skip to Main Content
Menu

Ha azt gondoltuk, hogy a Heti Válasz cikke provokatív – amelyben egy újságíró arra utasítja a Katona József Színházat, hogy inkább nézzen körül saját háza tájékán, mielőtt kormánypárti politikusok magánéletében turkálna –, akkor még mindig nem ismerjük eléggé Pintér Bélát. Az Ascher Tamás Háromszéken című előadásához képest ugyanis a sajtóorgánum nyílt támadása már-már szeretetteljes, atyai dorgálásnak tűnik.
Azt persze ugyancsak fontos megjegyezni, hogy a konfliktust kirobbantó Pintér-előadás, A bajnok művészileg messze felülemelkedik a jobboldali csatározásokon. Ám ha nem lett volna a Heti Válasz cikke, a markáns felelet is elmarad volna, márpedig kétségtelen, hogy az Ascher Tamás Háromszéken minden pillanata színháztörténeti jelentőségű. Pintér ugyanis valóban darabot írt és rendezett az igazgató, Máté Gábor nőügyeiről, de a történet korántsem korlátozódik erre: a kiszolgáltatottság metafizikája úgy itatja át az egész előadást, hogy közben a nézőtér egy percre sem csendesedik el. Mert van itt min nevetni. És van itt min nevetve sírni.
Nincs olyan mondat, gesztus vagy apró vállrándítás, amely ne a művészi szabadság végtelenségéről tenne tanúbizonyságot: a színház nem korlátoz, hanem megenged, nem visszahúz, hanem ösztönöz. Még akkor is, ha az alkotók közben önmagukat őrlik fel, mert hiába bárminemű gyengéd érzelem, a valódi szenvedély egyedül a színházcsinálás privilégiuma. És törtet is mindenki előre, habár a jövőkép igen pontosan körvonalazott: látjuk az idős színészek alkoholizmusát és megalázó eszközjellegét, a kegyelemkenyeret, amelyet csak csínjával osztogatnak, a hierarchia megkerülhetetlen merevségét, vagyis azt a bonthatatlan struktúrát, amely eleve predesztinálja a pozíciókat. Végeérhetetlen küzdelem folyik a színpadon, még akkor is, ha ezt a szereplők látszólag elbagatellizálják – valójában az alkotás is éppolyan élet-halál kérdéssé válik, mint a védtelen, fiatal színésznő abortusza.
De persze nem lenne ez egy vérbeli Pintér-dráma, ha kikacsintásaival illedelmesen meghúzódna a határvonalak mögött: a szereplők itt mindenkinek kiosztják a lapokat, és valamiképp sikerült úgy megkeverni a paklit, hogy senki se tudjon nyerni. Kivéve maga a színház, természetesen. A Katona nagy nevei és az egész művészi világ mellett megkapják a magukét a nézők is, az előadás ugyanis szemérmetlenül mozgósítja mindazokat az alkotói megoldásokat, amelyek már-már semmibe veszik, sőt, markánsan kigúnyolják a hagyományos befogadói elvárásokat. Bezerédi Zoltán Bezerédi Zoltán szerepében – már ez is micsoda pimaszság! – folyamatosan útját állja a meglepetésnek, jelenetről jelenetre előrevetíti a történéseket, már az első húsz percben tudjuk, mi lesz a vége ennek a mulatságosnak tetsző kálváriának. Ismerős nevek, egymást átszövő utalások, közelmúltbeli színházi botrányok tarkítják az alaptörténetet, de az előadás nem kíméli önmagát sem: saját megformáltságára, keletkezéstörténetére és hatásesztétikájára is pontosan adagolt iróniával reflektál, miközben egyre árnyaltabban értelmezi újra a művészet és a valóság játékos viszonyát. Mert minden igaz, ami a színpadon történik, miközben semmi sem felel meg a realitásnak – és így van ez rendjén.
Az Ascher Tamás Háromszéken legnagyobb bravúrja azonban mégiscsak az, hogy az önmagát gerjesztő paródia mögött újra és újra felsejlik az ember, méghozzá az összes kicsinyességével együtt. Tabajdi Sándort, vagyis a Zsámbéki Gábor és Babarczy László alakjából összegyúrt híres-neves Kaposa-igazgatót Thuróczy Szabolcs és Elek Ferenc jeleníti meg, méghozzá remekül. Hízelkedő, nagylelkűségével takarózó igazgatót ábrázolnak, aki voltaképpen folyamatosan saját mély hübriszében fürdőzik meg. A két színész nagyszerűen működik együtt ezen szerepkettőzésben, a nagytudású filoszt éppúgy hitelesen képesek megmutatni, akárcsak a hirtelen haragú, ellent mondást nem tűrő vezetőt. Fekete Ernő látszólag hibátlan Máté Gábor, önző, kiállhatatlan, hovatovább kissé esetlen alakként mutatja be a fiatal színészt, aki azonnal menekülőre fogja, ha nincs a kezében kész megoldás. Tudatában van saját képességinek és befolyásának, persze ki is használja a helyzetet, de nem csak ő van ezzel így, itt mindenki egytől-egyig csak hasznot akar húzni a másikból. Még a Dankó István által alakított Pintér Bélában is felszínre bukik előbb-utóbb kisebbrendűségi komplexusa, és sértettsége öntudatlan, ugyanakkor indulatos bosszúállásként artikulálódik. Na meg ott van maga Pintér Béla is, mármint az igazi, aki erdélyi rendezőt alakít, tökéletes ízes beszéddel, kedélyes és törleszkedő vendégszeretettel, és persze leplezetlenül agresszív bizonyítási kényszerrel. Parádés színészi játék ez egytől egyig, és akkor még nem is említettük Pálos Hannát, Borbély Alexandrát vagy Szirtes Ágnest, de sorolhatnánk végig a neveket, mert nincs itt kivetnivaló semmiben, ünnep, jutalomjáték ez ízig-vérig.
Azonban mégiscsak van két első az egyenlők között: Keresztes Tamás már puszta megjelenésével felrobbantja a nézőteret, a megtévesztésig hasonlít Ascher Tamásra, és ez nem csupán a kiváló maszkmestereknek köszönhető. Olyan tökéletesen képezi le a kultikus rendező mimikáját, gesztusrendszerét és testtartását, sőt, még táskahordozását is, hogy minden egyes félrenézésénél vagy apró kézmozdulatánál harsány nevetés tör fel a közönség soraiból. Ám nem egyedül a külsőségek pontosak: Keresztes Ascher Tamását egyszerre lehet rajongva tisztelni, majd hitetlenkedve megvetni, amikor is előkerülnek a gyengeségek: hihetetlen műveltsége tudálékosságba, őszintesége leplezetlen kötekedésbe, bohókás mozgékonysága keresetlen izgágaságba fordul át, annál intenzívebben, minél gyorsabban haladunk a tragédia felé.
Az Ascher Tamás Háromszékent már akkor is érdemes lett volna színpadra állítani, ha egyedül Jordán Adél találja meg szerepét. Fiatal, erdélyi színésznőként hol megindítóan naiv lányka, hol szexuális vonzerejével tudatosan visszaélő primadonna. Kihasználja ő is, amit ki lehet, hogy a nagyhírű Kaposa művészévé váljon, ám valamiképp mindvégig sikerül megőriznie azt az ártatlanságot, ami a többiek fölé emeli őt. Egyéni tragédiája az egész felvázolt világ egyértelmű kudarcává válik – az már más kérdés, hogy erről senki sem hajlandó tudomást venni. Jordán Adél színpadi jelenlétéről csak felsőfokban lehet beszélni, népdalénekei már-már transzcendes módon megállítják az időt: ilyenkor nem létezik semmi más, csak a két egymásba maró élet, és a fájdalom, aminek nem szabadna felszínre törnie – ritka az ilyen őszinte színházi pillanat.
Nem hibátlan az előadás, kétségtelen ez is. Pintér Béla sokszor lavíroz a puszta paródia és az érzékeny mélység határán, de végül mindig megtartja egyensúlyát, így nagy szerencsénkre nem esik be a tartalmatlanság szakadékába. Pedig ott volt ennek is a veszélye, méghozzá jócskán, ám győztesként egyértelműen a társulat, a színház került ki. Sikerül megmutatni a nevetés mögött megbúvó személyes tragédiákat, az esendőséget, azt a már-már kegyetlen elköteleződést, amelyet a színház kikövetel magának. A laza szövésű történetből hiányzik ugyan néhány puzzle, de az így kivehető kép is többet mutat, mint amennyin még könnyű szívvel túlléphetnénk: ha ugyanis megkapargatjuk ezt a sima, vidám felszínt, akkor láthatjuk, hogy a hegek már alig férnek el egymás mellett.

Back To Top