skip to Main Content
Menu

A történet, ahogy a címe is ígéri, Háromszéken teljesedik ki. Itt esik meg, aminek meg kell esni. Egy Ascher Tamás nevű szereplő némileg hezitálva ugyan, de elfogadja a fiatal erdélyi színésznő közeledését, hogy aztán ugyanez a színésznő még azon az éjjelen egy Máté Gábor nevű szereplő karjaiban kössön ki. Mindehhez egy Bezerédi nevű figura fűz laza nonsalansszal kommentárokat.
„Eredetileg Ascher Tamásra akartam bízni,
De őszerinte Csehov nem tud darabot írni.”
Kitalált történet. Tetőtől, talpig. Bár az apropóját egy újságcikk adta, amely kajánul fölvetette, hogy a kormányoldali polgármester magánéletének csúfos kiteregetését követően (A bajnok) Pintér Béla mért nem rendez darabot a Katona igazgatójának, Máté Gábornak az intimszférájáról. Rendezett. Sőt, meg is írta. Fikciót. Ahogy illik. Egy gonosz manóként aposztrofált, végtelenül pikírt, ugyanakkor idegesítően tudálékos rendezőről, egy piszoárgyilkos másikról, aki kicsinyes bosszúvágyában nemcsak a piszoároknak, de szoros környezetének sem hagy nyugtot, és egy nyafogó harmadikról, aki viszont nem átallja „abortuszra kényszeríteni” jobb sorsra érdemes barátnőjét. Találó. Jegyezhetnénk meg, ha nem lenne fikció.
Méghozzá verses darab.
Plusz beszivárog a folklór. Alkalomadtán táncolnak és énekelnek benne, s miközben (nem is akárhogy) ropják a népzenére – koreográfus György Károly –, azonközben trágárkodnak is. Már-már akkora lendülettel, miként az átlagmagyarság hétköznapjain maguk az átlagmagyarok. Van még színidirektor, egyszerre kettő is – Thuróczy Szabolcs, Elek Ferenc –, akikről nem könnyű eldönteni, hogy egyazon figurát játszanak vagy a lehetőségekhez mérten mégis inkább kettőt. Fölbukkan pár hajtűjét dobáló átlagprimadonna különféle korosztályokból, és lehull a lepel egy ízes beszédű erdélyi átlagszínház kulisszatitkairól is. (Kolozsvásárhely, ha emlékeim nem csalnak.)
A történet, ahogy a címe is ígéri, Háromszéken teljesedik ki.
Itt esik meg, aminek meg kell esni. Egy Ascher Tamás nevű szereplő némileg hezitálva ugyan, de elfogadja a fiatal erdélyi színésznő közeledését, hogy aztán ugyanez a színésznő még azon az éjjelen egy Máté Gábor nevű szereplő karjaiban kössön ki. (Arról csak később értesülünk, hogy egy Pintér Béla nevű, akkor még színész, minő féltékenyen figyeli a kavargó eseményeket.) Mindezeken túl a történet elemeihez egy Bezerédi nevű figura fűz laza nonsalansszal kommentárokat. (Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy Bezerédit egy Bezerédi Zoltán nevű színész játssza.) Mindez mikor történik? Azon a végeláthatatlan idősíkon, ahol a magyar színháztörténet kaposvári hőskora mellett helyet kap a budapesti Katona ugyancsak hősiesnek nevezhető korszaka, hogy aztán a történet a Kaposa néven emlegetett színház ügyes-bajos, mondjuk úgy, örök jelenkorában teljesedjen ki, ahol a példa kedvéért épp egy csűrdöngölős Három nővért próbálnak.
Pintér Béla nagyon tud valamit.
Precíz fogalmai vannak például az öniróniáról, és szemkápráztatóan gyakorolja is. De mintha pontosan érzékelné azt is, hogy tőle független egyedek kegyetlenül parodisztikus megjelenítésében meddig lehet elmenni ahhoz, hogy ne sérüljön a méltóságuk. Egyáltalán. Pintér úgy ragadja ki a valóság lényegi elemeit, hogy nevettetés közben kínosan őrzi a méltóságukat. Legyen szó a diftongusokban dúskáló erdélyi magyar dialektusról, a dramaturgként is jeleskedő Enyedi Éva valós vagy valótlan figuráinak bármelyikéről, vagy akár egy leszbikus hajlamú pesti színésznő (játssza Szirtes Ági) pillanatokba sűrített tragédiájáról…
De fikció ide vagy oda, Keresztes Tamás feltűnően hasonlít a valódi Ascher Tamásra.
És vannak még ilyen kísérteties hasonlóságok. (Jelmez: Benedek Mari.) Fekete Ernő például ugyanúgy dobálja a haját, mint anno Máté Gábor, Dankó István Pintér Bélája egy ifjú Pintér Bélát majmol, maga Pintér Béla pedig (ő is játszik a darabban, ha nem lenne világos) egy átlagos erdélyi rendezőt mutat. Feltéve, ha elfogadjuk, hogy ez a kategória, mint gyűjtőfogalom létezik. Örömmel jelentem, hogy Jordán Adél pillanatnyi ismereteim szerint nem hasonlít senkire (talán leginkább önmagára), és ez némi felüdülést jelent ebben a kikerülhetetlen, ki kicsoda jellegű agytornában.
Fontos megjegyezni, hogy az előadásnak köze sincs A bajnokhoz.
(Maximum az AlkalMáté Trupp nyári előadásaira hajaz valamennyire.) A bajnok megmutatta a cseppben a tengert, a személyes drámában a kort, az egyéni útban az univerzális sorstragédiát. Összművészeti alapmű, amely úgy sűríti művészetté a napi valóság konkrétumait, hogy ezzel egyidejűleg el is szakad tőlük. Az Ascher… című darab az egyedit mutatja meg az egyediben. Látunk érzelmi megalázottságot, átéljük az abortusz gyilkos aktusát s az odáig vezető út végzetes férfi-nő tragédiáit, a rettenetet, ahová e parodisztikus világ vezet. Ám a kép, amit mutat, szép lassan darabjaira hull. Mintha Pintér Béla pengeként belénk hasító, metsző (ön)iróniával konstruált története túl sok várakozásnak akarna megfelelni. Száz úton jár, százfelé indul, mi pedig el-elbizonytalanodunk, mit értsünk meg belőle. Hogy a valóság sűrű, átláthatatlan szövedékében épp merre kalandozunk.

Back To Top