skip to Main Content
Menu

Pintér Béla új előadása, a Bárkibármikor drogos utazás a remény színházába az aluljárók mocskából, de retúrjeggyel. Van-e élet tisztátalanság nélkül, van-e színház valóság nélkül?

Vannak emberek, akik jó dolgukban már nem tudnak mit csinálni, és drogozni kezdenek, aztán meg kirabolják a tisztességes polgárokat. Vannak színházak, amelyek előadásai arról szólnak, hogy az élet értelmetlen hülyeség, úgyhogy a kardunkba is dőlhetünk vagy felakaszthatjuk magunkat. Ahelyett, hogy a színház az ilyesfajta, ocsmány élet helyett végre a reményt mutatná meg.

Ezek nem az aktuális (kultúr)politika iránymutatásai és életfilozófiái – vagyis azok, de nem csak azok. Hanem Pintér Béla új előadásának majdnem szó szerint idézett tételmondatai. A Bárkibármikor az aluljárók mocskát mutatja meg; azt, amit mostanában például Alföldi Róbert Nemzeti Színház-beli János vitéz-rendezése után kértek ki maguknak a kurzus színházcsinálói.

A remény színháza hazug színház

Két dizájnerdrogfüggő fiatal belövi magát előbb az ÉLET nevű szerrel, és amit látnak – színházi előadás formájában, amit pont az Átriumban játszanak, mint Pintér bemutatóját –: ocsmány. Aztán jön a JÖVŐ, az se jobb, végül a REMÉNY helyre teszi a dolgot, megszületik végre a remény színháza, ahol már nincsenek drogosok, se mozgássérültek, se megcsalás, se alzheimeres nagymama – nem úgy, mint korábban, abban az „egészen különös, értelmezhetetlen előadásban”, amit mindezidáig vizionáltak, és amit maga az egyik, a REMÉNY-ben új életre kelt szereplő nevez így.

Na persze Pintér Béla, aki minden interjújában elmondja, hogy az előző kormány pénzt adott a színháznak, a mostani meg témát, nem rendezne olyan előadást, amelyből az derülne ki, hogy az aluljárók mocska, vagy más szóval a bennünket körülvevő élet, az itt és most valósága nem való a színpadra, vagy hogy a színház ne pont arra lenne való, hogy általa megélhessük az élet azon problémáit, amelyeket átgondolva felelősebb, empatikusabb, kritikusabb egyénei lehetünk a társadalomnak.

Így azért persze alig észrevehetően besétál a gyönyörűen reményteli zárójelenetbe egy vörös ruhás femme fatale, aki – Szamosi Zsófia csábos, sokat sejtető pillantásaival – egyértelművé teszi, hogy akárhogy is tagadjuk, akárhogy is nem akarjuk észrevenni, a „rossz”, a „mocsok”, az „erkölcstelen” mindig is része a mindennapjainknak. Hogy a remény színháza hazug színház.

Minden rossz, ami a szeren kívül van

Ugyanakkor nem igaz, hogy Pintér Béla Bárkibármikor című darabja erről szólna. Mindez inkább csak egy felszín alatt végigívelő, „ha akarom, ott van, ha nem akarom, nincs ott” utalásrendszer, amely megtoldja még egy értelmezési tartománnyal az amúgy is több témát boncolgató, formailag Pintér korábbi bemutatóihoz képest megint újító előadást.

Újító, amennyiben korábban nem volt ennyire hangsúlyos és direkt a színházi önreflexió a Pintér-rendezésekben: ezúttal folyamatos a játék a darab világán belüli valóságsíkokkal, a figurákat folyamatosan váltva játsszák a színészek, akár jelenet közben is helyet cserélve egymással, a valóságsíkok között pedig létezik átjárás, miközben megesik az is, hogy a színészek az Átrium egy másik előadását, Az Őrült Nők Ketrecét ajánlják a nézőknek.

A primer téma persze a függés, a droghasználók kilátástalansága, a „holnap leszokunk” és a „minden rossz, ami a szeren kívül van” örök körforgása, azaz a vágy a tiszta életre, és a tiszta élet drogok felé terelő mivoltának felismerése. Az író-rendező Pintér azonban minderről nem mond el igazán sokat annak ellenére, hogy voltaképpen egy drogos vízió adja a kerettörténetet, noha a találó ábrázolás, a formai játék talányossága miatt így is elég gondolkodnivalót kaphat a néző e téren is.

A Bárkibármikor kisebbet üt, mint Pintér legjobb előadásai

Az előadás másik rétege A 42. hét című Pintér-darabhoz hasonlóan általánosabb emberi érzésekről, helyzetekről szól: egy apáról, aki őszintén szereti és támogatja sérült fiát, és aki őszintén próbálja szeretni idegesítő, kezdődő Alzheimer-kórban szenvedő édesanyját. A fiúról, aki nem tudja, lehetséges lenne-e egyáltalán egy ép nővel járnia, és kerekes székes barátnőjéről, aki viszont tudja, hogy ez szinte lehetetlen. Az anyáról, aki pontosan érzi, hogy „meghülyülésével” idegesíti a környezetét, de képtelen bármit is tenni ellene.

Ezúttal úgy tűnik, Pintér kevesebb „konkrétumot” akar elmondani a világról, mint néhány legutóbbi előadásában, és nincs olyan könnyedén megfogható közlés, mint amit például a Szutyok akart elmondani a Magyar Gárdáról és a szélsőséges eszmék kialakulásáról, a Kaiser TV, Ungarn a nemzeti múlt nemzetieskedő meghamisítási vágyáról vagy a Titkaink az előző, besúgásra épülő rendszer kihatásáról a mai korra.

A fent részletezett élethelyzetek, általános emberi érzések ábrázolása pedig most nem olyan katartikus, mint A 42. hétben. Épp emiatt üt kisebbet a Bárkibármikor, mint Pintér Béla legjobb előadásai, épp ezért nem olyan erős az azonnali hatása. Ugyanakkor évek óta állandó tendencia, hogy Pintér Béla és Társulatának évi egy új bemutatója minden szempontból az adott évad legerősebb, de legalábbis egyik legerősebb színházi produkciója egész Magyarországon.

Csákányi Esztert nehéz lesz felülmúlni

Vagyis egy nem tökéletes bemutató, mint amilyen a Bárkibármikor is, kivitelezésében, leleményességében, humorában, közlési szándékában és annak megvalósításában, a színészi játékot, a rendezés profizmusát és az alapul szolgáló drámát is ideszámítva messze-messze felülmúlja a magyar színházi átlagot.

Már csak azért is, mert egyes színészi alakítások olyannyira kidolgozottak és súlyosak, hogy képesek megemelni az egész előadást. Csákányi Eszter öregasszonya úgy öreg, hogy a görnyedt, eleresztett néniben egyszerűen nem lehet felismerni a többi előadás Csákányi Eszterét.

A színésznő kimagasló és az egész további évadban már csak kivételes esetben felülmúlható játéka olyan mélységeit tárja fel a saját leépülését mérhetetlenül szégyenlő, azzal az egyik pillanatban tisztában lévő és ilyenkor még önérzetes, a másik pillanatban pedig üzemen kívül helyezett agyú nő figurájának, hogy arra Magyarországon kevés színész lenne képes Csákányi Eszteren kívül. Ő viszont úgy tudja hozni ezt a rendkívül összetett karaktert, hogy az tényleg mélyen megrázó legyen, miközben még a kiváló – az ő karakterénél a legjobban megírt – humor is tökéletesen ül.

Pintér Béla a bemutatón még sokszor deklamál

Friedenthal Zoltán tökéletesen kidolgozottan, lenyűgöző technikai precizitással hozza „kareolózises” figuráját annak jellegzetes testtartásával és beszédével; önérzetes, vagy magában az önérzetet erőszakkal is felszítani kívánó figurája remek ellentétpárja barátnőjének, Roszik Hellának, aki a kerekes székesek életbe vetett hitének elvesztését, a megalázkodást képes szívszorítóan érzékeltetni.

Miközben folyamatos helycserében van Szamosi Zsófia a törékenység és a végzetasszonyság közötti rejtélyes tartományban légiesen keringő gyógytornászával – és a helycserék olyan jól kivitelezettek és gördülékenyek, hogy a technikai megvalósítás helyett valóban lehet a „bárki bármikor kerülhet a mostaninál rosszabb helyzetbe” gondolatán merengeni.

A más előadásaiban színészként is kimagasló Pintér Béla a bemutató napján még sokszor kissé deklamálva mondja a szövegét, aminek néhol az abszurditás fokozása érdekében helye van, néhol viszont szándékolatlannak tűnik; máskor viszont ő, a főszereplő is érzékenyen tudja egyéníteni a figurájával megtörténő helyzetek erkölcsi problematikáját.

A „remény színháza” csak az élet felemelő oldalát hajlandó megmutatni. Az a sosemvolt színház, amelyet az irányzat követői kárhoztatnak, csak a szennyet látja és láttatja. Pintér Béla Bárkibármikor-ja mindkettőbe bepillantást enged, de főként azt mutatja meg, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül, nincs élet remény nélkül, de nincs „tisztátalanság” nélkül sem. Így pedig színház sem létezhet úgy, ha bármelyik „oldalt” is negligálni akarjuk.


Forrás: http://www.origo.hu/kultura/20141015-pinter-bela-nem-ker-a-remeny-szinhazabol.html

Back To Top