fbpx skip to Main Content
Menu

Szex, drog, rock’n’roll (Jászay Tamás kritikája)

„…a dráma akkor fordul, mikor kis figura úgy dönt, sorsát megváltoztatja.” Pintér Béla új bemutatójának kulcsmondatát az előadás szórólapja is idézi, de az ördög persze most is a részletekben rejlik. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Az, hogy húsz év alatt Pintér Béla és Társulata kinőtte eredeti otthonát, a Szkénét, egyszerre örvendetes és sajnálatos. Nagyon jó, hogy van igény erre a színházra, de abban nem vagyok biztos, hogy az UP Újpesti Rendezvénytér közel ötszázas nézőtere előtt mindegyik Pintér-darab egyforma hatékonysággal tud működni. (Egyébként is Pintérnek réges-rég saját színházépülete kellene, hogy legyen.) 

Az UP nézőtere tágas, kényelmes, mégis van a helyben valami stadionszerű (nem, nem politizálok), valami steril, valami konferenciateremszagú. A jó hír, hogy most már nem csak a legszemfülesebbek férnek hozzá Pintér-jegyekhez, sőt úgy sejtem, az előadások közönsége is átalakul, kibővül idővel, ha a helyszín beválik. De fordítsuk meg a dolgot, és gondolkodjunk inkább azon, hogy milyen színház való ide? Olyan, ami tömegekhez szól, ami megnevettet és meghökkent, ami egyszerre gondolkodtat el és szórakoztat. Szóval ami mond valamit, de az ember mégsem akarja utána a metró alá vetni magát. 

Pintér Béla első, kifejezetten ide készült előadása pontosan ilyen. Aki azt hitte, hogy az all-round színházcsináló gyújtó hangú decemberi beszéde után most valami nagyon bevállalós, nagyon politikus, nagyon odamondós következik majd, nagyobbat nem is tévedhetett volna. A társulatalapítás kerek évfordulóját kancsal önarcképpel ünneplő Jubileumi beszélgetések után érthető a váltás: a düh, a harag, a belterjes ön- és közmarcangolás után muszáj állítani a fókuszon. Pintér visszatér ahhoz, amiben igazán jó: bonyolult családi históriát mesél, fordulatosat és kalandosat, játékba hozva a múlt árnyait és a kiszámíthatatlan jövőt, és közben gyakorlott dj-ként keveri a hihetetlen és a hiteles részleteket. 

A vágyott célközönségét már a nevével pontosan körbeíró kereskedelmi csatorna, a Star TV, illetve a körülötte-benne nyüzsgő, magukat a valóságosnál nagyobb méretűnek gondoló kisemberek világára látunk rá az Anyaszemefényében. A tévéstúdióra mint erősen jelzésszerű díszletre van csak szüksége a szálak mindenható mozgatójának: mindennek két arca van, illetve semmi sem az, aminek látszik, sulykolja Pintér két órán át. Igazi konyhafilozófia ez, naná, ám a szerkezet mechanikáját hiába azonosítja korán az ember, a szerző-rendezőben van muníció a részletek kimunkálására és feldíszítésére.  

Vissza a másodlagos frissességű sztárokat felvonultató csatornára, ahol a reggeli tévéműsor sava-borsát az arcokra fagyasztott kényszermosoly, a minden értelemben eszményi emberekről szóló életidegen beszámolók jelentik. Mi, a többiek, irigykedve nézzük a gazdagokat és szépeket: bárcsak olyanok lehetnénk, mint ők! Pintér hibátlan ritmusérzékkel, szimultán láttatja a dolgok színét és visszáját, a kacagásba fojtott gyűlöletet, a kamera hideg tekintete előtt spontán gesztussá simuló agressziót. Negédes és blazírt a közeg, ahol se idő, se hely nincs kétbitesnél hosszabb üzenetek megfogalmazására. 

Igyekszem nem besétálni a Pintér által a kritikusoknak ezúttal is felállított csapdába, vagyis nem írom le lépésről lépésre a sztorit, pedig lenne mit. Már a magasról indított nyitányban a nagykutya és képeskönyvbe illő családja a stúdió kényelmes kanapéján pihegve kénytelen szembesülni azzal, milyen is lenne-lehetne az életük, ha kevésbé szerencsések. Pozíciójukhoz mérten igyekeznek vigasztalni a rászorulót, de alig képesek titkolni jóllakott elégedettségüket saját, ’túl szép, hogy igaz legyen’ imázsukkal kapcsolatban. A hübrisz régi, kedves kelléke Pintérnek: nagyon vigyázzunk, mit kívánunk, nehogy a végén bekövetkezzen. 

Pintér szerint nincsenek a mi világunkban – mert hogy ez a mi világunk, afelől nem hagy kétséget, cinkos kacagásra késztetve a pikáns utalásokra fogékony nézőt – nagy, romantikus regénybe illő érzelmek, csupán nagyon is földhözragadt motivációk, magyarul mindent a pénz és a szex mozgat. Ha már azzal is beteltünk, akkor jöhet a drog és egy kis rock’n’roll, a sztorinak mindenesetre nem lesz jó vége, ennyit elárulok. A szerző megint nem fél a klisékhez nyúlni, amikor a családi békét a kísértő alakjával teszi próbára; igaz, elég trükkös változatokban. A nagy mechanizmus banális kellékei a félresiklott sms-ek, a pitiáner hazugságok, a múltról szóló felnőtt beszéd hiánya.

És valójában erről szól az új darab, az ajtón dörömbölő kihívásokra adott rossz, rosszabb, legrosszabb válaszokról. Hogy milyen az, amikor a bevezetőben említett kis figura igyekszik kézbe venni a saját sorsát, ám a jó ideje biztonságot nyújtó hajó egyre inkább emlékeztet egy lélekvesztőre. Egyszerű ellentétek működtetik ezt a világot: a fent és a lent, a jó és a rossz, az igaz és a hazug csap össze újra és újra. Idővel átszivárog a rivaldán, hogy a szereplők csak bábfigurák, akiket egy láthatatlan, arc nélküli hatalom mozgat.

Tamás Gábor üres terében szó szerint ez történik: a játék kis, görgős szigeteken zajlik, amiket a bunraku műfajára rímelő néma, arctalan, feketeruhás lények mozgatnak. Hogy mindezt ne pusztán technikai ügyként értsük, arról Lí Pagoda Károly szunrakumester fent idézett mondata hivatott gondoskodni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A távolságot persze nem is a bábműfaj virtuális játékba hozása, hanem A bajnok után újra elővett zenés forma hozza: Bach, Händel, Mahler és Vivaldi legnépszerűbb melódiáiból áll össze a Kéménczy Antal által élőben parádésan elzongorázott soundtrack. Prózai megszólalás tán fél tucat sincs a darabban, mindenki énekel, de legalábbis énekelve beszél. A komolyzenei kvízbe illő válogatást mint formát a szókimondó tartalom teszi szellemessé, ahogyan Pintér színházában ezt a készséget legkésőbb a Parasztopera óta csodáljuk. 

Valódi újdonság, hogy – a katonás A bajnok után másodszor – Pintér nem (fő)szereplője a saját darabjának-rendezésének. A régi tagok közül csak Roszik Hella, Stefanovics Angéla és Thuróczy Szabolcs van színpadon, csatlakozik a Katonából Jordán Adél és Nagy Ervin, de hozzájuk hasonlóan remek találat Fodor Annamária és Jankovics Péter.  

Jordán Adél főszereplő karakterét megedzették az élettől kapott pofonok, lehet és kell is neki drukkolni, hogy az új terhekkel vajon megbirkózik-e. Nagy Ervin figurája megszokta már, hogy akármilyen magasról zuhan le, mindig a talpára esik, majd aztán feláll és folytatja. Roszik Hella és Thuróczy Szabolcs se vele, se nélküle párosának egymás iránti ragaszkodása amolyan hangos-látványos héjanász az avaron. Oda kell figyelni arra, hogy ahol ilyenek felnőttek adják a szerepmodelleket, mi történik végül a kiskorúakkal: Stefanovics Angéla rajongó, Fáncsik Roland fájdalmas gyerekportrét skiccel. Fodor Annamária mindig rossz időben rossz helyen lévő karaktere legalább olyan hosszú utat jár be, mint a valódi pálforduláson áteső, első ránézésre tökéletesen felismerhetetlen Jankovics Péter. 

Hogy Pintér Béla új előadása zajos közönségsiker lesz, afelől nincs kétségem: amit és ahogyan mond, arra van igény és kereslet. Kis magyar sorstragédia, ahogy mi szeretjük. 

Forrás: https://revizoronline.com/hu/cikk/8224/pinter-bela-es-tarsulata-anyaszemefenye-up-ujpesti-rendezvenyter/

Back To Top