skip to Main Content
Menu

Több dolgok vannak Pintér Béla új előadásában, és még több olyan is, melyről nekünk, egyszerű földi halandóknak bölcselmünk álmodni sem képes. Ugyanis mindentudó bennfentes legyen a talpán, aki az Ascher Tamás Háromszéken-t nézve, valamennyi kisebb vagy nagyobb színpadi történésről, utalásról meg tudja mondani, van-e megtörtént valóságalapja.
Vannak az előadásban remekbeszabott színészi alakítások, Keresztes Tamás például hihetetlenül jól adja Ascher Tamást, figurája még jobb is az eredetinél, mert a paródia mindig mulatságosabb a valóságnál. Fekete Ernő ragyogó Máté Gábor, alakítása bizonyos szempontból még Keresztesénél is jobb, mert Fekete nem parodizál, hanem a karaktert finom színészi eszközökkel rajzolja meg (melyekben persze Keresztesnél sincs hiány). Az alapanyagát valószínűleg Bezerédi Zoltán ismeri a legjobban, hisz egykori önmagát játssza el. Jordán Adél úgy elbűvölő, hogy – az eddig említettekkel ellentétben – nem valóságos személyt idéz meg, hanem elképzelt figurát formál. Persze lehet gyanakodni, hogy ő is valamelyik katonás – vagyis a darabban „kaposás”, értsd: egybelényegült kaposvári-katonás –, létező színésznőre utalgat, felmerül ez Pálos Hanna és Borbély Alexandra színésznőjével kapcsolatban is. Mert a valóság és annak játékos továbbvariálása követhetetlenül keveredik az előadásban.
A rendező Pintér Béla például egy kitalált erdélyi rendező megformálása mellett több szerepet is játszik, a Tabajdi Sándor nevű nem létező színigazgatót (akit láthatóan-kitalálhatóan Zsámbéki Gáborról mintáztak) pedig egyszerre két színész adja: Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs. Pintér Béla szerepét meg Dankó István játssza. Említettek mellett többen nyújtanak még kisebb-nagyobb szerepekben kitűnő és szórakoztató alakítást.
Továbbá van az előadásban rengeteg csúcsra járatott geg és poén. Tulajdonképpen mindegyik szereplő mindegyik megjelenése, szövege, akciója arról szól, hogy lehetőleg jó nagyot üssön, és be is érik eme célkitűzés már pl. azzal is, hogy Bezerédi hirtelen dús-bodros-fürtös parókában fordul a közönség felé, Keresztes megjelenése kiköpött Ascherként meg valósággal tarol, és így tovább, és így tovább… Van az előadásban sok-sok verses beszéd, népzene, népdal (főleg ez utóbbi ki-be fordítgatva, átköltve-parodizálva), valamint néptánc – attraktív felütésnek és finálénak.
Persze lappang vájt fülűeknek szánt üzenet is korról, társadalomról, múltról, máról – Pintér-darab nem is létezhet e nélkül. Ezek között talán még egészen mély és magvas közösségjobbító szándék is bujkál, hiszen mégiscsak a kő urbánus budapesti értelmiség keres (ha szolid kényszerből is) kapcsolatot zsír népies erdélyiekkel, hó lelkű jómagam néha már a Wyspiański Menyegzőjében vizionált, magyarra csereszabatolt nemzetmentő kiegyezésre tippelgetek párás szemmel. És történik is valami ilyesmi, hiszen a romlatlan székelyföldi miliőben (értsd: az ól mögött) csak megfogan az a közös gyermek, igaz, nem tudni pontosan, személy szerint ki termékenyített, ráadásul egyik potenciális termékenyítő sem akarja felvállalni a születendő magzatot, ez aztán tragédiához is vezet. (Ámbátor szerintem teljesen feleslegesen. Tudom, kemény az élet mifelénk, és ide is passzíthatók valóságmagvak, de kicsit sem értem, hogy a gyermeke apjaiban, valamint Budapestben és Szolnokban is csalódott, Jordán Adél játszotta Színésznőnek miért is kell felakasztania magát.)
Több dolgok vannak tehát az előadásban, de valahogy nem fogja össze őket semmi. És ezt nem lehet elintézni annyival, hogy a kortárs színházban nincs is szükség holmi elavult darabkohézióra (meg hogy ez az előadás „csak” egyfajta reakció volna a korábbi, a szintén a Katona József Színházban bemutatott A bajnok utáni heves sajtóvisszhangra). Már csak azért sem, mert a jól sikerült Pintér-előadások mindegyikének van belső kohéziója, következetes stílusa, formája, üzenete, koncepciója. A bajnokot például – több egyéb komponens mellett – a 19. századi operaforma artisztikus kifacsarása tartja egyben. (Az már csak hab a tortán, hogy a színházesztétikai remeklésben a néző még bulvárérdeklődését is kielégítő, vaskos valóságdarabokra is lelhet.) Hasonló a helyzet – csak átértelmezett barokk operával – az immár klasszikussá vált Parasztoperában.
A valóságdarabokról újból szólván, az Ascher Tamás Háromszéken-ben oly mértékűvé válik a valóság–fikció játék, hogy az egy idő után hatását és értelmét veszti. Ha nincs az előadásnak következetes rendezői koncepciója, ha fő motivációja tényleg a megtörtént provokációra reagálás (lásd: saját vezetőinek botrányos életéről készítsen előadást a színház, ne kormánypolitikusokéról!), akkor nincs is mit csodálkozni azon, hogy az alkotás nem találja meg a megfelelő művészi formáját, egyedi stílusát. Mert félő, hogy esztétikuma háttérbe szorulásával a színház pusztán pankrációvá válik. Kb. az előadás felénél, tudatlanságomat konstatálva, feladtam a tippelgetést, hogy ti. valamilyen megtörtént eseményre utal-e egy adott motívum, vagy „csak” kort és régiót jellemző tartalmi-formai elem. Ez utóbbiakat Pintér Béla eddigi rendezéseiben olyan magától értetődő hitelességgel alkalmazta, hogy fel sem merült a nézőben annak firtatása, mi az előadásban a megtörtént valóság, és mi annak „pusztán égi mása”.
A legnagyobb hibája az előadásnak az, hogy magától értetődés helyett inkább erőltetettség jellemzi. A hatás hajszolásának görcsös vágya. Ami persze sokszor vágyott eredményt szül: a publikum valóban önfeledten kacag.
Én magamban átdatáltam kb. kéthéttel későbbre a bemutatót: ezzel nekem már megvolt az idei szilveszteri kikapcsolódós szórakozásom. Ám lehet, Szilveszterkor már alig fogok emlékezni az előadásra. Ha valamit mégis megőrzök belőle, az Jordán Adél éneke lesz. Ahogy – magától értetődő – ihletettséggel, belső átéléssel intonálta-hajlította a tiszta forrásból merített magyar népdalt. Pintér azért akkor is mond valamit, ha mindenáron röhögtetni akar.

Back To Top