skip to Main Content
Menu

Pintér Béla és Társulata hosszú évek után nem a Szkéné Színházban, hanem az Átriumban készítette el évi rendes előadását. Erre reflektál is a kerettörténet, amelyben drogosokat látunk, akik az ÉLET nevű dizájner drogtól flesselik be Bujatestet, a Megvárt-ligetet és a kupolás mozit, ahol nincs vászon, hanem színház van: az elkövetkező történet. A szurtos képű ál-alázatos és a hosszú hajú, szétesett, elrajzolt, függő figurák, ahogy a szimpatikusan őszülő, egyenes derekú, öltönyös nevelő tanító mondatai is a polgári jólneveltség sablonjai.

A kezdeti közhelyek miatti hátralépés után rohamtempóban húz be az anyag. A feszes előadás végig a szirupos giccs és az érfelvágós dráma között lavíroz, mesteri érzékkel. A tér praktikusan hangulatfestő és könnyen bejátszható. Egyetlen fotel töri meg, balra operafólia, amit az átkötő tripeknél különböző színekkel világítanak meg, jobbra nagy, fehér kör – Hold talán –, rajta a zenészek sziluettje, amikor játszanak. A Titkainknál is letisztultabb világ. Talán úgy, ahogy Süveg Márk Saiid mondja: „… az a rohadék letisztulás.”

A remek dramaturgia jó tempóban engedi szemünk elé a történet fordulatait. A valóság nevű, furcsa valami tárul elénk. Itt bizony élnek születéskori oxigénhiány miatt paralízises emberek vagy épp lelkileg megnyomorodottak, és időskori demenciásak is. A mozgássérülteknek, magányba merevedetteknek nagy szükségük volna reményre. Jöhetne bárhonnan: filmből, színházból. Vagy meg lehetne venni a sarkon a dizájner drogot is. Még az ÉLET-et sem tolják, csupán vannak. Próbálnak létezni, örömmel és bánattal, kudarccal és sikerrel. Nem mutatnak példát, nem jelölik ki a helyes irányt, helyette megmutatják, hogy milyen esendőek és csodálatosak vagyunk mi, emberek. A magas szintű színészi alakításoknak köszönhetően minden fordulatot elhiszünk, vagy legalábbis azt, hogy egy drogos tripben ilyen csodálatosnak és esendőnek látszunk mindannyian.

Hol is látszódhatna ez tisztábban, mint egy szerelemi történetben? Egy megalázó, durva szerelmi történetben – ahogy az Európa Kiadó (előadásban idézett) dalának refrénjében szerepel. Mozgássérült fiú és magányos apa őszinte, erős kapcsolata tevődik próbára. A Fridenthal Zoltán játszotta paralízises fiú hiteles mozdulatokban, arcrándulásokban, nyakrántásokban létezik, belső története pontosan követhető. Pintér Béla kis gesztusokból épít erősen terhelhető, megértő apát. Aki talán egy életnyi lelkiismeret-furdalást kompenzál. Roszik Hella kerekes székes lánya erős belső történésekből építkezik, kevés külsőséggel lesz vibráló jelenség. Szamosi Zsófia gyógytornásza végletes, töredezett kérgű nő, egy sor remek pillanatból összerakva. A női szerepek időnként kicserélődnek, relativizálva apa és fiú ízlését, ugyanakkor erősítve a típushoz, helyzethez vonzódás embertelenségét. Csákányi Eszter nagymamát alakít, aki a történet közben szinte eszét veszti, öregsége és balesete miatt egyre kevésbé van képben. Csákányi félelem nélkül és remek humorérzékkel mutatja meg a figura minden dimenzióját. Ha film lenne, mondhatnánk Kirk Lazarussal szólva pimaszul, hogy egyikőjük sem nyomja fullba’ a kretént. Ettől lesz belőlük hús-vér ember: a szomszéd néni, a lány a boltból, a tegnapi férfi a kávézóból.

A Pintér Béla és Társulata új előadása izgalmas, fordulatos darab. Humorral, öniróniával beszél kiszolgáltatott emberi helyzetekről, megalázó viszonyokról, amik bárkivel, bármikor megtörténhetnek. Arról, hogy meddig őrizzük meg emberségünket, meddig nézünk szembe a helyzeteinkkel, és mikor nyúlunk az önbecsapáshoz, a reménykedéshez vagy más könnyítő szerekhez.


Forrás: http://7ora7.hu/programok/barkibarmikor/nezopont

Back To Top