skip to Main Content
Menu

Titkaink, Pintér Béla és Társulata a szegedi Thealteren.

“A kitalált történeteknél is borzongatóbbak a megtörtént esetek.”

Bizony, hát még, ha veled esnek meg. Viharos ifjú koromat volt szerencsém a történet filmidejében, a népköztársaságra keresztelt Magyarország renitens metropoliszában, Szegeden pergetni. Az évtized második felében, a rendszerváltásként aposztrofált birodalmi lépegetés előtti években komoly szkandermeccseim voltak a legendás háromperhármasokkal is. Loptam-csaltam, lágydrogokat használtam, szamizdat kiadásban olvastam Orwellt, kerestem és feszegettem a határokat, útlevélhamisításba sodródtam, és magam is ámulva tudtam meg, létezik olyan, hogy „pszichikai bűnsegédlet”. Azért a kajánoknak megjegyzem, engem nem pedofília miatt zsaroltak meg, ennyire nem pikáns a történet. Egy tiszaszigeti (ex-Jugó határ, akkor a relatív szabadság kapuja) Cpg-koncertet úgy konferáltak, ne csináljatok zűrt, reméljük, mindenki tudja, hol a határ… Szénrészeg barátunkat az akkor még nem sengeni, inkább félvasfüggönyös határsávból a fegyveres erők járőrei egy terepjáró belterének merevítő vasaihoz bilincselve voltak szívesek elszállítani. Így ment ez… No, de félre a tatás egotrippel, nézzük, mire figyeltünk a szegedi Kisszínházban a Titkaink kapcsán.

Abban a világban, mely elhallgatásokra, hazugságra és papírmasé igazságokra épül, szinte rendben van, ha a forradalmár szamizdatszerkesztőnek agymosott kommunista nője van. Hogy a táncházas „műparasztok” közé beépült legműbb paraszt valójában a belső elhárítás vérgané tisztje, aki majd napjaikban aztán tényleg „sokra viszi “. Ahol a pszichiáternél lehallgató poloskák vannak, ahol a háromperhármas nagy kutya valójában egy hormonzavaros palotapincsi, „hol nincsenek problémák”, ott tényleg mindenki tetű a népköztársaságban.

A darab felületei, mint hagymarétegek simulnak egymásba, s mire a felére érünk a réteghámozásnak, taknyunk-könnyünk folyik a kádári krumplilevesbe.A sorstragédia minden szála elvarrva, vérpontos helyzetek és jellemek sorjáznak. Egy ilyen halálprecíz színházban a naivabb néző hajlamos azt hinni, ezek a karakterek a való világban nincsenek, ez csak mese, mint ahogy fináléban megéneklik azt. Hát nem, ennyire, tényleg ennyire.

A játszókról, a stábról nem írnék itt, nem vagyok kritikus, illetve nagyon, ám nem színházszakmailag, vannak erre avatottak, olvassátok őket. És nézzétek meg ezt a színházat újra meg újra! Ne törődjetek a pesti sok hónapos várólistával, mi az néhány hét a megvilágosodás ígéretéért cserébe?

Ösztön, vérvalóság, a mindenkori kiszolgáltatottság települt ránk, meg hogy milyen vastag bőrt kell növeszteni ahhoz, hogy ne szabadítsuk egymásra a külső és belső fenevadjainkat, akik majd közösen cafrangolnak szét.

Borzongató az is, amikor ma már történelminek mesélt-megélt hatalmi rémtettek helyszínein vezetnek végig, s miután elköszönsz a kalauztól, azon rágódsz, „Így megy ez”, meg hogy az egykori hatalmak módszerei miféle ártalmatlan-jószándékúra sminkelt szereplőkkel operálnak. Egykor és mindenkor. Ha egy üzlet beindul… Mert „körbe minden összeér, s vissza ugyanoda tér. ” De én sajnos, átlátok rajtatok mindenkor, mindörökké bazdmeg. És így tovább.

Kémeri Attila „Matróz” f.n. bizalmas nyomozott


Forrás: http://librarius.hu/2014/07/23/ezek-mindorokke-mi-titkaink-vaze/

Back To Top