skip to Main Content
Menu

És ha az egész csak fikció? Sem annak, sem ennek a kérdésnek nincs igazán jelentősége, ha csak annyiban nem, hogy valamire ráirányítják a figyelmünket. Pintér Béla a Katona József Színház nagyszínpadán rendezte meg az Ascher Tamás Háromszéken c. általa írt kortárs darabot a bulvár és a paródia görbetükrű egyvelegeként. Hol harsányan nevetünk, hol a drámaiságától döbbenten ülünk, néha pedig pusztán igyekszünk megérteni a szakma számára evidens sztorikat – nézzük, nézzük, keressük a fogódzókat, de azok nincsenek. Nincsenek, mert a dolgok “igaz voltúsága” bennünk születik, bulváron innen, paródián túl.
Színház a színházban, avagy a színpadon: pár szék, kopottas hajópadló, egy sematizált Zastava és egy egyszerre dobogóként és asztalként is használható emelvény – egy színház belseje, ahol épp társulati ülés zajlik (díszlet: Khell Zsolt). És kiről szól a történet? Máté Gáborról (Fekete Ernő), aki Kazimir Károly segedelmével szeretne végre rendezni a Katonavári Kaposa József (Kaposvári Csiky Gergely) Színházban? Vagy Ascher Tamásról (Keresztes Tamás), aki bejárja Bezerédi Zoltán (Bezerédi Zoltán) Zastaváján Háromszéket és környékét egy Kolozsvárott tartandó, rá osztott színészkurzus kapcsán? Avagy két színházi társulat humorosan tragikus 80-as évekbeli viszonyairól? A nőügyekről csupán?
Nem lehet eldönteni, és kár is lenne, mert Pintér Béla fikciójában, amit színpadra rendezett, ezen kérdések egyike sem fajsúlyosabb, mint a többi. Mese ez, kegyetlenül igaz mese, hogy nevessünk a szereplőinken, szaftos nőügyek teregetődjenek ki előttünk, és hogy a nevetésünk közepette belénk dermedjen a lélegzet – mert önszembesítés ez, egyszerre nekik és nekünk is, megmagyarázhatatlanul keserédes a nevetés, bár lehet, hogy csak a magamfajta széplelkűnek.
Ahogy Fekete Ernő Máté Gábora is tépelődik, hogy akarja, ne akarja ezt az egész hercehurcát, majd pedig a későbbi flörtöt. Dühkitöréseiben olyan autentikus másolatát adja a Petőfi Sándor utcai színház direktorának, hogy pirulunk helyette is. Érzékeny önelégültsége nehezen utánozható: Máté Gábor-i. Ahogyan a “más faszával nem verjük a csalánt”-monológja egyszerre kiszólás a kortárs színházcsinálásnak és a szerző reflexív “önmagára szólása” is – öntörvényű dendi, aki közben a komplexusaival csatázik, minket is önmérsékletre intve – ami ránk is fér kortalanul.
Ám ezeket az összetevőket nincs is idő analizálni, mert az események oly gyorsan peregnek, hogy a kicsivel több mint két órás, egy részben játszott előadás – egy-két terjengősebbre megírt jelenetét leszámítva – egészen könnyen felszakadó, aztán majd persze belénk is fagyó lélegzetvételnek érezni. Tabajdy Sándor (Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs), a Katonavári Kaposa Színház igazgatója a színészkurzus megtartására szóló meghívását a Kapozsvásárhelyi Színházba demokratikus kijelöléssel áttestálja Máté Gáborra, Ascher Tamásra és Bezerédi Zoltánra. Elek Ferenc szivarozós elterpeszkedője szelíd despotaként elnöklő direktorként remek fénytörését adja egy ’80-as évekbeli, rendszerkritikus, haladó magyar színházi műhely a mai napig levetkőzhetetlen mentalitásának. Nem tudhatom, milyen volt a legendás Babarczy-korszak, ám a tabajdyság elengedhetetlen szükséglet lehetett akkor és azóta is, ez szinte biztos.
Bezerédi Zastaváján neki is vágnak a nem is remélt, kalandos utuknak. A társulati ülés humorbonbonjait, jellemkomikumait könnyedén vesszük, bár érezzük, hogy jó pár olyan legenda húzódik meg ennek az ábrázolásnak a hátterében, amelyeknek a zamatát csak a bennfentesek érthetik, érezhetik igazán.
Másfelől pedig igazi, véresen komolyan vett és játszott paródia ez a javából, amelyben Keresztes Tamás Ascher Tamása könnyeden precíz, kegyetlenül pontos életre keltése egy torzonborz, zsörtölődő rendezőnek. Igazi borzas eszelős, akinek az ádáz lénye elől jobb menekülni, ha a lelki nyugalmunk megőrzése a cél. “Gonosz Manó” Ascher Tamása persze mi magunk is vagyunk, mert a magunkban nehezen elviselhetőt pontosan így vetítjük ki mi is – egy az egyben.
Ahogy Fekete Ernő Máté Gábora is tépelődik, hogy akarja, ne akarja ezt az egész hercehurcát, majd pedig a későbbi flörtöt. Dühkitöréseiben olyan autentikus másolatát adja a Petőfi Sándor utcai színház direktorának, hogy pirulunk helyette is. Érzékeny önelégültsége nehezen utánozható: Máté Gábor-i. Ahogyan a “más faszával nem verjük a csalánt”-monológja egyszerre kiszólás a kortárs színházcsinálásnak és a szerző reflexív “önmagára szólása” is – öntörvényű dendi, aki közben a komplexusaival csatázik, minket is önmérsékletre intve – ami ránk is fér kortalanul.
Egy pályakezdő színésznő, aki csupa lelkesültség, megmutatkozni vágyás, befutni akarás. Aki egyszersmind szeretetre vágyik, és arra, hogy tartozzon valakihez. Jordán Adél kutyahűséggel ragaszkodik, vágyakozik, vonzódik hol Máté Gáborhoz, hol Ascher Tamáshoz – és ennek a vonzódásnak utód lesz a vége. Jordán Adél drámát teremt: nemeset, keresetlenül őszintét, egyetemesen egyedit.
Utaznak ők kisbolygókként hárman abban a zastaványi Faraday-kalitkában, amely dacol minden külső csapással. Hiába utaznak sok száz kilométert, mert a Kapozsvásárhelyi Színházban Tegerdy Áron (Pintér Béla) közli velük, hogy épp nem is lesz most, akinek a kurzust megtartsák. Sebaj, akad más, időtöltésre kiválóan alkalmas feladat: utaztathatják a kapozsvásárhelyi társulat Tordai Lédáját (Jordán Adél) aki hazafias, verses dalestjével indul körbehaknizni a környéket. Avagy hogy ne csináljunk magyarkodó, műdalokkal kitapétázott, költőinek álmodott színházat, még akkor se, ha erre egyébként van közönségigény, és vennék is, mint a cukrot – de mindezt oly finom, magukat, magunkat sem kímélő, markánsan szelíd, humoros kritikával, ami képes egy nem létező közös ízlést teremteni.
Egy pályakezdő színésznő, aki csupa lelkesültség, megmutatkozni vágyás, befutni akarás. Aki egyszersmind szeretetre vágyik, és arra, hogy tartozzon valakihez. Jordán Adél kutyahűséggel ragaszkodik, vágyakozik, vonzódik hol Máté Gáborhoz, hol Ascher Tamáshoz – és ennek a vonzódásnak utód lesz a vége. Jordán Adél drámát teremt: nemeset, keresetlenül őszintét, egyetemesen egyedit.
Meg is érkeztünk a színházi világ idén őszi me too kampányához, amelyben a szexuális kihasználásé és kihasználtságé a főszerep. Pintér Béla bravúros ügyességgel kapargatja a bulvár felszínét – mert az már csak úgy dukál, és kreál egyszerre lélegzet bennrekesztős drámát is a nevetőrohamok közepette. Besorolhatatlan, felemás érzést keltve bennünk: az “ezt értem!” és a “nekem most ehhez mi a fene közöm is van?” bennfentességéét. Ebben nem is annyira a műfaji meghatározhatatlanságot, hanem a befogadásban emiatt létrejött kettősséget gondolom inkább nehézségnek.
Pintér Béla társulatának és a Katona társulatának ez a koprodukciója egy vízió- látlelet a 2017-es színházi valóságunkról, hogy jót derüljünk azon, amin sírni is lehetne. Ám Lídia történetének váratlan fordulata minden derünket idézőjelek közé teszi. Ez most igaz Máté Gáborról? Kérdezzük, mert nevetve-megdöbbenve akaratlanul is a pintéri hatás alá kerültünk. És ennek nem az igazság tartalma a lényeg, hanem a bennünk megszülető igaz tartalomé, mert ez a bennünk létrejövő az, amellyel tényleg kezdenünk kell valamit, ha akarjuk, ha nem.
A humor és a megrendítően mély dráma ölelkezik szétszálazhatatlanul abban, ahogy a katonavári társulat színészei: Bárdossy Betti (Enyedi Éva), Oravecz Sára (Szirtes Ági) és Kerti Borbála (Pálos Hanna) – aki Máté Gábor Léda után következő szeretője – megértően a karrierizmusból és a szexéhségből összegyúrt fájdalomcsillapító piruláikat adagolják az általuk támogatott vagy éppen ellenzett abortuszra vonatkozó tanácsaik mellé. Könnyezve nevetünk, mert egyszerre felszínesen bulvár és Jordán Adél játékától egyedien drámai is ez az egész.
Ez a történet, melyet Bezerédi Zoltán mesél el nekünk, fején parókával – és mivel még a prológusban megjegyezte: ha mindebből egy szó sem igaz, hulljon ki minden szál haja – az utolsó jelenetre leveszi parókáját. Maradva pőrén, kopaszon. Mi pedig már teljesen, lélegzetünket is visszafojtva kezdenénk megrendülni, de akkor ismét a néptáncé lesz a főszerep, ami ebben az előadásban búvópatakként tör a felszínre: főhajtást érdemlő gyakorlottsággal járják a néptánc-lépéseket – magyar zamatot, határokon átívelő magyar össz nép-nemzetiséget és annak karikatúráját is adva így egyben.
Pintér Béla társulatának és a Katona társulatának ez a koprodukciója egy vízió- látlelet a 2017-es színházi valóságunkról, hogy jót derüljünk azon, amin sírni is lehetne. Ám Lídia történetének váratlan fordulata minden derünket idézőjelek közé teszi. Ez most igaz Máté Gáborról? Kérdezzük, mert nevetve-megdöbbenve akaratlanul is a pintéri hatás alá kerültünk. És ennek nem az igazság tartalma a lényeg, hanem a bennünk megszülető igaz tartalomé, mert ez a bennünk létrejövő az, amellyel tényleg kezdenünk kell valamit, ha akarjuk, ha nem.

Back To Top