skip to Main Content
Menu

Pintér Béla előadására bejutni (Szegeden is) valóságos partizánakció. Ül az ember a nehezen megszerzett kis lépcsőcsücsöknyi helyén, és máris elégedett, mert tudja, hogy mindjárt olyan előadást lát, ami. (Aki meg nem látta a k2 Színház Bakfittyét, az nézze meg, akárholakármikor, hogy stílszerű legyek.) Ülünk tehát, nézünk, és hagyjuk magunkat, megint.

Tavaly a Titkainkról azt írtam, hogy (akaratuk ellenére is) valósággal beszívja a nézőket. A Bárkibármikorban ehhez képest már kell akarni, kell kapcsolódási pontok, lehetséges történetek után kutatni, magyarázatot követelni, és felháborodni, hogy ez mégis mi volt. Szeretem az olyan színházat, amit nem értek meg egyből.

Kábszerfüggő pár, az anyjával élő ötvenes pasi és annak karalízises (!) fia, a tolószékes menyasszony és a perverz gyógytornász, és Csákányi Eszter mint a színésznő, aki nagyszerűen hozza a kissé megzakkant nagymama szerepét – itt mindenki deviáns, fizikai és szellemi sérülések szép kis gyűjteményét sorakoztatja fel az előadás. Játszódik Bujatesten, 2015-ben.

Az egyes történetek ezúttal mintha lazábban kapcsolódnának, mintha a szereplők felcserélhetősége, a felvillanó sorsok relativizálása lenne a cél. Egyik pillanatban drogfüggő, másikban menő gyógytornász, önfeláldozó apuka, majd beszívott alak egy kocsma vécéjében. Tolják az Élet és a Remény (vigyázat, nagyobb dózisban halálos!) fantázianevű designer drogokat, én meg azon gondolkodom, ha kitalálnánk egy Színház gyűjtőnevűt is, vajon milyen lenne betépni a Pintérbélától?


Forrás: http://thealter.hu/magyar/2015/blog-jr/80

Back To Top