skip to Main Content
Menu

Sorozatunkban a Színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. A Pintér Béla és Társulata színésze, Friedenthal Zoltán a BÁRKIBÁRMIKOR című előadás Krisztiánjaként van versenyben a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Revizor: A bemutatón láttam a BÁRKIBÁRMIKOR-t tavaly októberben, és erősen az volt a benyomásom, hogy még nincs készen.

Friedenthal Zoltán: Máskor is előfordult már, hogy a próbaidőszakban elakadtunk kicsit a darabbal, vagy kiderült, hogy nem jó irányba indultunk. De itt most valóban minden az utolsó percre készült el. Az első előadásokon főként arra kellett koncentrálnom, hogy mikor mi jön, sikerüljön átöltöznöm, ott legyek időben, ahol lennem kell. A produkciót blokkokban játsszuk az Átrium Film-Színházban, és amikor jöttek a novemberi BÁRKIBÁRMIKOR-előadások, szinte elölről kellett kezdeni az egészet. Mintha beugrás lett volna, úgy törlődött bennem minden. De azóta természetesen bejáratódott a produkció, üzembiztos lett, rutinra tett szert. Nyár elején Szegeden a THEALTER Fesztiválon olyan fogadtatása volt, mint még soha. Az előadás és a közönség is igen jól működött.

R: Két markáns karakterszerep van a darabban: Krisztián, a mozgáskorlátozott, paralízises fiatalember és az ő demens nagymamája. Ez a két alakítás már a premieren is erőteljesnek és nagyhatásúnak mutatkozott.

FZ: A nagymamámat játszó Csákányi Eszterben és az ő jeleneteiben bízni lehetett, ott a fájdalom és a humor elegye tévedhetetlen. Én azonban kicsit tartottam a feladatomtól, mert ebben nagyon mellé lehet lőni. Féltem, hogy béna leszek, külsőséges. De a visszajelzések megnyugtattak, hogy jó úton járok. Főleg amikor éreztem, hogy némelyik jelenetem alatt megfagy a levegő a nézőtéren. Az általában jót jelent.

R: A színészi, technikai megoldáshoz tanulmányozott hasonlóan sérült embereket?

FZ: A mintát Pintér Béla hozta, olyasvalaki személyében, akit mindketten ismerünk. Aztán, igen, megfigyeltem, és gyakoroltam otthon a mozdulatokat, hangokat, hogyan jár, hogyan iszik, hogyan nevet. Bélának szinte mindig határozott elképzelései vannak arról, mit akar látni a színészektől, gyakran meg is mutatja a gesztusokat, a hangsúlyokat, de itt szabad kezet kaptam a figura összerakásában.

R: Azért hallom ezt mindig meglepve – mármint a pontos előírások létét –, mert a Pintér Béláén kívül a többi alakításban soha nem látszik felsejleni maga Pintér Béla.

FZ: Nagyon ismeri a színészeit, rájuk illeszti az elvárásait, és ügyes kézzel farag gesztusokat, embereket. Általában kész tervrajz van a fejében, azt valósítjuk meg. Valószínűleg veszítenének a produkciók a feszességükből és sűrűségükből, ha ennél demokratikusabb módon jönnének létre. És az is tény, hogy bár a próbaidőszakban korlátozott a színészi kreativitás, de a bemutató után van mód belakni a szerepet vagy tágítani a kereteit.

R: Tíz Pintér Béla-előadásban játszik, ha jól számoltam.

FZ: Vagy még többen. Idén nyáron a Parasztoperában is felléptem, Kapolcson, a Kovboj szerepében. Korábban ebbe a darabba egyszer már beugrottam a menyasszony pap apja szerepébe, szintén nagy élvezettel. Szívesen sort kerítenék a további férfiszerepekre is, ha alkalom adódna. Eddig mindig úgy volt, hogy amikor épp elkedvtelenedtem kicsit, akkor jött egy erősítő dózis: beugorhattam a Parasztoperába. De persze nemcsak a mások szerepeit szeretem, hanem a magaméit is.

R: Épp ezt akartam kérdezni, hogy tesz-e különbséget a szerepei között, nehézségben és/vagy szívbélileg.

FZ: Vannak szerepek, amelyek nem annyira árnyaltak, bonyolultak, ezek nem igényelnek olyan nagyfokú koncentrációt. A legnehezebb dolgom a Titkainkban van, ott kell a legmélyebbre menni, megtalálni magamat a figurában. Ezt az alakítást az előadások is folyamatosan formálják még most is. Kíváncsi vagyok, hogyan hat majd rá a Trafó tere és közönsége. Ősztől ott fogjuk játszani, mert olyan nagy az igény rá, hogy a Szkénében a kisebb nézőtér előtt nem győzték elégszer műsorra tűzni. Örülök a Szutyoknak is, hálás szerep, és egyre jobban működik az előadás, az idő – sajnos és hál’ Isten – aládolgozik. Különleges kedvencem A Démon gyermekei, amelyben lányt játszom, Yamamoto Kovács Mónikát, a démoni anyuka sebzett gyermekét, aki az előadás végére anyja nyomdokaiba lép. Az a tapasztalatom egyébként, hogy a legerősebb hatást talán A 42. hét felvidéki orvosaként tettem a közönségre. Legalábbis erre kapom a legtöbb pozitív visszajelzést. A Kaisers TV, Ungarn-előadásokon ugyanis én nyitom a nézőteret, kezelem a jegyeket, és közben általában ezt említik nekem a nézők: láttak A 42. hétben és milyen jó voltam.

R: A most készülő Pintér Béla-előadásban benne van?

FZ: Nem, ebben nem játszom, tavasszal pedig a Katona József Színházban rendez Béla, úgyhogy az idei évadban „szabadságon vagyok”. Jól is esik kicsit mást csinálni másokkal: jelenleg a Hoppart Társulat és a győri Vaskakas Bábszínház közös produkciójában készülő A csúnya kacsa című gyerekdarabban próbálom a címszerepet, Tengely Gábor rendezésében. Jó a szövegkönyv, ígéretes a dolog.

R: A színiegyetemi osztálya által alapított Hopparttal tavaly is dolgozott, Forgács Péter rendezésében vitték színre a Három nővért. De alig volt belőle néhány előadás.

FZ: Örülnék, ha lenne még. Biztosan elölről kellene kezdeni, újra felépíteni az egészet, de megérné.

R: Andrejt játszotta. Meddig jutott vele?

FZ: A felszín alatt egy kicsivel, ott tartottam. Én legalábbis így érzem. Kár lenne abbahagyni. Olyan számomra Andrej, mint egy el nem végzett házifeladat. Ezzel tartozom magamnak. Hogy mi lesz még az évadban, nem tudom. Hiányoznak a zenés szerepek például. Operettet, musicalt is szívesen játszanék. Miközben most A kékszakállú herceg vára egy szál zongorás verziója felé kacsintgatunk, Kiss Diána Magdolna és én.

R: Szóba kell hoznom a kritikát. Gondoltam már arra, hogy a fiatal színházcsinálókat talán egyáltalán nem is érdekli, mit írnak a régi, megrögzött kritikusok. De vannak fiatal kritikusok is, akiknek más az igényük, az ízlésük, a stílusuk. Ez érződik vajon?

FZ: Hát… nincs bennem őrületes kíváncsiság. Nem szoktam izgatottan állni az újságosnál hajnali ötkor, hogy megvegyem a lapokat a színikritikáért. Lehet, hogy van frissebb látásmód, és lehet, hogy majd ez változik. De általában az a benyomásom, hogy borítékolhatóak a vélemények. És hogy a színibírálatok alig foglalkoznak a színészi alakításokkal. Nem lehet profitálni belőlük.

R: De nem is a színész fejlesztésére szolgál a kritika. Nem építőköve a produkciónak. Nem dolga tanácsokat osztogatni, hogy mit hogyan kellene csinálni a színpadon. Az olvasónak-nézőnek szól, nem az alkotónak. Azt hiszem.

FZ: Akkor legyen jó stílusú, élvezetes, olvasmányos, már-már irodalmi. Mondjuk Molnár Gál Péter – aki gyakran kapaszkodókat is adott – és Koltai Tamás írásai ennek megfeleltek.

R: A BÁRKIBÁRMIKOR-ban játszott szerepéért talán díjat kap a színikritikusoktól. Ez a lehetőség meglepte?

FZ: Kicsit igen. Nem énekeltem ugyan hangosan az utcán örömömben, de mint minden embernek, nekem is jólesik, ha a munkámat elismerik. Bercsényi Péter és Gálffi László a riválisok. Nem láttam őket a Kabaréban, illetve A Bernhardi-ügyben, de szeretem és becsülöm mindkettőjüket. Jó kompániába kerültem, akármi történik is majd azon az estén.


Forrás: http://revizoronline.com/hu/cikk/5711/beszelgetes-friedenthal-zoltannal/

Back To Top