A Pintér Béla és társulata Bárkibármikor című új előadása az Átriumban talán kissé túl magasra lő azzal, hogy az ÉLETről akar szólni, de nem kevésbé magával ragadó, mint a társulat korábbi előadásai.
Pintér Béla merész és egyértelmű: az Átrium nézőtere feletti kupola alakjára rímelő köröket rajzol (tér: Tamás Gábor) a színpadra, a játéktér köré magas, félköríves textilfalat hajlít, amelyen néha kirajzolódnak a színészek árnyékai, de a falon hagy egy olyan kört is, amelyen pedig időnként a mögé bújtatott zenekar árnyéka jelenik meg. Így nem nehéz már az előadás kezdete előtt megfejteni, hogy itt bizony a nagy egésszel, a létezéssel mint önnön farkába harapó kígyóval, magával az ÉLETtel (csupa nagybetűvel kell írni, mint azt nemsokára megtudjuk) fogunk foglalkozni. És Pintér annyira tökös, hogy öt színész elég is neki ahhoz, hogy ezt a kis témát kibontsa.
Két drogos tolja az ÉLET nevű szert – mondtam, hogy egyértelmű –, de hogy ne lehessen erre beszólni, Pintér Béla figurája mindjárt meg is jegyzi, hogy ez milyen ironikus. Aztán drogosaink elszállnak, egyenesen az Átriumig: amit a továbbiakban megélünk velük együtt, az az ő látomásuk, de persze a látomásuk, az maga az élet, amelynek mi, a közönség is részei vagyunk. Közhelyes meta-játék? Néha picit annak tűnik, de mégis, az egész előadás olyan feszesen összeáll, hogy emiatt nem panaszkodom.
Szerelmi négyszög bontakozik ki ebben drogos a lázálomban, azaz mit is beszélek, egy körben nincsenek szögek, ez a behelyettesíthetőség drámája. A mozgássérült fiú (Friedenthal Zoltán) eljegyzésük napján faképnél hagyja kerekesszékes barátnőjét (Roszik Hella), mert halálosan beleszeretett a gyógytornászába (Szamosi Zsófia), akibe hamarosan a fiú apja (Pintér Béla) is halálosan bele fog szeretni. De ez a „megalázó, durva szerelem” csak jelenség, állapot és tünet, nem pedig igazi kapcsolódási pont emberek közt: sem az apa, sem a fiú nem veszi észre, amikor érzelemtől hevített monológjuk közepén a két nő helyet cserél egymással.
Az előadás végig a szerepcserékkel, hallucinációkkal és alternatív valóságokkal játszik, tehát alapvetően azt mondja, hogy minden csak önáltatás és illúzió, ami aligha eredeti megállapítás. De ezt olyan hatásosan és szórakoztatóan tálalja, hogy kérünk mi is a drogból. Egy befurcsult Budapesten vagyunk, ahol a Morbid körúton mászkálnak a szereplők, de lehetnének akár valahol máshol is, mert a darabot csak annyira értelmezhetjük a mai Magyarország szemellenzős valósága leképezésének, amennyire bármelyik másik helyének és korénak.
A nagymama (Csákányi Eszter) személyében még egy olyan figurát is kapunk, aki a szemünk előtt hülyül bele ebbe a felfoghatatlan őrületbe, ami az élet. Abba, hogy bárkibármikor. Pintér legjobb előadásaiban elképesztően mély emberi fájdalmakat jelenít meg úgy, hogy azokon – mielőtt vagy miután sírva fakadunk – vonyítva nevetünk. Itt elsősorban Csákányi figurájában testesül meg ez a fajta röhögős tragédia: az egyik pillanatról a másikra súlyosan demenssé váló nő fergetegesen vicces, még akkor is, amikor ő maga tör ki röhögőgörcsben „nyomorék” unokája láttán, akit nem ismer meg.
A figurák az Európa Kiadó számaira kitartóan lövik és szippantják az ÉLETet, a REMÉNYt és a JÖVŐt, ami talán kissé túl általános szimbólum ahhoz, hogy a Bárkibármikor akkorát üssön, mint például a társulat eddigi csúcselőadása, A sütemények királynője, ami egy nagyon is konkrét családi drámán keresztül beszélt az egész életről úgy, hogy nem kellett közben az életet emlegetnie (egyébként ott is kör alakú tér zárta össze a színészeket).
Az előadás végén bezárul a kör, visszatérünk az Átriumba, a színészek a színpadra, mi a székeinkbe, és jópofa csattanóként még a nagymama is újjászületik. Érzelmileg nem volt ez most olyan nagy kaland, de kétségtelenül kerek volt az utazás.
Forrás: https://vs.hu/magazin/osszes/te-is-csak-egy-drogos-vagy-1010