismeréseként bemondóművésznővé avatnak. S már folyhat tovább a közéleti műsorfolyam, amelyben immár nem csak a reklámokat mondják magyarul, készülhet győzelmi jelentés a vesztébe induló magyar huszárok harcáról, mehet az interjú a forradalom jeleseivel, és diadalittasan előadható az új Himnusz, az optimista, lelkesítő, gyors dal, a Kölcsey-Erkel szerzőpáros új slágere.Hogy 1848-ban nem is volt televízió? Igaz. Pintér Béla egy elképzelt világba vezeti nézőit, 1881-be, majd egy hipnózison keresztül 1848-ba, s ebben az alternatív dimenzióban csupán az a differencia a valósághoz képest, hogy szinte minden mai: az emberek és a technika. A kor történelmi csupán, de akik azt alakítják, azok éppen ugyanolyanok, mint mai utódaik. Petőfi Sándor például rendkívül egzaltált, célorientált és – bár ezt nagyon szeretné kevéssé láttatni – olyan hiú, mint egy rigolyás divatmodell. Petőfi a remény televízióját szeretné adni a magyaroknak meg a remény Himnuszát és egyáltalán, a reményt úgy szépen becsomagolva, maslival átkötve. Ahogy azt egy idealista elgondolja. De a színház azért színház, hogy ez meg is történhessék.

A remény mögött viszont ott a valóság: egzisztencia- és érdekharc, marakodás és felelősségelkenés. Művészi lavírozás zajlik a színpadon, ugyanis itt nagyon könnyű beleesni abba a csapdába, hogy valaki direktben kezd fogalmazni, direktben elkezd azonos lenni a valóságos valóságbeli alakjával. Márpedig Pintér – nem újdonság – zseniálisan lavíroz. Egy-egy pillanatra egy-egy motívum lesz ismerős, de nincs konkrét megfeleltethetőség. Jelenségek vannak. Alakok vannak. S mindez ötvözve a fonákjára fordított, ekképpen kinevetett bulvárnarratívákkal. Szerelmi háromszög, hatalmi háború, éleire hegyezett opportunizmus és grandiózus kisszerűség járják a színpadon koreográfiájukat, hol kissé hosszabban a kelleténél, hol még a megfelelő hangot keresve. De ez lényegtelen.

Mert ez csak a történet, amely arra van kihegyezve: mi kell ahhoz, hogy ne veszítsük el a schwechati csatát. Gróf Baráznay Ingácznak, a forradalom jeles tábornokának csak annyit kellene tennie, hogy jól választ, és nem a farka után megy, hanem az állandóan jelzett és kommunikált nagy nemzeti érzésre hallgat, és nem lép le a csatamező közepén a családi békét feltúró kurtizánjellegű bemondóművésznővel. Hanem – még ha bátorság is kell hozzá – egyszerűen azt teszi, amit a szíve diktál.

A színház csodát tesz: a schwechati csatát megnyertük. A családi béke visszamenőlegesen helyreáll, de úgy összességében minden jóra fordul. Ehhez pedig csak választani kell jól. A lelkes szólamok, a kifogyhatatlan szóvirágok helyett épp csak cselekedni, amikor kell. Így még akár a forradalom is győzhet.

Pintér Béla és Társulata néhány kellékkel, gyakorlatilag egy üres térben játssza a Kaisers TV, Ungarn előadást (épp azon a színpadon, amelyet a Tündöklő középszer is használ). Pintér Béla lánglelkű kortárs költő Petőfi Sándora, Thuróczy Szabolcs politikai machinátorként erőteljes Kossuth Lajosa, Mucsi Zoltán konzervatív, épp ezért érzésekre vágyódó Baráznay Igáncza, Enyedi Éva apakereső Arankája és Friedenthal Zoltán vizeletvisszatartási problémákkal küzdő, mártírrá avanzsáló Balázs Gábora remekül fölépített, jellegzetes és markáns figurák. Pontosan megformált alak Stefanovics Angéla alapjaiban sértődött rüfke Üregi Szidóniája, Szamosi Zsófia tartózkodóan elegáns Elzája, vagy Szakonyi Györk gumigerincű, elvmentes Marián Kornélja is. Szalontay Tünde Lágyvölgyi Dombor Pankája egyensúlyoz az önérzet és a megfeleléskényszer között. Hajdú Rozália pedig végtelen természetességgel hipnotizálja a nézőket.

Mert ez (a színház) is egy hipnózis, amiben bármi megtörténhet. Például el tudjuk hinni, hogy lehet jobb. Mert választani nekünk kell. Mi ülünk ott a stúdió sarkában, mint Rohácsi bácsi (Quitt László), aki vár a jelenésére, miközben fogalma sincs, mi is történik közben. Az ő pénzét költi a forradalmi bizottmány, és még a csatában az ő bőre kerül vásárra. És ezúttal, ebben a darabban, végre egyszer Rohácsi bácsi győz.

Mi pedig szeretnénk hinni, a Himnusz – immár eredeti, lassú és méltóságteljes – Sárközy Nicolas zongoraművész (Kéménczy Antal) játékában felcsendülő hangjai mellett, elérzékenyülve és meghatottan, hogy Rohácsi bácsi mi vagyunk. Hogy a jövő megváltoztatható. Hogy csak rajtunk múlik.


Forrás: http://7ora7.hu/programok/kaisers-tv-ungarn/nezopont

Back To Top