skip to Main Content
Menu

A Jászai-díjas színésznő játssza a főszerepet Fliegauf Bence Liliom ösvény című filmjében, amelynek világpremierje a Berlini Filmfesztiválon volt. Főiskolásként Kálmánchelyi Zoltánnal és Végh Zsolttal maga is készített kis költségvetésű filmeket, melyek közül az  Úristen@menny.hu díjat is nyert. Diploma után tíz évig volt a Budapesti Kamaraszínház tagja. Azóta különböző helyeken lép fel vendégként. Legtöbbször a Pintér Béla és Társulata produkcióiban. Ugyanakkor vizsgát tett olyan szakmából is, amellyel elboldogul bárhol a világban.

– Fliegauf Bence azt mondta, a Liliom ösvény főszerepére olyan nőt keresett, akinek a belsejébe bezártak egy kislányt, mint valami börtönbe. Ön saját filmes projektjei kapcsán fejtegette annak idején: Kálmánchelyi Zoltánhoz és Végh Zsolthoz hasonlóan gyermeki a gondolkodása. Családi a minta?

– Alkatilag anyukám is hasonló, és szabadabb szellemű. De sem ő, sem a nevelőapám, aki négyéves koromtól volt mellettünk, nem akarta, hogy színész legyek. Mindketten biztonságtechnikával foglalkoznak. Nevelőapám úgy vélte: színészként hátszél nélkül nem boldogulhatok. Amúgy egy élelmiszer-ipari iskola drámatagozatára jártam, játszottam több színjátszó csoportban. Vonzott a színészet, hiába mondták otthon: kereskedőként vagy gyors- és gépírónőként nagyobb biztonságban lennék. A színművészetire elsőre felvettek, köszönhetően Kinszky Juditnak, aki összeállította a vizsgaanyagomat, és Végh Zsoltnak, aki felkészített.

– Benedek Miklós osztályában erősödött a pálya iránti vonzalom?

– Van benne némi elegáns távolságtartás, ezért eleinte még kollégái sem nagyon nézték a vizsgáinkat. Amikor Novák Eszter és Zsótér Sándor is dolgozott velünk, mondogatni kezdték: vannak köztünk tehetségesek. Hallgatóként megértettem: ez a pálya nem olyan rózsaszín, mint hittem. Harmadév végén megcsömörlöttem. Mindenki erős individuum volt, mégis csordaszellem jellemezte a közösséget. Aztán a negyedév előtti nyáron Malgot István elhívott a Cigányhold című filmbe, ahol összejöttünk Istvánnal. Néhányan azt gondolták, megbolondultam. Ám a művein keresztül is érzékelhető a varázslatos világa, amelybe belecsöppentem. Hét évig voltam részese.

– Szerelem volt, vagy inkább intellektuális kaland?

– Szerelem. Kiszakított abból a szűk karámból is, amit a színművészeti vont körém. Pár mondatban nehéz lenne összefoglalni azt az időszakot, amit Maglódon töltöttem a malgoti mikrouniverzumban. Itt a Kamaraszínház nehezebb periódusait is könnyebben átvészeltem.

– A Budapesti Kamaraszínháznak annak megszüntetéséig volt tagja. Mondta nekem egyszer: a város szívében is úgy érezték, mintha a perifériáján működtek volna.

– Diploma után nem kapkodtak értünk. Amikor a Kamara egyik színésznője várandós lett, beugrottam a helyére, majd Szűcs Miklós igazgató szerződtetett. Ő nem színészből, nem is rendezőből lett direktor, hanem a színészkamarában volt vezető tisztségviselő. Ahhoz képest vett minket komolyan a szakma. Miközben máig fontosnak tartom pályámon a Liliom Julikáját, az Anna Frankot, a Három nővér Natasáját. A Kamarában olyan rendezőkkel is dolgozhattam, mint Valló Péter vagy Lukáts Andor, Ilan Eldad, és még sorolhatnám. Miközben olyanokkal is kellett, akik szakmai tapasztalat nélkül játszottak színházasdit. Üzletemberek például. Volt, hogy süket lányt kellett játszanom, és azt az instrukciót kaptam: amint megszólal a csengő, rohanjak az ajtóhoz. Más esetben kiderült, a darab színre állítója nem tudja, mit jelent a „takarás”. Ugyanakkor a megpróbáltatások összekovácsolták a társulatot. Más pozitívum: úgy lett például saját otthonom a nyolcadik kerületben, hogy amikor Szűcs Miklós felújított ott egy díszletraktárt, az önkormányzat előírta, hogy lakásokat is építeni kell fölé. Azokat a színészek kis kedvezménnyel megvásárolhatták.

– Úgy már futotta rá a fizetésből?

– Bankkölcsönből. Amit az elhíresült emesés reklámból tudtam visszafizetni. És persze a szüleim is hozzájárultak.

– Örömmel adta az arcát a banki kampányhoz?

– Olyan összeget kértem, amiről azt gondoltam: nem adják meg. Megadták, még rá is tettek egy picit, de azért volt egy kis ügyeskedés. Én azt hittem, hogy három jelenetre szerződtem, ám a forgatás előtti napon kiderült, egy egész éves kampányra. Nem esett jól, aztán amikor a második évben szóba jött a folytatás, már én voltam nyeregben. Nincs mit bánnom Emesén, akkor jelentett némi egzisztenciális biztonságot, amikor már éreztük: a Budapesti Kamara sorsa megpecsételődött. Ez a pálya tényleg nem rózsaszín. Amikor megszűnt a Kamara, azt mondták: bezáráshullám veszi kezdetét, de hál’ istennek nem ez történt. Ám a megszüntetés okait máig nem értem, bár talán jobb is. Azt gondolom, ezen a pályán az alkotói tehetség mellett a túléléshez külön képesség kell. Nálunk a legzseniálisabb színész is elvérezhet, ha nem irányítja tudatosan az életét. Némi talpraesettséggel rendelkezem, de szerencse nélkül ezzel nem sokra mennék.

– A Budapesti Kamara után Pintér Béla és Társulatánál foglalkoztatják a legtöbbet. Mázli?

– Sokat jártam Béla nyakára. Ott is beugrással kezdődött.

– Pintér Béla világa mennyire sajátos, zárt közeg?

– A próbaidőszakok sokkal intenzívebbek, mint a kőszínházi struktúrában. De nincs benne semmi szektaszerű. Ami a legfontosabb: minden este azt érzem, jó kiállni a közönség elé. Béla írja, rendezi is a darabjait, amelyek a jelenünkről szólnak. Olyan dolgokról, amelyek legbelül minden épeszű embert foglalkoztatnak.

– Pintér darabjai gyakran a politika történéseire is reflektálnak. Öntől hallottam egyszer: érzései szerint globálisan van valami nagy fájdalom a levegőben. Közéletről való magánvéleménye?

– A direkt politikát igyekszem kizárni az életemből. De színházi viszonyaink miatt sokat érzékelek belőle. Főként az alternatív társulatok támogatása vagy inkább negligálása kapcsán. Pintér Béláék külhoni sikereik miatt is jobb helyzetben vannak ugyan, ám néha eszembe jut: vajon meddig erősödhet a kritikus hangvétel? Mindeközben az is igaz, hogy bizonyos fokú „világfájdalom” a színész számára nagyon is inspiráló.

– A Liliom ösvényben családját elhagyó nőt alakít. A svájci Men Lareida rendezte A zürichi expresszben pedig egy prostituáltat, aki szeretné visszakapni a gyermekét. A két filmnek szakmailag mennyi a hozadéka?

– A zürichi expressz nem váltott ki nagy visszhangot. A Liliom ösvény pedig megosztotta a berlini közönséget. Nem vártam, nem is kaptam hollywoodi ajánlatokat. Kíváncsi vagyok a hazai bemutatóra.

– A való életben nem vonzza még az anyaszerep?

– De. Szívesen szülnék gyereket. Többen fel is ajánlották már a segítségüket, csak hárították a felnevelés felelősségét. Tréfát félretéve: egy aktív színésznek nem könnyű olyan párt találnia, aki elfogadja a hivatásával járó nehézségeket. Persze nem lehetetlen. Sokszor azonban úgy érzem, minimális azoknak a csodáknak a száma, amelyek még megtörténhetnek vele. Ezért olykor belegondolok: neki kéne vágni a világnak, kipróbálni magam más kulturális közegben.

– Színészként?

– Vizsgázott jógaoktató vagyok. Biztos, ami biztos.


Forrás: http://www.168ora.hu/arte/stefanovics-angela-liliom-osveny-pinter-bela-es-tarsulata-berlin-joga-szinhaz-143568.html

Back To Top