skip to Main Content
Menu

…a tehetségesek, akiknek torkában callasi hang lakik, kávét szolgálnak fel a társulatnak, míg a dilettánsokra zuhog az elismerés.

Mindazt, amit önmagáról gondol Pintér mint szerző-rendező-színész és társulata, meg amit mások gondolnak, és főleg írnak róla ¬- itt, ebben a nagy összegző előadásban megtalálható. A Tündöklő középszer nem más, mint egy Best of Pintér Béla, illetve darabbéli nevén Pinczér Géza és az ő maroknyi lelkes, amatőr társulatának életút-szintézise. Magán, középszerűségén, vélt nagyságán, valós kritikáján nevet és nevettet. Hatalmon, elnyomáson, tehetségen, dilettantizmuson. S hogy a maguk darabbéli és valóságos dilettantizmusát még hangsúlyosabbá és főleg hallhatóbbá tegyék, egy igazi operai hangot is meginvitáltak a csapatba, a kiváló színész-énekes Herczenik Annát, akit aztán minden tehetségével együtt sikerül elnyomniuk. A darab „színház a színházban”, ilyet Pintér már többször írt, de most egy teljes előadást rászán társulata életére, a tehetség elnyomása és a hamis tudat kérdésére. Azonban aki mit sem ért az önkódolásból és a bonyolult színházi utalásrendszerből, nem ismeri fel a sűrű referenciális hálót, az is csak jól, sőt úgy hiszem, nagyon jól szórakozik.

Profi (értsd: operai) énekesek és amatőr hangok egymás mellé helyezése rég foglalkoztatja a színházat; valójában már az opera nagy (rendezői) reformja is a 70-es évektől a perfekt hang helyett a hang és játék együttes élményét kereste, lemondva a hang stúdiótökélyéről, az énekest egyre inkább színésznek tekintve. A 90-es évek (nyugat-európai, később amerikai) színháza aztán szintén megelégelte a Tökéletesség Színházát, a kiválasztottakét, a perfekt és virtuóz játékosokét, amelyben a néző a csodáló, a Nagy Színész pedig szembekerül a Kis Nézővel. Egyfajta tekintélyelvű színháznak kezdte tekinteni, amelyben a másik rendkívüli tudását, nagyszerűségét vehetjük szemügyre, azt, ami szemben áll a magunk kicsinységével, tökéletlenségével. Új, ha tetszik demokratikus utakra kívánt térni a színház is, amelyben a néző azonosulási képessége nem lélektanilag a színház egyes szereplőivel történik már meg, de a nézőt az „ők sem tudnak többet, mint én” érzése foghatta el. Nem akart többé csodálni egy virtuóz Színész-Istent, de látni szerette volna önmagát, azt a tökéletlen halandót, aki nem tud, és ezt meg is mutatja. Hogy ez miért éppen a 90-es évek elején történik, a nagy európai társadalmi fordulat küszöbén, arra még a művészet- és társadalomtudományoknak válaszolniuk kell. A színház egy tekintélyelvű művészetnek, a kiválasztottak művészetének ugyanúgy hátat akart fordítani, ahogy a társadalom is éppen azon fáradozott, hogy lerombolja hamis, de mégiscsak általa emelt cárjait. Az esztétikai fordulat egyik szimbolikus előadása Christoph Marthaler Murx, magyarul akár Öld meg az európait! címmel is fordítható előadása volt; ugyanez a Marthaler énekelteti aztán egymás mellett a profikat és „dilettánsokat” a Szép molnárné című Schubert-dalciklusban.

A színházban pedig lassan megjelentek a civilek, dilettánsok, amatőrök, hétköznapi emberek, a különböző csoportok a sérültektől a vesztes társadalmi rétegekig, a Nem-Színészek hatalmas és igen színes csapata, akik új játékmódot hoztak. A kritika aluljátszásnak kezdte el megnevezni az új színházi nyelvet. Talán az egész társadalom demokratizálódási folyamataival, a civilség térhódításával és befogadásával függhet össze, hogy egy színházi kultúra elfogadó az aluljátszás esztétikájával; hiszen ennek szellemében úgy véljük, mindenkinek joga van hangját hallatni – a profiktól a siketnémákig. Mintha a színpad is csupán egy olyan tér volna, nem szent, és nem kiválasztott – ezért is lett anakronisztikus mára a rituális színház, a kiválasztottak és beavatottak színháza -, hanem pusztán egy játszótér, ahol mindenki, aki tud, és aki nem is, egyaránt homokozhat. Pintér Béla játékstílusának talán ezek volnának a fogódzói.

Ám darabjának tanulsága éppen a fordítottja: a tehetségesek, akiknek torkában callasi hang lakik, kávét szolgálnak fel a társulatnak, míg a dilettánsokra zuhog az elismerés. Ha netán eszünkbe jutnának a hatalom játszmái, Bulgakov Molière-darabja, a Képmutatók cselszövése, nem járunk messze az asszociációkkal; nyilván a szerzőnek is eszébe jutott francia elődje, mikor darabjának tetemes részét éppen molière-i alexandrinusokban fogalmazta. Az elnyomás azonban már nem valami külső hatalomtól, Napkirálytól jön, s éppen ezért félelmetes, hanem magából a színházi közösségből: aki tehetséges, annak elvágják a torkát. Mintha a „közösség” szépen magáévá tette volna, interiorizálta mindazt az elnyomást, ami magából a társadalomból érkezik.

Sértődött ember volna Pintér Béla, hogy saját, amúgy a darabban győzedelmeskedő dilettantizmusáról ír egy kritikai előadást – kérdezhetnénk. Nyilván, de csak annyira, amennyire mindannyian sértettek vagyunk, mert úgy hisszük, nem kapunk elég dicséretet, szeretetet, pozitív kritikát, elég nagy színházat, még több állami támogatást. S a sértődésre mindig van ok, elég felidézni, amikor Kosztolányi egy költőtársa nyelvét Arany János-inak nevezte, melyet az illető úgy értelmezett: avítt. És Pintérnek egyébként nem csak ilyen jelzők jutnak ki a magyar kritikától. Színészeit gyakran küldenék el profi iskolába vagy énektanárhoz, magát a szerzőt pedig drámaírást tanulni, de legalábbis dramaturgot invitálni darabjaihoz. Pintér Béla és társulata talán többet kapott hazai és külföldi közönségétől, az úgynevezett civilektől, mint a (magyar) kritikától. Mindezt persze a legrosszabb, ízléstelenebb, avíttabb színház is el szokta mondani magáról. A szórakoztatás mellett itt azonban szellemi kihívás is van.

A kritika gyakran tekintélyelvűbb, elvárásait a Tökéletes Színház eszményéhez igazítja, szókincsében így aztán ez a játékmód amatőrnek, dilettánsnak minősül; ha eddig nem tudtuk volna, most Pintér Béla – újra – egy igen felismerhető kritikust is felültet a színpadára, hogy halljuk e véleményeket; kiválóan szórakozunk is. Pintér most sem tesz mást, mint eddig, a túljátszás és az aluljátszás virtuóz játékát adja, úgy a színészi munkában, mint magában a természetesen szappanoperai fordulatokkal teletűzdelt történetben. A Tündöklő középszer az utóbbi évek legjobb, egységes, zárt, remek színészi játékkal és öniróniával teletűzdelt, szellemes Pintér-darabja.

A társulat saját zenés múltját-jelenét is ironizálja, igazán tündöklően, ebben is nagy összegzést kapunk az évtizedes működésről. A zenei anyaghoz most a szerző elővette a Best of opera cd legismertebb darabjait, Tosca imáját, az O mio babbino caro- és a Pillangókisasszony-áriát, és a káprázatos Carmen-betétet (zene: Kéménczy Antal). És nemcsak az új színpadi helyzetre írt szöveg a humorforrás, de az énekléstől eltiltott, végképp reménytelen hangú színésznő zenét kísérő siketnéma „tolmácsolása” is, amitől a lázas Carmen-taktusok heves hadonászássá és indulatos üldözéssé válnák – ez az előadás igazi csúcspontja.


Forrás: http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=35920:ars-poetica-eladja-pinter-bela-es-tarsulata&catid=13:szinhazonline&Itemid=16

Back To Top