skip to Main Content
Menu

A kritikai közhelyeket felsorolni Pintér Béla és Társulata munkásságával kapcsolatban egyrészt felesleges, másrészt ezt a szívességet megteszi a jeles kritikusnő, aki az előadás vége felé ismerteti az előadástól kvázi függetlenül megszülető ítéletet, igaz, a célbavett társulat vezetőjének neve Pincér Géza, és a fiktív recenzió is a darabbeli darabot méltatja az ismert jelzők segítségével. A valósággal való bármilyen – számszerűleg egyébként meglehetősen sok – egyezés persze csak a véletlen műve, mondanánk, ha nem Pintér Béla-előadást néznénk, ugyanis itt az effélék kifejezetten szándékosak, hovatovább előre megfontoltak. Ennek ellenére hiba lenne a belső ügyek kiteregetésének tekinteni a produkciót, amely egy jellemzően amatőr (ami nem jelenti azt, hogy nem profi) színészekből álló társulatról szól. Persze csak a felszínen – talán a színházban a színházon keresztül a legkézenfekvőbb megfogalmazni azt a jelenséget, amikor egy adott csoportban valakiről kiderül, hogy jobb, mint a többiek.Mi történik ekkor? Igen, természetesen mindannyian örülünk a sikernek! Boldogok vagyunk, és elmondjuk, hogy ebben a sikerben talán mi is ott vagyunk egy picit, de ha nem is vagyunk ott, büszkék vagyunk rá, hogy a mi közösségünknek van egy megkérdőjelezhetetlen mérce szerint is kiemelkedő tagja.

Ünnepséget szervezünk, amin jókedvvel részt veszünk, a kitűnő kollégát-csapattagot biztosítjuk további támogatásunkról, és ünneplünk. És nem merül fel bennünk, hogy nyilvánvalóan rossz ember kapta az elismerést, az meg pláne nem, hogy nekünk kellene ott állnunk, azon a bizonyos helyen, ahová most a fények összpontosulnak. Aztán később sem forralunk bosszút, nem fortyog bennünk a düh, és nem jutunk arra a következtetésre, hogy csak és kizárólag azért történt mindez, hogy nekünk okozzon keserűséget valaki, és nem határozzuk el, hogy majd mi móresre tanítjuk a kiemelkedő kollégát-csapattagot, és megmutatjuk neki, mi a magyarok istene.

A világ kulturáltabb tájain legalábbis ez a helyzet. Hogy mifelénk mintha ennek a receptnek épp az ellenkezője tűnik működőképesnek, sőt hovatovább evidensnek, az egyfajta identitásbeli sajátosság. Hungarikumnak is nevezhetnénk ezt a jelenséget, ami kiveti magából a tehetséget, megveti és saját magára nézve megalázónak, sőt megtorlandónak tartja, ha valaki kiemelkedő valamiben. Ne tűnj ki az átlagból, legfeljebb a megjelenéseddel, a manírjaiddal. Attól leszel egyéniség. De hogy tartalmilag más minőséget adj, mint az elvárható átlag – na nehogymár.

A Pintér Béla és Társulata legújabb darabja nem személyes történetet mesél el, még ha a színésznek tehetségtelen, énekesként viszont annál nagyobb tálentum Juci is áll az ezúttal rímekbe (hommage à Romhányi József) szedett mese középpontjában. Ezért maga az előadás is kevésbé személyes, kevésbé erős a karakterekben, mint akár A sütemények királynője, akár a Parasztopera. Sokkal inkább mesél egy közegről, amiben az átlagos a legjobb. A paradoxon egy társadalom előrejutásának lehetetlenségét jelzi, hiszen ha a jó teljesítménynek már esélye sincs nyilvánosságra jutni, akkor viszonyításra sincs lehetőség. És ez a jó a többségnek, hiszen a többség átlagos – és az is akar maradni. Ehhez képest pedig az átlagtól való felfelé eltérés igen veszélyes. Tehát üldözendő.

Szerencsére az újrafeldolgozott (és új minőséget létrehozó) sémák és közhelyek felhasználásával létrejövő produkció korántsem átlagos előadást és teljesítményeket eredményez. Példás összmunkát és remek egyéni megoldásokat – Herczenik Anna (Juci) rácsodálkozása saját hangjára, Friedenthal Zoltán (Bölény) masszív opportunizmusa, Thuróczy Szabolcs (a Vitéz Lászlóra hajazó János) kisszerű töppedtsége, Szamosi Zsófia (Madár) féltékenysége, Szalontay Tünde (Judy) mindenkit lenézése, Enyedi Éva (Szücsi) furcsa önkifejezése, Roszik Hella (Héra) megöregedett fiatalsága, Pintér Béla (Pincér Géza) pózba merevedettsége, illetve Quitt László mindent és mindenkit maga alá rendelő, gátlástalan, vérbeli digó-klisé menedzsere – annál inkább. És itt bizony minden – a szöveg (szerző Pintér Béla, dramaturg: Enyedi Éva), a zene (Kéménczy Antal), a végtelenül egyszerű, de mégis számos meglepetést rejtő tér (Tamás Gábor), a dramaturgiai szereplőként létező világítás (Vida Zoltán) és a figurákat teremtő, beszédes jelmezek (Benedek Mari) – egy irányba hat, tudatos szervezéssel, kemény munkával.Ha húsba nem is vág az új Pintér-bemutató (talán mert nem annyira feszes és célratörő, mint tudna lenni), torkot azért szorít. Sok ok miatt, köztük azért is, mert ha hosszan gondolkodunk, eszünkbe jut, hány százmilliárdot szán a mi gondoskodó államunk a középszerű – és annál sokkal-sokkal rosszabb – színházakra és előadásokra, arra hivatkozva, hogy amit ők csinálnak – mindegy, milyen szinten –, az közcél. Aztán egyszer csak megtudjuk, mennyiből működik és mennyiből jön létre egy előadás a Pintér Béla és Társulatában (s megtudjuk azt is, hogy ebből az állami szubvenció egyre-egyre kevesebb – másra kell a pénz nyilván).

Aztán már csak azon gondolkodunk, hogy miért is nem csodálkozunk, hogy itt minden úgy megy, ahogy.


Forrás: http://7ora7.hu/programok/tundoklo-kozepszer/nezopont

Back To Top