skip to Main Content
Menu

THEATERFESTIVAL BASEL: Großartiges Finale mit “Unsere Geheimnisse” von Béla Pintér.

Wie es in einer von einem Konzern beherrschten westlichen Gesellschaft zugeht, die Geheimnisse nicht mehr zulässt, in der absolute Transparenz herrscht, das zeigt der amerikanische Autor Dave Eggers in seinem eben auf Deutsch erschienenen Roman “Der Circle”. Auch politische Diktaturen lieben Geheimnisse nicht. Sie tauschen private gegen politische Geheimnisse: den Abgrund im Individuum gegen den gesellschaftlichen Untergrund. Menschen, die erpressbar sind, werden von Geheimdiensten gern als Spitzel angeworben – so auch in Béla Pintérs zum Abschluss des Theaterfestivals Basels auf der Kleinen Bühne des Theaters präsentierter Inszenierung “Unsere Geheimnisse”. Diese zwei beklemmenden Stunden gehörten fraglos zu den Höhepunkten des Festivals.

Das liebt vielleicht auch daran, dass Istvan Balla Bán (Zoltan Friedenthal) ein ganz besonders schreckliches Geheimnis mit sich herumträgt. Die Fallhöhe im Gespräch mit einer Psychologin ist entsprechend groß: Denn der ungarische Theatermacher, derzeit der wichtigste freie Bühnenkünstler seines Landes, stimmt zu Beginn nicht nur beschwingte volksmusikalische Töne an, sondern er greift auch – und immer wieder, sonst wäre das Ganze kaum auszuhalten – zum Mittel des sarkastischen Humors.

Man befindet sich in den 1980er Jahren in einem jener Budapester Tanzhäuser, in denen die ländliche Folklore Ungarns wiederentdeckt wurde. Im Tanz kommen die auf Volkskunst setzende kommunistische Partei mit oppositionellen Gruppierungen zusammen, die in der Kraft und Dynamik des Tanzes auch subversive Energien zu entdecken glauben. Der Riss geht durch das im Zentrum der Bewegung stehende Paar: Bea ist eine stramme Genossin, ihr Geliebter Imre (Béla Pintér) Chefredakteur der im Geheimen operierenden Samisdat-Zeitschrift “Eiserner Vorhang”.

Als Istvan, ein sympathischer, etwas unbeholfener Kerl, nach mühsamem Herantasten – er hat eine Ehekrise und sich in jemand anderen verliebt, nicht Mann nicht Frau (“Ist es ein Tier?”, fragt die Therapeutin ratlos) – sein Geheimnis entdeckt, vergeht einem jäh das Lachen: Der Mann ist pädophil und hat sich in seine Stieftochter Timi verguckt, ein siebenjähriges Mädchen. Und schon hüpft Timi über die Bühne: nicht als gequältes Opfer, sondern als munteres Mädchen, das den Mann seiner Mutter ganz offensichtlich sehr gern hat und sich auf die Spiele mit ihm freiwillig eingelassen hat: wenn der Zwerg zum Riesen wird und auch noch spuckt…

Nein, Béla Pintér nimmt kein Blatt vor den Mund. Er zeigt mit aller Drastik einen Pädophilen in seiner übergroßen Seelennot und seinem Ausgeliefertsein an ein zerstörerisches Begehren. Er zeigt, wie dieser Gebrochene, der seine Ehe schon aufs Spiel gesetzt und verloren hat, sich auch noch an seinen Freunden versündigen, sie verraten und verlieren wird: Die perfide Unterhaltung zwischen dem Chef des Geheimdiensts und seinem angeworbenen Spitzel kann bei aller grausamen Zuspitzung des Konflikts exemplarische Gültigkeit für sich beanspruchen. Im Gegensatz zu den Deutschen, erklärte Pintér in einem Interview anlässlich der deutschen Erstaufführung von “Unsere Geheimnisse” im HAU in Berlin, hätten die Ungarn ihre eigene Stasi-Vergangenheit nie aufgearbeitet.

Dass auch der Geheimdienstler keine ihren politischen Auftrag exekutierende Maschine ist, verschweigt die Regie nicht: Auch er hat spezielle sexuelle Vorlieben, auch er kennt die Einsamkeit des Begehrens, auch er ist wie Istvan ein musikalisch gebildeter Mensch. Die Musik überhaupt spielt eine große Rolle in der Inszenierung. Nicht nur beim Auftritt der fabelhaften Musiker, sondern auch theoretisch. Imres Sohn Feri ist ein Klavier spielender Überflieger, der nur einen einzigen Komponisten auf der Welt gelten lässt: Johann Sebastian Bach, dessen f-Moll-Konzert gespielt von Glenn Gould man dann auch hören darf; das riesige Tonbandgerät, das die Bühne bestimmt wie die molochartigen Maschinen den Stummfilm – ein überdeutliches Symbol –, ist auch dafür zu gebrauchen: Selbst die Dinge sind bei Pintér ambivalent. Und so geschieht das Fürchterliche, dass aus den in ihrer Schlichtheit ergreifend schönen Bach-Klängen ein neuerlicher Missbrauchsversuch erwächst: Istvan setzt den Jungen mit K.O.-Tropfen schachmatt und zieht ihm die Hose von den Hüften – bevor er sich verzweifelt ein Küchenmesser in den Schritt rammt.

Schwer erträglich sind Szenen wie diese – und doch gelingt es dem Regisseur, der vor plakativer Bildsprache nicht zurückschreckt, auch immer wieder, die tonnenschwere Mischung von Missbrauch und Verrat (schlimmer als in dieser tragischen Kombination kann es einen Menschen fast nicht treffen) leicht zu machen: durch intelligente, geistreiche Dialoge, durch die poetischen ungarischen Volkslieder, durch das Umkippen von existenzieller Drangsal in die Freiheit von Witz und Ironie.

Am Ende springt die Aufführung in die Gegenwart: mit der Verleihung des Preises der ungarischen Selbstachtung. Victor Orbans nationalistisches Ungarn lässt grüßen. Der Applaus war für Schweizer Verhältnisse frenetisch. Und er bewies zuletzt auch, dass konventionelles Theater immer noch bewegen kann: wenn es so aufwühlend und so engagiert daherkommt wie bei Béla Pintér und seinem Ensemble. Was für ein Finale für dieses hochkarätige Festival, das künstlerischen Anspruch und Publikumszuspruch aufs Schönste zur Deckung gebracht hat: Mehr als die Hälfte der Vorstellungen war ausverkauft – bei einer Auslastung von insgesamt 86 Prozent.


Forrás: http://www.badische-zeitung.de/theater-rezensionen/unsere-geheimnisse-von-b-la-pint-r–90303300.html



A szöveg magyarul:

Nagyszerű finálé Pintér Béla Titkaink című darabjával címmel közölt cikket.

Dave Eggers amerikai író azt mutatja meg A kör című, németül éppen megjelent regényében, hogy hogyan mennek a dolgok egy konszernek által uralta nyugati társadalomban, amely már nem enged meg titkokat, ahol abszolút átláthatóság uralkodik. A politikai diktatúrák sem szeretik a titkokat: a politikaiakat magántitkokra cserélik: az egyében lévő mélységeket a társadalmi undergroundra. A zsarolható embereket a titkosszolgálatok szertik spiclinek beszervezni – ahogyan Pintér Bélának a Bázeli Színházi Fesztivál végén, a Színház kis színpadán bemutatott Titkaink című rendezésében. Ez a két ijesztő óra kétségkívül a fesztivál egyik csúcspontja volt.

Ez talán azon is múlik, hogy Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) egészen különlegesen szörnyű titkot rejteget. A pszichológusnővel folytatott beszélgetés ennek megfelelően meredeken lejt: ugyanis a magyar színházcsináló, aki ma országa legfontosabb független színházművésze, kezdetben nem csupán lendületes népzenei hangokat üt meg, hanem – mindig újra, különben az egészet nem is lehetne kibírni – a szarkasztikus humor eszközéhez is nyúl.

Az 1980-as években vagyunk, azoknak a budapesti táncházaknak az egyikében, ahol a vidéki magyar folklórt újra felfedezték. A táncban összejön a népművészetet felhasználó kommunista párt az ellenzéki csoportokkal, amelyek a tánc erejében és dinamikájában felforgató energiát is felfedezni vélnek. A szakadás a mozgalom középpontjában álló pár között következik be: Bea keménykötésű elvtársnő, szeretője (Pintér Béla) a Vasfüggöny című, illegalitásban megjelenő szamizdat-folyóirat főszerkesztője.

Amikor István, a rokonszenves, kissé gyámoltalan fickó hosszas köntörfalazás után felfedi a titkát – házassága válságban van, és ő másba szeretett bele, aki se nem férfi, se nem nő -, az emberben megfagy a nevetés: ez az ember pedofil, és mostohalányába, Timibe, egy hétéves kislányba esett bele. És máris Timi ugrák a színpadon, nem elkínzott áldozatként, hanem élénk kislányként, aki szemmel láthatólag nagyon szereti anyja férjét, és önként ment bele a játékaiba: amikor a törpe óriássá válik, és még köp is…

Pintér Béla szókimondó. Teljes drasztikusságában mutatja meg a pedofilt, nagy lelki bajában, a romboló vágynak való kiszolgáltatottságában. Megmutatja, hogyan fogja ez a megtört ember, aki már kockára tette a házasságát, és elveszítette, hogy vétkezik még majd barátai ellen is, hogyan árulja el őket, és hogyan veszít: a titkosszolgálati főnök és beszervezett spiclije közötti aljas beszélgetés a konfliktus kegyetlen kicsúcsosodása ellenére példaszerű érvényességre tarthat igényt. A németektől eltérően a magyarok soha nem dolgozták fel saját titkosszolgálati múltjukat – mondta el Pintér Béla a Titkaink első németországi bemutatója alkalmából Berlinben.

A rendezés nem hallgatja el, hogy a titkosszolgálati ember sem csupán a politikai megbízatását teljesítő gép: neki is vannak különös szexuális vágyai, ő is ismeri a vágy magányát, ős is zeneileg művelt ember, mint István. A zene általánosságban is nagy szerepet tölt be a rendezésben. nem csupán a remek muzsikusok fellépésekor, hanem elméletileg is. Imre fia, Feri zongorázó csodagyerek, aki csak egyetlen zeneszerzőt fogad el a világon: Johann Sebastian Bachot, akinek f-moll versenyművét a nézők meg is hallgathatják Glenn Gould előadásában; a hatalmas magnetofonkészülék a háttérben, amely meghatározza a színpadot, mint a hatalmas gépek a némafilmekben – nagyon is világos jelkép -, erre is alkalmas; Pintérnél még a dolgok is ambivalensek. És így megtörténik a szörnyűség, hogy az egyszerűségükben megkapóan szépséges Bach-hangzatokból újabb abúzus-kísérlet nő ki: István a fiút kábító cseppekkel elkábítja és lehúzza a nadrágját a csípőjéről mielőtt kétségbeesetten konyakést szúr saját nadrágjába.

Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek nehezen elviselhetők – a plakátszerű képi nyelvezettől sem visszariadó rendezőnek azonban mégis sikerül megkönnyíteni az abúzusból és árulásból álló, tonnás súlyú keveréket (amely ennél a tragikus kombinációnál súlyosabban nem is érheti az embert): intelligens, szellemes párbeszédekkel, a poétikus magyar népdalokkal, az egzisztenciális szükség árfordításával a szellem és az irónia szabadságába.

Az előadás a végén átugrik a jelenbe: a magyar Önbecsülés érdemrend átadásával. Orbán Viktor nacionalista Magyarországa üdvözletét küldi. A taps a svájci viszonyokhoz mérten frenetikus volt. És végül bebizonyította azt is, hogy a hagyományos színház még mindig meg tud érinteni: amikor olyan felkavaró, és elkötelezett, mint Pintér Bélánál és együttesénél. Micsoda finálé ennek a remek fesztiválnak, amely a legszebben átfedésbe hozta a művészi igényességet és a közönségigényt: 86 százalékos kihasználtság mellett az előadások több mint felére elkelt minden jegy.

Fordította: Horváth Júlia


Forrás: http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/406208_nemet_lap_pinter_bela_szinhazarol

Back To Top