skip to Main Content
Menu

Kelet-Magyarországról vezetett az útja a főváros meghatározó alternatív színházába. A Pintér Béla társulatában igen népszerűvé vált színész az utóbbi években a filmvásznon is egyre meghatározóbb szerepeket kap. Játszott a Pánik és a Tiszta szívvel című filmekben, majd a széles körű ismertséget az HBO hazai gyártású sorozata, az Aranyélet simlis, de érző szívű férfi főszereplője hozta meg számára. Nagyinterjú.

– Fáradt? Azért kérdezzük, mert nemrégiben adott egy interjút, amelyben részletesen ecsetelte, mennyire elfoglalt és túlterhelt egy magyar színész.
– Most kicsit nyugodtabb időszak van. Akkor szembesülsz igazán ezzel a problémával, amikor külföldön forgatsz, vagy külföldi színészekkel találkozol. Ma sok producer van, aki Magyarországra hozza a munkát. Mostanában is látható, mekkora a mozgás, jönnek-mennek Budapesten a nagy nevek, Penélope Cruz, Javier Bardem, Ryan Gosling, Harrison Ford bukkan fel nálunk. Esetükben azt látjuk, hogy három-négy hónapra eljönnek egy másik országba, hoznak mindent és mindenkit, beleértve a saját szakácsukat is, és a forgatás alatt mást nem is csinálnak. Amerikában a szakszervezet úgy tarkón nyom, ha tíz perccel tovább veszed igénybe a színészt, és ő emiatt nem vonulhat vissza a lakókocsijába, hogy egy hétre leáll a forgatás. Nálunk más a tempó. Igen, időnként túl vagyunk terhelve. Van, hogy valaki tizenkét órát forgat, és utána még játszik a színpadon, ahol másfél órát kell beszélnie. De ez régen is így volt. Rudolf Péter mesélt nekem egyszer arról, hogy reggel mentek a színházi próbára, aztán forgatni, rádióztak, este felléptek, éjszaka még tévéfilmet csináltak, akkor évi negyven-ötven készült ezekből. Mégis életük legboldogabb időszaka volt ez. De igaz, hogy ebben tönkre is lehet menni.

– Akkor ez az időszak most önnek is ilyen? Játszik színházban, filmben, tévésorozatban is. Melyiket érzi a legközelebb magához?
– Ettől a kérdéstől mindig megőrülök. A film kiváltságos dolog egy magyar színész számára, hiszen nem nagyon válogathat. Mindegyiknek megvan a maga szépsége. A színház hosszabb repülés, mindig a csúcson kell lenni. Ráadásul Pintér Béla társulatával olyan előadásaink vannak, amelyek régóta futnak. Ez kondiban tartja az embert. Mind fizikailag, mind pszichikailag. A november most olyan hónap, amikor huszonöt előadásunk van, összesűrűsödött minden. Arról nem is beszélve, hogy Pintérnél nincs lazítás, nem lehet előadás közben kimenni mondjuk a büfébe. A filmre visszatérve, nagyjából öt éve játszom végre komolyabb karaktereket. A filmforgatás másféle idegrendszert igényel, néha akár órákig kell ülni és várni, aztán hirtelen berántanak, és akkor és ott kell a legjobb formában lenni. A legnagyobb kihívás ebben az, hogyan tudod összelapátolni és kordában tartani az energiáidat. Egy férfi színésznek egyébként is a negyven–ötven éves kora közötti korszak a legintenzívebb, ilyenkor érnek össze benne a dolgok. Úgy szeretnék majd később visszaemlékezni ezekre az évekre, hogy tömény és nagy korszak volt.

– A mostani filmes kiteljesedésében fontos szerepet játszik Till Attila, akinek mindhárom eddigi művében, a Pánikban, a Csicskában és a Tiszta szívvel-ben is szerepelt. Már a kezdetén sejthető volt, hogy ilyen termékeny együttműködés lesz?
– Tilla nagyon szerette a Pintér Béla-féle Anyám orra előadást, ennek apropóján kezdtünk sokat beszélgetni. Említette, hogy tervezi a Pánikot, mondta, hogy próbáljunk kicsit, legyünk együtt. Nagyon jó élmény volt. Szeretem benne azt a feltétlen figyelmet, amellyel a munkatársai és a barátai felé fordul. Szeretem az antielitista hozzáállását is. Zsigerileg érzi, hogy milyen vagyok. Tudja, hogy képes vagyok megfogalmazni, amit szeretne kimondani.

– Megfogalmazta valaha is, hogy konkrétan mi az, amit értékel önben színészként?
– Azt szoktam nyilatkozni, hogy egyszerűen gondolkodom a színészetről, ami szerintem ötven százalék szív, ötven százalék agy. Erre Tilla azt mondja, hogy szeretem leparasztozni magamat, miközben nagyon is gondolkodom, csak úgy csinálok, hogy ez ne látszódjék. Fontos számomra, hogy figyelmeztessenek a hozzám közel állók, mielőtt elkezdeném balzsamozni magam, vagy azt hinni, hogy megmondóember vagyok. Törőcsik Mari mondja mindig, hogy életében összesen úgy három-négy jó estéje volt a színpadon. Pedig ő aztán tényleg világszínvonal.

– A magyar film mostani korszakát milyennek látja?
– Nagyon jó korszak ez, sok tehetséges emberrel. Valamiért vagánynak érezzük itthon, hogy leszóljuk a filmjeinket. Tény, hogy másképpen nézik a filmeket az emberek. Sajnos eltűntek a művészmozik. A kilencvenes években, ha végigmentél a körúton, ott sorakoztak mind. Graffiti, Hunnia, Horizont, Örökmozgó, Művész, Szindbád, a Rákóczi úton az Európa, sorolhatnám. Úgy sétáltam végig, hogy nézelődtem, hova üljek be. Ezzel, hogy az emberek letöltik, ágyban nézegetik a filmeket, eltűnt a varázs. Régen a film után még be is ültél valahova megbeszélni, amit láttál. Amikor megnéztem a Metro moziban Lars von Trier Hullámtörését, a Bajcsy-Zsilinszky úton úgy mentem szédelegve, hogy időnként a házfalaknak kellett támaszkodnom. Viszont a mai, megváltozott filmfogyasztási korszakban nem kellene szerénykedni, igenis vállalni kéne, hogy vannak jó filmjeink, világszínvonalú rendezőink Hajdu Szabolcstól Mundruczó Kornélig, Pálfi Györgytől Horváth Liliig, Tillától Nemes Jeles Lászlóig.

– A magyar közönség mintha nem értékelné annyira mindezt. Legalábbis a nézőszámokból erre lehet következtetni.
– Ma arra is rákattintanak az interneten százezren, ha valaki kinyit egy sörösdobozt. Megnézik ugyanennyien, ahogy egy fiatal lány kipakolja a táskáját, hogy megmutassa, mit visz a buliba. Erre van a többségnek energiája, erre a másfél percre. Nem vagyok maradi, próbálom feldolgozni, hogy nem a hetvenes években élünk, amikor százméteres sorok vártak a Szegénylegények vetítésére. De ez nem az anyagiakon múlt, hanem a kíváncsiságon.

– Miért van az mégis, hogy közben – főleg a fővárosban – rekordokat döntenek a színházi nézőszámok?
– Van ebben egy érdekesség. A színházi jegyek többségét a nők rendelik, ők hozzák magukkal a férjüket vagy a barátjukat. Jó lenne, ha a mozival is így történne… De nem csak a fővárosiak szeretik a színházat. Most már ott tartunk, hogy a legtöbb vidéki színház is évente jelenti, ennyi meg ennyi százalékkal nőtt a bérletesek száma. Úgy tűnik, az emberek büszkék arra, hogy színházba járnak.

– Feltűnően közéletivé vált a kortárs magyar színházi élet az elmúlt években. A színház iránti felfokozott érdeklődésben nem játszik közre az is, hogy itt valós problémákkal szembesülhetnek a nézők, ami a kortárs magyar filmeknél nem feltétlenül igaz?
– Azért például az Aranyéletben, amely nem film ugyan, de mégis mozgóképes munka, benne van a közéletiség. Ezért is megy vissza a második évad a rendszerváltás utáni időszakig, hogy lássuk az apró és aljas trükköket, amelyek a húsz évvel későbbi nagy balhékhoz és a közpénzbotrányokhoz vezettek. Igen, a színházban is vannak ilyen időszakok, de ezek egy idő után lecsengenek. Az a jó, ha olyan színházi előadást tudsz színpadra vinni, amely a közéleti elemeket képes dramatizálni, és nem hangos ordítással nyomja ezeket az arcodba, hanem a karaktereken keresztül, finoman. Nem kijelent, hanem felkínál, és a néző eldönti maga, hogy mit gondoljon.

– Lehet akkor azt is mondani, hogy Pintér Béla színházának politikai üzenetei például azért fogyaszthatóbbak, mert nagyon jó a humora?
– A humor a legnagyobb fegyver. Képes azokat is meggyőzni, akik azt hiszik, ilyesmin nem lehet nevetni. A néző úgy ismeri fel a helyzetek fonákságát, hogy amíg benne van, nem is érzi, de kívülről látva rájön, hihetetlen, mennyire bolond világban élünk. Persze akkor a legjobb, ha közben az előadás a szívedet is csavargatja.

– Gondolta volna, hogy az az alternatív színház, amelyet Pintér Béla képvisel, így át tud törni, ennyire népszerű lesz?
– Ha mi ezt Franciaországban vagy Németországban csinálnánk, már tíz éve kaptunk volna mondjuk egy régi gyárépületet, amelyet átalakítanak, és utána folyamatosan játszunk ott négyszáz embernek. Ehhez képest itthon szétszórva, különböző helyeken megyünk színpadra minden este. Az elején, 1998-ban persze mi sem gondoltuk, hogy ez lesz belőle, csak az adott előadásra koncentráltunk, és arra, hogy olyan színházat csináljunk, amelyben van életenergia és -ösztön. Emlékszem, hogy kiküldtük Tamás Gábort, a technikusunkat, számolja meg a nézőket, és ha többen vannak, mint mi, eljátsszuk az előadást. Nem indult könnyen, de aztán a Parasztoperával sikerült áttörni.

– Till Attiláról már esett szó, Pintér Béláról is, rajtuk kívül Zsótér Sándor játszott fontos szerepet az életében. Van még valaki, akit meg kell említenünk ebből a szempontból?
– Gaál Erzsébetet feltétlenül, aki tragikusan fiatalon halt meg. Annak idején a nyíregyházi színházban engedték meg neki, hogy rendezzen. Hiába volt hatalmas tehetség, mintha nem bíztak volna benne eléggé. Igaz, nem volt könnyű ember. Utálta a megúszást a munkában, miközben bárkinél tehetségesebb volt. Nála játszottam először. Később Budapesten, a József Attila Színházban rendezett gyönyörű Pilinszky-darabot, Gyerekek és katonák címmel. Ezzel meghaladta korát, sokan értetlenül nézték, hogy mit akar. Utána mint egy lánc, úgy fűződtek fel egymásra ezek az emberek. Gaálnak köszönhettem Zsótért, aki átvitt Pintér Béla társulatába, aztán rajta keresztül jutottam el Till Attilához. Sokat adtak nekem mindannyian, és szerintem én is sokat adtam nekik.

– A Tilla rendezte Tiszta szívvel című filmben, amelyben kerekesszékes bérgyilkost alakít, amatőr, sőt fogyatékkal élő színészekkel dolgozott együtt. Mennyire jelentett ez különös élményt?
– Nagyon sok mindenre rájöttem közben. Hónapokat töltöttem a Marczibányi téren, a mozgássérültek rehabilitációs központjában, végtaghiányosok között. Egy forgatás alatt sokszor van, hogy órákig csak vársz. Közben beszélgetsz az ottaniakkal, ami olyan, mintha egy lelki golyószóróval megsoroznának. Volt, akinek az esküvője előtti napon bénult le a gerince egy balesetben, a másik hülyeségből kiesett a vonatból, elvesztette három végtagját. Amikor ezeket a történeteket csillogó szemmel, mosolyogva mesélik, nem hiszed el, hogy vannak ilyen erős akaratú emberek. Úgy éreztem, mintha képletesen átdobták volna nekem a labdát. Hogy ezeket nem fogod átélni, de mi felkínáljuk neked a történeteket. És ezek a történetek a filmben biztosan rajta vannak az arcomon. De ebben a szerepben ugyanúgy benne van a két másik szereplő, Fenyvesi Zoltán érzékenysége és Fekete Ádám humora, akik szintén megnyíltak előttem.

– A fizikai felkészülés sem lehetett egyszerű.
– Volt, hogy hazavittem a kerekesszéket. Akkor meredek utcában laktunk. Arra gondoltam, ha ez komoly lenne, haza se tudnék jutni. Már ott megbukom, hogy egy nyolccentis padkán feljussak. Ha valaki Csepelen lakik, és leszáll a Boráros téren, utána negyvenperces kör, hogy onnan feljusson. Valahogy azt érzed, mindig az esendők, a szerencsétlenek vannak a legkevésbé a figyelem középpontjában. Ezalatt a lelki esendőket is értem, akik nem boldogulnak ebben a világban, ahol mindent mindig meg kell oldani, meg érvényesülni kell. Én Kelet-Magyarországról származom, és megdöbbentő látni az egyenlőtlenségeket. Van, ahol öt darab tojásnak is óriási az értéke. Itt, a fővárosban meg egyesek azért visszadobnak egy több ezer forintos fogást az étteremben, mert van benne fokhagyma. Fontos ezt érzékelni, és az is fontos, hogy hasson az ember művészetére.

– A HBO sikersorozatában, az Aranyéletben simlis családapát játszik, aki fel akar hagyni a bűnözői életformával, de csak még bonyolultabbá és veszélyesebbé válik az élete. A nézők még nem tudhatják, a történet végén győztesként vagy vesztesként látjuk viszont, de kíváncsiak lennénk, hogy ön milyennek látja a hőst: erősnek vagy gyengének?
– Minden nézőpont kérdése, az is, hogy mit vagy kit tartunk erősnek. Ez a karakter például erkölcsileg megbukik, de emberileg nem. Az, hogy átver másokat, aljas dolog. Ettől függetlenül mégsem jellemtelen. Bár mocskos dolgokat csinál, mégis szerethető. És ahogy fordul tovább a sorsa, át fog alakulni. A legnehezebb a színészetben egy teljes, hiteles embert a néző elé tenni. Sok dolgot kell tudni ehhez az életről.

– Nem szokta elhallgatni a saját botlásait, akár a magánélete rossz döntéseit sem. Úgy fogalmazott egy interjúban, hogy súlyos terheket cipel ezek miatt. Ezen tapasztalatok mennyire segítették az Aranyélet-szerep megformálását?
– A terhektől nem lehet csak úgy megszabadulni. Annyi idősen, amennyi vagyok, nem szabad menekülni, szembe kell nézni a tényekkel. Nem szabad látszatéletet élni. Aki nem azt az életet éli, amit szeretne – ez igaz például az Aranyéletben játszott szerepemre is –, idegronccsá válik. Aztán esetleg megtörténik, hogy autóvezetés közben csinál egy apró, de rossz mozdulatot. Egyszer beszélgettem egy erdélyi magyar emberrel, aki gyanakodott, hogy a felesége megcsalja. Később kirakták a házából, vissza kellett mennie a szüleihez, ami egy férfi életében nagy törés. Ő mesélte, hogy öngyilkos akart lenni, fának akart menni az új Daciájával. Azért gondolta meg magát, mert sajnálta az autót. Az én fejemben meg az járt: nem mindegy már, mi van az autóval, ha úgyis meghalsz? De ilyen a sorozatbeli szereplőm gondolkodása is, aki inkább úgy dönt, viselkedjünk végre ésszerűen. Vagy szeressünk máshogyan, jobban, mielőtt még jön a teljes elmebaj.

– Személyesen könnyebbek már azok a terhek?
– Igen. Azért, mert imádni való emberek vesznek körül. A családom, a barátaim. Szerencsére nem kell egymásnak soha hazudnunk.


Forrás: http://mno.hu/nagyinterju_magazinban/mintha-egy-lelki-golyoszoroval-megsoroznanak-1372143

Back To Top