A Pintér Béla és társulata színházi formációt Pintér Béla hozta létre. Pintér Béla igazgatja, valamint Pintér Béla írja és rendezi a darabokat…
… És, igen, kitaláltátok, a színlapokon
a szereplők között is rábukkanunk egy ismerős névre. Pintér Béláéra.
„Amióta láttam egy Pintér Béla-előadást, már nem nagyon járok színházba – mondja egy ismerősöm. – Mármint hogy: más színházba” – teszi hozzá. Végletes vélemény, de azért én is megértem. Hamar rajongóvá válik a nyitott színházlátogató. Egészen különleges élményt nyújt egy-egy előadás. Semmivel sem összehasonlítható, szokatlan, de nem lila. Szórakoztató, ám a legváratlanabb pillanatokban visz be egy-egy gyomrost: a nevetés néha azonnal döbbenetbe vált át. Pintér Béla és társulata a Műszaki Egyetem második emeletén, a Szkéné Színházban játszik, viszonylag sűrűn. A hatalmas aulában és lépcsőházakban bolyongva kicsit eltévedünk, így interjúalanyunkkal majdnem egyszerre nyitunk be a színház előterébe.
Mi történik, amikor megérkezel a színházba?
Minden előadás előtt próbálunk.
Ez máshol nem szokás.
Valóban. Hagyományos kőszínházakban a rendezők azért örülnek a beugró színésznek, mert akkor kapnak új próbaidőt. Ha ez nincs, akkor az ügyelővel üzeni meg a rendező, hogy aznap este mit csináljon a színész másként. Nálunk szerencsére van lehetőség a próbára. Mégpedig annyira, amennyit én szeretnék. Ha akarom, három órát, ha akarom, felet próbálunk. Nálunk a bemutató csak egy állomása a darabnak – még utána is alakulhat, változhat, érhet. Nagyon sok előadásunk esetében – az Anyám orrát vagy a Sütemények királynőjét hoznám fel –, amelyeket Márton András és Karsai György beválogatott a POSZT-ra, vagyis a Pécsi Országos Színházi Találkozóra, ugyanez történt: bemutatásuk idején még nem voltak olyan jó állapotban, mint később, Pécsett.
Csúcson az alagútban
A 2006-os POSZT-győzelem volt a legnagyobb csúcs a társulat életében?
Nehéz megmondani, mi a csúcs, de az biztos, hogy ez volt a legnagyobb díjunk, ám a független, alternatív kategóriából soha nem sikerült kitörni – nem mintha rosszul érezném magam benne… Azért a POSZT fődíja mégiscsak az igazság pillanata volt. Kiderült, az alternatív színház nyújthat valami mást a kőszínházak mellett, amire érdemes odafigyelni. Szeretnék hinni benne, hogy a mi előadásaink érthetők, szerethetők, és nem csak egy szűk, elitista rétegnek szólnak.
A Village Voice és a New York Times is a mennybe menesztett benneteket, amikor nemrég Amerikában a New York-i magyar évad keretében játszottátok a Parasztoperát. Mennyire vette a lapot az ottani közönség?
Ha Zágrábban vagy Ljubljanában játsszuk – a középkelet-európai régióban –, pontosan úgy érti a közönség, akár Pesten. Bécsben is értik és szeretik, de a humora már kevésbé működik. Minél inkább nyugat felé haladunk, annál kisebbet üt a humor. És érdekes módon, Montrealban és New Yorkban megint csak úgy működik az egész, mint itthon. Értetlenül állok a jelenség előtt.
Milyen gyakran akadtok el egy-egy színdarabbal a próbák során?
Van, amikor egy színész nem tud megbirkózni a folyamattal, és akkor ki kell találni neki valami mást. Az esetek többségében az szokott lenni a probléma, hogy nekem, aki az előadást írom és rendezem, kiderül, hogy amit kitaláltam, az nem jó. Másképp kell megírni. Ha ez halmozottan jelentkezik, akkor neki kell állnom átdolgozni az egész szöveget. Ha belefutunk egy ilyen sötét alagútba, rendszerint tudom, merre találjunk ki. De előfordulnak borzasztó mélypontok.
Azt nyilatkoztad egyszer, nagyon motivál a rettegés attól, hogy az adott darab nem lesz jó.
Nem lehet elég borzasztó szót találni arra az érzésre, amikor tévúton járunk.
Mit érzel, amikor minden klappol?
Hullámvasút ez: napról napra változik, hogy mit is érzek. Az egyik nap úgy megyek haza, hogy felakasztom magam, a másik nap meg úgy, hogy „nézz oda, ebből tán lesz valami”.
Tetten éred azt a pillanatot, amikor a fejedben megszületik egy előadás?
Sokszor eszembe jut egy-egy ötlet, de igazából mo-tívumok tűnnek fel. Köröznek, majd hirtelen mate-ri-alizálódnak a szürke pontokból, és néhány pillanatra összeállnak. A Parasztoperánál például a forma volt nagyon fontos: az énekbeszéd, a népdalok szerepe és a balladai történet. És amikor ez összeáll, az sok kaput nyit meg. Az ilyen víziók lázba hoznak. Onnantól kezdve, ha elindul valami, képletesen szólva, mindennap ezzel kelek és ezzel fekszem. Az szerzi a legnagyobb örömet, amikor elindul bennem egy történet. Aztán a próbák alatt is megy-mendegél, majd elérkezünk egy megoldhatatlannak tűnő problémához. És amikor végül mégis megoldjuk, újabb ajtók nyílnak, új értelmet kap minden, és olyasmibe csöppen az alkotó, amire nem is számított. Mintha a darab önmagát írná. Ezek a legboldogítóbb pillanatok. És ha a nézők előtt is működik, az csodálatos.
Megváltoztatta az életemet
Milyen alapon építed fel a társulatot? Azt tudom, hogy a színészek önkéntes jelentkezését nem fogadod el.
Még soha nem fordult elő, hogy valaki bejelentkezett, és azt mondtam volna: rendben, gyere. Általában a szükség és a véletlen hoz valakit.
Milyen az élet a társulatnál? Van-e valami mágia, amivel összetartod a csapatot?
Nincs. Sosem tartunk például társulati üléseket. Ha úgy tetszik, az egyfajta hiba, hogy a munkán kívül keveset kommunikálok a kollégáimmal. Persze beszélgetünk, leülünk előadás előtt vagy után, de csapatépítő közösségi programok nem nagyon vannak. A társulat ma már több, mint tíz éves. Az elején sülve-főve együtt voltunk – most már ez másképp van.
Bőripari szakközépiskolába jártál. Hogy csöppentél a színjátszásba?
Az iskolai ünnepélyeken is mindig én mondtam a verseket. Szerettem szerepelni és szórakoztatni az osztálytársaimat. De elég rossz volt az iskolai eredményem, ezért nem tanácsolták, hogy gimnáziumban folytassam. Kellett tehát egy szakma. Utólag visszagondolva, biztos, hogy nem tudtam volna egy bőrgyárban dolgozni. Aztán egy osztálytársam barátnője jött felvételizni ide a Szkénébe, az akkori Arvisura-színházhoz. Elhívott engem is: „Béla, ha valakinek, akkor neked el kell velem jönnöd!” Mindez 16 éves koromban történt, és megváltoztatta az életemet.
Az Arvisura után úgy érezted, magadnak kell kézbe venned a dolgokat.
Szerettem volna minél jobb színész lenni. Megtanultam zenélni, táncolni, közel kerültem a népzenéhez. Tíz év után jött el az a pillanat, amikor a dolog átfordult. Úgy éreztem, színészként már nem tudok tovább fejlődni, nincs mit tanulnom a mestereimtől. A külföldi szerepléshez nem tudtam eléggé a nyelveket. Nagyon vonzott az orosz Gyerevo Színház, de gyáva voltam jelentkezni. És ekkor hirtelen eszembe jutott egy előadás víziója. Ez lett a Népi rablét, egy furcsa, szürreális esküvői szertartás rituáléja. A színészi ambíció ekkor változott át színházi ambícióvá. Szerettem volna kipróbálni, hogyan működik egy olyan színház, amit magam hozok létre, és magam tartok a kezemben.
Mint egy szerelem
Mit tud ez a helyszín? Évtizedek óta a Szkéné színpadán játszol.
Ismerem ennek a térnek minden porcikáját. Alattunk van például a Műszaki Egyetem díszterme – a Szkéné a díszterem leválasztott kupolája. A levegőben lóg a színház, a szó szoros és átvitt értelmében. Előbb-utóbb meg fog szűnni – adja isten, hogy minél később –, és amikor majd felnézünk a kupolába, azt mondhatjuk: ott játszottunk, fent, huszonvalahány évig. Szeretem ezt a helyet.
Miért mondasz nemet a kőszínházra, amikor hívnak?
Mert ott egyszerűen nem tudnék olyan jó lenni, mint a független, alternatív színházban, a saját társulatomban. Nem menne. Vagy nem érdekelne, hogy kipróbáljam… Vagy félek tőle.
Olvastam, hogy korábban zűrösebb volt az életed, de mostanra visszavettél a tempóból.
Nem volt zűrösebb, mint másoknak ebben a szakmában. A színészek általában kicsit gyagyásak. Mindenki primadonna, művész – az öltöztetőtől a jegyszedőig. Mindenki zaklatott és rapszodikus, és én sem vagyok kivétel ezalól. Persze a harmadát iszom meg annak, mint régen, amikor azért voltak alkoholproblémáim. De ma már, hál’ istennek, nincsenek.
Nemrég kislányod született. Mennyiben változtatott meg?
Mi szépet mondjak erre? Nehéz megfogalmazni. Olyan az egész, mint egy szerelem. Mindig szeretnék vele többet együtt lenni. De jobb ember nem lettem tőle… mondjuk rosszabb sem.
Ám ha valami rosszat teszek, erősebben szégyellem magam… de tényleg nem szeretnék patetikusan válaszolni.
Mintha tudatosan kerülnéd a nagy szavakat.
Elemezhetném a világot, a társadalom bajait, hogy a szemét elönti a Földet… Használhatnék nagy szavakat, de nem szeretnék. Mint ahogy az előadásainkban sem ítélkezünk semmi és senki felett. Saját magunkat figyeljük, és saját magunkból indulunk ki. Nem tudunk örök érvényű bölcsességeket megfogalmazni, csak meglehetősen pontos tükröt tartani.
Mi foglalkoztat legjobban?
Természetesen az új darab. Márciusban mutatjuk be, ha minden jól megy. Most azt rakosgatom össze a fejemben.
Miről szól?
Meglehetősen képlékeny még, de nagyjából arról, hogy egy nő, akinek nem lehet gyereke, kivesz az állami gondozásból két lányt. Ők aztán konfliktusba kerülnek: melyiküket szereti jobban az anyuka? Akit kevésbé szeretnek, az visszamegy az intézetbe, és elkeseredésében szélsőjobbos lesz. Tojástáncot járok, de valahogy ki kell fejeznem a gyűlöletemet a szélsőséges ideológiák ellen.
Neked mekkora a szeretetigényed?
Nem tudok erre mit mondani. Te mit mondanál?
Hogy nagy.
Nagy.
Forrás: http://www.evamagazin.hu/psziche_tarsadalom/10084_interju_pinter_belaval.html