skip to Main Content
Menu

Sehogy sem boldogultunk a szembenézéssel, pedig harsogtuk nagyon az elmúlt huszonöt évben, hogy kéne már, de egy istennek se ment. Eddig. Mert Pintér Béla most megcsinálta.

Bezzeg a németeknek sikerült idejében. Nem politikáról beszélek, még csak nem is politikus művészetről – vajon mit jelent ez, propagandát vagy kritikát? – hanem csak úgy, pusztán a jelző nélküli művészetről, ami előbb vagy utóbb, de mindig megadja bármely korról és rendszerről, tehát a mi közelmúltunkról is a pontos választ.

Persze, a művészet nem magától van, nem a semmiből keletkezik, hanem valakiknek a tehetségéből, és, ha az nem szikrázik, „a feltárás” megmarad ál-bátor, érdektelen semmitmondásnak, mint például a Drága besúgott barátaim című, 2012-ben bemutatott magyar filmben, amelyben a figurák enerváltságát csak a nézők bágyadtsága múlta felül.

Amire irigykedni lehetett, az a németek által 2006-ban elkészített A mások élete című, nem alul- vagy felülbeszélt, nem ködösen utalásos és esztétizált, de kíméletlen és tűpontos remek film, amelynek százharminchét perce egy pillanatra sem hagyott lankadást.

Mint ahogy Pintér Béla társulatának Titkaink című előadása sem, amely olyan fergeteges tempóban és nyíltsággal (mindemellett nem humor nélkül) pakolja elénk az elhallgatott mocsokságok tárházát, hogy a tapsrendig fel sem ocsúdunk.

Olyan kijózanító hatású az egész, mint amikor a hosszú évek alatt megszokott, kis testi hibáinkat elmosó, szoftosított tükör után valaki hirtelen az orrunk elé tol egy valós képet mutató foncsorozott felületet. Naná, hogy megrázó. Nem csak az első pillanatban, de végig, s nem is marad más utána, mint a mély szomorúság – s az igazmondással járó megtisztulás.

A darab a közelmúltban játszódik, valamikor a rendszerváltás előtt, a szocializmusban. Már az első dialógusban magasan van a labda, a pszichológus és a népzenekutató jelenetében az utóbbi pedofil hajlamaira derül fény, összeszorul a gyomor, lehet ezt fokozni? Lehet.

Azzal, hogy a néptánckör jópofa falábúja valójában egy tenyérbemászó spicli, hogy a mit sem sejtő pszichológus bepoloskázott lakásából a páciensek „négyszemközt” elsuttogott titkai egyenesen a pártszékházban landolnak, aminek a birtokában aztán sikeresen lehet zsarolni a kiszemelt, ügynökké kényszerített alanyt. Ennek folytán létrejön egy üzleti viszony, amelyben mindenki „jól jár”, nem kell érte nagyobbat tenni, mint besúgóvá válni, jelentéseket írogatni, s ezért cserébe nem csak a „botlások” elhallgatása, de különféle anyagi előnyök, sőt még Kossuth-díj is járhat.

Hogy milyen ember ez a – Friedenthal Zoltán által játszott – pedofilhajlamú Balla Bán István nevű népzenekutató? Pintér Bélánál természetesen nem a krimikből ismerős, megvetésre méltó, szimplán szemét alak, itt – mint az életben – bonyolultabb a képlet, Balla Bán ugyanis alapjában véve okos, tehetséges ember, aki mellesleg – a Pintér Béla által megformált – Tatár Imre néptáncos és szamizdatszerkesztő barátja.

Aki meg egy hithű, tankönyvi szólamokat szajkózó kommunistával (Szamosi Zsófia) él együtt, akiről a letartóztatása után úgy hiszi, ő dobta fel. De nem, hanem akaratlanul a régi barát, aki a darab végén öngyilkos lesz (különösen kegyetlen módon, háromszor az ágyékába szúr), Tatár pedig a börtön(ben vagy utána?) meghal.

Az előadás zárlata egy rendszerváltás utáni, vagyis mai díjátadó ceremónia, amelyben a hajdani megszállott kommunista nő államtitkárrá, az anno a táncházba beépült régi spicli pedig miniszterhelyettessé nőtte ki magát.

A többi szereplő (mind fontosak) a korrajzot és az emocionális hátteret árnyalják-értelmezik, ők: a pedofília naiv áldozata Timike (Enyedi Éva), az anyja (Roszik Hella), aki nem érti társa elhidegülését, Tatár népzenét utáló, de egyébként zongorazseni fia Ferike (Stefanovics Angéla). A szálak Pintér Béla írói-rendezői szokása szerint éles és gyors váltásokban követik egymást, mintegy filmszerű montázsban.

Különböző helyszíneken járunk: táncházban – rendelőben – egyik lakásban – másik lakásban – presszóban – pártszékházban. Itt Pánczél György(!) a főnök, „aki” Csákányi Eszter kettős szerepének az egyike (a másik a pszichológus), amely a kivétel nélküli jó alakítások között az egyik legbravúrosabb jelenés.

Nem csak azért, mert Csákányi férfiszerepet játszik hihetően, hanem az apró, karakterépítő – tán nem is mindig színészi – részletek miatt. Mert találó a bajusz, a járás, a beszédmód és a gesztusok, de legeslegjobban a bőr félcipő nyikorgása, ami a másoktól való különbözőség magabiztosságát sugallja. És persze itt is jön a meglepetés: bármilyen nagy úr is Pánczél a kultúra területén, neki is van egy aprócska titka: az azonos neműekhez való vonzódás.

Simonyi Imre költő sorával szólva „Így élünk mi legényesen” – mutatja Pintér a smink nélküli körképet, ami iszapos, elnyelő pocsolyái ellenére olyan világosan rajzolódik ki, mint az ablaküveg.

Mert a sok maszatolás után ez a legfontosabb most már: a világos beszéd, amit nem csak a korszak élő tanúinak, de – mivel pontosan egy generációnyi idő telt el – a fiatalabbaknak is pontosan érteniük kell!

És Pintér Béla ebben valahogy utolérhetetlen. Talán azért, mert sosem riad vissza a nyelv hétköznapi szegénységétől, a hiányoktól tátongó kommunikációtól, amelyek leginkább a buszon vagy a konyhában hangozhatnak el, de valahogy épp ezért érti mindenki, mert adaptálhatók a saját élményekre.

Az előadás hátterét egy óriásira nagyított, orsós magnó alkotja. Egyként utal a kor technikájára, a táncházak zeneszolgáltatására és a lehallgatások módjára. Akkor mozdul, ha funkciója van.

Van?


Forrás: http://tiszatajonline.hu/?p=58857

Back To Top