skip to Main Content
Menu

Hetedszerre is lecsengett Magyarország legsokszínűbb fesztiválja, az Ördögkatlan. A Kisharsányt, Nagyharsányt, Palkonyát és Beremendet összekötő ötnapos összművészeti maraton az év egyik mérvadó kulturális eseménye – Vilmos Eszter tudósítása.

Aki egész évben csak a Katlanban jár színházba, annak is van esélye, hogy találkozzon a magyar színházi élet színe-javával. A műélvezetnek külön pikantériája, hogy tornatermek, falusi kultúrházak és pincészetek zsúfolt helyiségeiben láthatjuk az ország legjobb társulatait és olykor az évad (vagy az előző évek) legfontosabb darabjait. A Katona és a Szabadkai Népszínház közös, Vörös című kiváló darabja például az idei POSzT versenyprogramjában is szerepelt, az Ördögkatlan közönsége pedig két időpontban is megtekinthette Nagyharsány kultikussá vált tornatermében némi reggeli sorban állás, nagylelkű baráti szívesség vagy erélyes kapu előtti tolongás fejében.

„Van még két állóhely!” – szól ki a beengedő néni a Titkaink szombat esti előadása előtt, mire négy-öt ember szalad be fülig érő szájjal a 40 fokos, már a darab kezdete előtt is oxigénmentes tornaterembe, és akrobatikus mozdulatok kíséretében elindulnak a földön és tornapadokon ücsörgő embertömegen keresztül a terem túlsó végébe. Pintér Béla és Társulata darabja az idei Ördögkatlan talán legnagyobb eseménye volt. Nem csoda, hogy az előadásra, melynek hiányát a POSzT versenydarabjai közül a leggyakrabban kérték számon, és amelynek budapesti bemutatóira is szinte lehetetlen jegyet szerezni, bármilyen kényelmetlenséget örömmel vállalva próbáltak bejutni a fesztiválozók.

A Titkaink egyfelől professzionális színház kifogástalan színészi játékkal, végtelenül kreatív színpadképpel és sziporkázó humorral, másfelől komoly számvetés a Kádár-kori és a közelmúltbeli Magyarország elhallgatott, traumatikus eseményeivel. A társulatra jellemző módon ez a darab is kitűnően, jó arányérzékkel ötvözi a könnyes röhögésre késztető humort és a megdöbbentő, végletesnek ható, de mégis valószerű, tragikus cselekménysort, mindezt az elmaradhatatlan, ironikus népdalbetétekkel. Így beszél pedofíliáról, besúgásról, zsarolásról, halálról, aktuálpolitikáról.

A Katlan idei színházi felhozatalában korántsem a Titkaink az egyetlen múltfeldolgozást sürgető előadás. Ezek közé tartozik az említett Vörös is, valamint a két, egymáshoz erősen kapcsolódó kortárs lengyel darab, Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk és Artur Pałyga A zsidó című drámái; előbbi a Katona, utóbbi a Nézőművészeti Kft. színrevitelében. Nem tudni, véletlen egybeesés-e, de éppen ezek az előadások voltak magasan a fesztivál legjobb színházi produkciói.

Míg A mi osztályunk egy iskolai osztály lengyel és zsidó tagjainak életét kíséri végig (a ’30-astól a 2000-es évekig), addig A zsidó cselekménye egy lengyel tanári kar spontán történelmi tudás- és tapasztalatcseréjévé eszkalálódó értekezlet. A Máté Gábor által rendezett A mi osztályunk amellett, hogy fontos darabja a holokauszt feldolgozásának, maradandó színházi élmény is. A Katona színészei egytől egyig bravúros alakításokban jelenítették meg a folyamatosan változó életkorú figurákat. Az alapvetően osztálytermi bútorokkal berendezett tér az apró változtatásokkal, a táblával, mely állandó információs felületként (főként naptárként) funkcionált, a kizökkenthetetlen színészi jelenléttel és változatos narrációval hitelesen vált a szemünk előtt a zsidók meghurcolásának helyet adó főutcává, pajtává (melyben elégettek 1500 zsidót), lakássá, kocsivá, temetővé vagy bármelyik megidézett helyszínné. Słobodzianek darabja oktató, de nem kioktató jellegű. Nem von le egyszerű tanulságokat, nem állít elénk fekete-fehér figurákat, nem mondja, hogy a huszadik század borzasztó eseményei megérthetők, ám azt sugallja, kibeszélhetők.

Mindebben hasonlít rá Pałyga darabja, A zsidó. Ez színpadi megoldások tekintetében kisebb mozgásteret enged az alkotóknak; a dráma (a hármas egység elvét szófogadóan betartva) egyetlen helyszínen játszódik, azonos szereplőkkel, mindössze pár óra leforgása alatt. Ám a darab, mely a többségében egyszerű szereplők dialógusaiból épül fel, a humornak enged nagyobb teret, amit a Nézőművészeti Kft. (és a rendező Szabó Máté) előszeretettel ki is aknáz. „Engem ez nem érint!” – halljuk újra és újra a dekoratív angoltanárnő (Sárközi-Nagy Ilona) szájából, miközben az idősebb szereplők évtizedes hallgatások után számon kérik egymáson az elhurcolt lengyel zsidók hátrahagyott ingatlanainak, ingóságainak és pozícióinak kisajátítását és a haláltáborba küldöttekért érzett felelősség hiányát. Természetesen hamar kiderül, hogy a probléma a fiatal tanárnőt is érinti, ahogy valamilyen mértékben mindenki mást is, aki a színpadi asztalok mögött vagy a nézőtéren ül.

Ahogy a Katona József Színház és Lengyelország, úgy Horváth Csaba, a Forte Társulat vezetője is a 7. Ördögkatlan díszvendége volt. A fizikai színházat művelő csapattól a tavalyi A nagy füzet után idén két darabot is láthattunk, az Irtást és a Toldit. A Toldi igazán izgalmas elegye volt Arany János szövegének, az izmokat megdolgoztató mozdulatsoroknak és az a capella éneklésnek. Horváth Csaba rendezése a Toldi legmarkánsabb motívumát, a testi erőt középpontba helyezve nyújtotta releváns értelmezését a klasszikusnak. A mozdulatsorok hol illusztrálták, hol ironikusan megkerülték a folyamatos narrációban elhangzó elbeszélő költeményt, kiváltva ezzel a kívánt feszültséget és az önfeledt nevetést. Viszonylag egyszerű megoldásokkal tudott igazán hatásos előadást létrehozni a Toldi.

Ez az egyszerűség és letisztultság hiányzott az Irtásból. Helen Edmundson darabja Horváth Csaba rendezésében ezúttal nem elsősorban a mozdulatok, hanem inkább a szimbólumok és visszatérő motívumok köré épült. A gumifarkasokkal, földeszsákokkal, fekete-piros ruhákkal és ezek jelentésteliségének hangsúlyozásával telezsúfolt előadás nem segítette a nézőt sem az angol–ír viszonyok maradéktalan megértésében, sem a fülledt tortaterembeli figyelem fenntartásában.

A mindenkori befogadói figyelmet leginkább próbára tevő színházi műfaj mégsem a hosszú, túlbonyolított előadás, hanem a monodráma. Az Ördögkatlan változatos felhozatalában természetesen ilyet is találhattunk. Haumann Péter Szókratész védőbeszédét tolmácsolta nekünk a palkonyai Mokos pincében. Noha az oktató jellegű információadalékok az egyórás monológ elején, illetve végén nem adtak igazán sokat hozzá az esztétikai élményhez, az előadás a színészhez méltó színvonalú és komolyságú volt. A Katona másik színésze, Fekete Ernő pedig a Weöres Sándor verseiből összeállított, kifejezetten élvezetes, újraolvasásra ingerlő előadását hozta el a fesztiválra, a Mennyekbe vágtató prolibuszt.

Az Ördögkatlan színházi kínálata korántsem merül ki a jól bevált magyar társulatok előadásaiban. A programfüzetben számos diákszínjátszós darabot, gyermek és felnőtt bábelőadást, improvizációs színházat és cirkuszi produkciót láthatunk, és az is előfordul, hogy egy nagyharsányi kéményről kiabálnak a járókelőkre szállóigeszerű Hrabal-passzusokat kedvenc színészeink. A fesztivál szervezőitől, Bérczes Lászlótól és Kiss Mónitól távol áll mindenféle óvatoskodás vagy sznobizmus, mégis minden évben nemcsak hihetetlenül színes, de megkérdőjelezhetetlenül minőségi programot sikerül összeállítaniuk akár színházi, akár zenei fronton. Alig várjuk a következőt.


Forrás: http://www.jelenkor.net/visszhang/286/szokratesztol-palkonyaig

Back To Top