skip to Main Content
Menu

50. Fácántánc

Az ötvenedik Fácántánc alkalmából összegyűjtöttünk néhány kritikarészletet az előadásról. „Pintérék legújabb előadása gazdag fantáziával komponált, abszurdba hajló fergeteges blődli. Érett opusz (na jó, paraszthajszálnyit egyenetlen), a szatirikus vonulatból, amely parabolisztikus alulnézetben számol be a dolgok állásáról. Úgy beszél a világról (a világunkról), hogy csak sírni lehet rajta röhögés közben. Kafkai léthelyzetekbe ágyazott, szürreáliákat ostromló, stilizáltan sültrealista játék. Amelynek bukéját többek között a korok, kultúrák, nyelvek, diktatúrák közötti csúszkálás, pendlizés adja. Kiforgatott népzene, ironizáltan felturbózott rituálé, műakcentusos beszéd, mindez humorforrásként: az…

Tovább

Szándékosan keveset árult el előzetesen legújabb rendezéséről, a Szkénében látható Szívszakadtig című előadásról Pintér Béla. Ennek okáról is beszélt a rendező, valamint soron következő munkájáról, amelyben Máté Gábor nőkkel kapcsolatos viselt dolgait tárja fel.

– A 2015. októberi Fácántánc és a mostani Szívszakadtig között majdnem másfél év telt el. Még sosem kellett ilyen sokat várni a Pintér Béla és Társulata új bemutatójára.

-Én nem éreztem nagynak a szünetet, hiszen az elmúlt évadban is két produkciót készítettem. Ámbár a másodikat, a tavaszit nem a saját társulatommal, hanem a Katona József Színházban, A bajnok című operát.

– A bajnoknak zajos volt a fogadtatása. A vihar hamar elmúlt, a közönség érdeklődése viszont kitartó.

– Tudatosan nemigen reagáltam az akkori, heves megnyilvánulásokra. Mindössze két nagyobb interjút adtam két, különböző pólusú hetilapnak. Számomra a legfontosabb, hogy ez az egyik legjobban sikerült munkám, igen jól megy azóta is, emelt helyárral, zsúfolt házakkal, várólistával. Ha arra gondolok, hogy bőrdíszművesként kezdtem, aki szeretett volna színház közelébe kerülni, s amellett, hogy a saját társulatommal eredményeket értem el, most sikert arattam a Katona József Színházban is – jó érzés.

– A Katonában szerzett tapasztalata változtatott a szemléletén, a munkamódszerén vagy máson?

– Nem. Annyi új történt utána csak, hogy nyáron elmentem nyaralni.

A tavalyi nyár volt tizennyolc év után az első, amikor nem dolgoztam, hanem pihentem.

Alaposan ki is használtam. Viszont aztán nehezen tudtam újra nekilódulni az írásnak. Talán olyan ez a tevékenység, mint a zenészeké: folyamatosan gyakorolni kell, különben elszokik tőle az ember. Később turnéra utaztunk a Titkainkkal az Egyesült Államokba, így lett a Szívszakadtig márciusi bemutató, két hónapnyi próbaidőszakot követően.

– A Szívszakadtig alapötlete honnan származik?

– Csákányi Eszter mesélt egy agysebészről, aki szerint a lélek a szívben lakozik. Hátborzongató volt számomra, meg is kérdeztem egy gyermekszívsebészt, aki azt válaszolta, hogy ez hülyeség, bár… És elmesélt három esetet. Ezek el is hangzanak az előadásban. Az egyikben a szívátültetésen átesett emberből, akinek korábban súlyos tériszonya volt, lelkes hegymászó lett. Mint kiderült, a transzplantáció donorjának is ez volt a szenvedélye. A másik esetben az új szíves nő szenvedélyesen nézni kezdte a sportközvetítéseket a tévében, főleg a műlesikló versenyeket. Pedig nem tudta, hogy az ember, akinek a szívét kapta, síelt.

– Hisz ebben, hogy a szívcsere személyiségcserével, vagy legalábbis személyiségváltozással járhat együtt?

– Utánaolvastam ennek a témának. Vannak arra utaló jelek, hogy a szív és az agy kapcsolata folytán a szívben is lehet lenyomata az agyi tevékenységnek. Tehát tulajdonság, gondolat, érzés vagy információ is rögződhet a szívben. De ha esetleg nincs így, az sem baj, hiszen a színházban mindenféle megeshet. Bármit elhihetünk, ha jól van tálalva. Mindenesetre egy ilyen történetet gondoltam ki, Stefanovics Angélával a középpontban.

– A honlapon, a műsorportálokon egyetlen szó sem szerepel az új darabról, nincs előzetes ajánlója.

– Szándékos ez, szerettem volna a cselekményt picit becsapós módon kanyarítani. Ehhez szükséges, hogy a nézők lehetőleg semmit ne tudjanak előre a cselekményről.

– Orvost játszik az előadásban. Sokadszor írt bele orvosfigurát a darabjába.

– Az orvos ma olyan hős, mint a Shakespeare-drámákban vagy a népmesékben a király. Élet és halál ura. Azt remélem egyébként, illetve úgy tapasztalom, hogy nem sértő az orvosok számára az, ahogyan a darabjaimban megjelennek. Például A 42. hétben Csákányi Esztert mint doktornőt épp a hivatása, a szakmai kötelességtudata hozza vissza az életbe. Friedenthal Zoltán a listavezető az orvosábrázolásban a társulatban, ő most játszik harmadszor orvost.

– Orvosként Friedenthal Zoltán épp csak felbukkan a történetben, viszont van két másik, nagyobb szerepe. Egyik parádésabb, mint a másik. Az egyik egy decens öregúr.

– Főbérlőm volt az az okleveles gépészmérnök bácsi, akiről az alakot mintáztam. Éltek még bennem a szófordulatai, könnyű volt megírni őt. A darab befejezésével boldogultam kicsit nehezen. A bemutató előtti utolsó napokban kristályosodott ki, hogy miként zárjuk le a történetet.

– És most? Hogyan tovább?

– Egy hónap múlva el kell kezdenem írni a darabot, amelyet a Katona József Színházban rendezek ősszel.

– Az ötlet megvan már?

– Meg. Ascher Tamás Háromszéken lesz a címe, a témáját pedig Máté Gábor (a Katona József Színház igazgatója – a szerk.) nőkkel kapcsolatos viselt dolgai adják.

– Uhhh.

– Igen. Csak Máté Gábort nem Máté Gábor fogja játszani, hanem egy fiatalabb színész.


Forrás: http://fidelio.hu/szinhaz/2017/04/20/pinter_bela_interju_szivszakadtig/


Forrás: Magyar Narancs (2015.11.12.)

A dekadens Nyugat elhozza a miniszoknyát, a bőrdzsekit és a sex&drugs-polót, egyszóval a szabadságot.

Pintér Béla a Kaisers TV, Ungarn után újabb áltörténelmi komédiával rukkolt elő, csak ezúttal nem 1848-ba, hanem még régebbre, 1695-be megyünk vissza, a százötven éves török uralom alóli felszabadulás idejébe. A történelmi hűséget persze senki ne kérje számon: csak az alapszituáció felel meg az 1695-ösnek, minden más fikció. A Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképzőben vagyunk, az intézmény csak nemrég került vissza a Kanizsai vilajet fennhatósága alól Vas megyéhez, amelyet a Nyugarszentületi Szövetség csapatai foglaltak vissza a töröktől. A nép még épp csak hozzáedződött a turbánhoz és a hidzsábhoz, mikor a dekadens Nyugat elhozza a miniszoknyát, a bőrdzsekit és a sex&drugs-polót, egyszóval a szabadságot. A körmöst felváltja a szabadelvű oktatási rendszer, a kusskultúrát a demokratikus akaratképződés, a nepotizmust a transzparencia. Persze csak papíron, hiszen félázsiai származékokként szívünk vissza-visszavágyik a hatalmi önkény, a kegyencrendszer és a korrupció jól megszokott akolmelegébe.

Tudja ezt a Nagyfényességű Igazgató Asszony, alias Erzsi is, aki pofás kis tekintélyuralmából jottányit sem enged: elcsalja az igazgatóválasztást, bünteti a nem rá szavazókat, besúgat és lehallgat, kegyet oszt és elvesz, mígnem egy fatális véletlennek köszönhetően elzavarják, és a Gabriellából lett Gábort választják meg helyette vezetőnek. Persze ő sem sokkal liberálisabb, mint elődje, akit az öngyilkosságig aláz, és mert kell a pénz, szövetséget köt a törökkel. De Második Szelim nem Brüsszel, ő nem kötelezettségszegési eljárást indít, ha valami nem tetszik neki, hanem narancssárga Iszlám Állam-pizsamába öltözteti, és főbe lövi áldozatát.

Sötét ez a kép, amit Pintér Béla kishazánkról fest. Merthogy szépen, áttételesen az elmúlt negyedszázad magyar történelmét látjuk itt kicsiben: a keleti csapatok kivonulnak, a nyugatiak bevonulnak, színleg kiépül a demokrácia, valójában soha; és hiába törekszünk nyugat felé, ott sem találjuk a helyünk, s megindulunk ismét keletre. A Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképző valójában tornacipőgyár: tartozzunk Nyugathoz vagy Kelethez, az olcsó munkaerő által végzett kulimunka a fő tevékenységünk, erre vagyunk alkalmasítva. Mindezt nem erőltetett módon üzeni nekünk Pintér Béla: nincsenek konkrét behelyettesíthetőségek és egy az egyben megfeleltetések, sokkal inkább Komp-ország történelmi fátumát ábrázolja a maga általánosságában.

Mindezt azonban az előadásról gondolkodva rakja össze az ember, és így távolról sem ad pontos képet róla. A Fácántánc ugyanis még a Pintér Béla-előadások többségénél is tarkább ötletbörze: van itt minden, az igazgató asszony kosárlabdadobással megbolondított ünnepi táncától kezdve a pogány Simon Ferenc-kultuszon keresztül sóskútba tett és László Petra-stílusban elgáncsolt török politikai menekültig. Mindezt fokozzák Benedek Mari egyébként kiváló jelmezei, élükön az óriási fácándísszel, amelyek ezt a színes kavalkádot túltengő ornamentikával hajtják a végletekig. A túlságosan széttartó és túlcicomázott eklektika mögött pedig éppen a lényeg halványodik el, amit így valóban csak utólag párol ki az ember az egzotikus tarkaságból. Sűrítettebb dramaturgia, kevesebb ötlet és több gondolat mindenképp jót tettek volna az előadásnak.

A társulat ezúttal sok új arccal dolgozik: a soha nem hiányzó Pintér Béla és Thuróczy Szabolcs mellett csak az utóbbi években kihagyhatatlanná vált Csákányi Eszter és Stefanovics Angéla szerepel. A színészek másik fele azonban láthatóan még nem teljesen beszéli Pintér Béla nyelvét, és némelyikük amatörizmusa is átüt az előadáson. A régiek persze most is nagyot alakítanak: Csákányi Eszter fácántollas díszben virító, könyörtelen és hatalmaskodó igazgatóasszonyként és cipőgyárossá visszafokozott, mindent elveszítve öngyilkosságba menekülő szerencsétlenként is tökéletes; Stefanovics Angéla a nagyszájú kisdiáktól az őrmestereskedő felügyelőtanáron át a menyasszonyi ruhában harcba induló új igazgatóig végigpörgi az előadást; Thuróczy Szabolcs a kisstílű drogdíler és megszállott nyúltenyésztő Abu Hajdárként itt is a fő komikumfelelős; Pintér Béla pedig a keleti népséget enyhén lesajnáló nyugateuropéer Andreas von Brückerként, a kicsit nyomi Hajvánként és a kegyetlen despota Második Szelimként is izgalmas jellemrajzokat skiccel föl.

Bár a Fácántánc messze nem egy Kaisers TV, Ungarn, Pintér Béla tiritarka áltörténelmi komédiája így is találó politikai szatírája korunk Magyarországának.


Forrás: http://7ora7.blog.hu/2015/11/02/ihol_jonnek_a_torokok_47

A Fácántánc 1695-ben játszódik Magyarországon; épp felszabadultunk a török elnyomás alól, mármint felszabadított bennünket a Nyugat, vagy talán mégsem, és itt őrlődünk a keleti nyitás és a nyugati nyomás között. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

A sztori egyrészt teli van meglepő fordulattal, másrészt ezek a meglepő fordulatok voltaképp mind ismerősek; Pintér Béla ezt általában így szokta kitalálni, ezért van, hogy a szórakoztatás is fontos része az élménynek. A rugalmas fantáziával kreált eseménysorozat amolyan áltörténelmi ál-ukrónia, és hogy minden ízében a jelenünkről beszél, abban sincsen semmi meglepő. Ráadásul revű-formában teszi, van ének, tánc, móka, kacagás. Pintér színházában a lírának nemigen van helye, vagyis főbekólintástól, lélegzetelállástól s egyéb vegetatív reakcióktól nem kell tartanunk.

A helyszín egy nevelőintézet, ahol nagyjából életfogytig vannak a „gyerekek”, tanulnak és dolgoznak egyszerre; cipőt varrnak, ahogy egy jónevű gyártóról is hallottuk nemrégiben, „gyerekmunkában”. Kiváló terep ez egyrészt a magától értetődő hierarchia működtetésére, másrészt a nagy társadalmi mozgások miniatűrben történő leképezésére. Vannak despoták, megalkuvók, talpnyalók, karrieristák; van igazodás, ügyeskedés, kibekkelés és reménykedés; és nem utolsó sorban van az istenadta nép, az ő számlájukra megy az egész.

És van szokás szerint átmeneti idő. A török uralomnak vége, de a fejekben még ott a drill, Allah, megannyi hétköznapi rítus, a fejeken pedig a turbán és a kendő. Ez utóbbit levenni egyetlen mozdulat – és hozzá az Örömóda dallama dukál –, de odabent, a fejekben „újratelepíteni” minden programot – ez már kicsivel bonyolultabb. És még az sem biztos, hogy érdemes: a tegnapi úrból könnyen lehet holnapi úr, a maiból meg senki. Nyugodtan jusson csak eszünkbe a negyven évi szocializmus és a mai rendpárti nosztalgiák közti evidens kapcsolat – az írónak is eszébe jutott.

Erre, vagyis minden magyar idők átmenetiségére bazíroz a hatalmát öröknek tudó igazgatónő, Erzsi néni, a diktátorok mézes-mázos fajtájából: puszival jutalmaz, puszi-megvonással büntet. Ha feje fölött a hatalom épp megtiltja a testi fenyítést, hát könnyedén eléri, hogy a tanuló direkte könyörögjön érte. Manipulál, megoszt és lop (az iskolapénztárból). Beosztottjai az átmeneti korszak vakon engedelmeskedő „gyermekei”: a muzulmán technikatanár jutalékért árulja a füvet, legjobb tudása szerint működteti a lehallgató gépezetet, Gabi néni, a felesége pedig tűri a mindennapos megaláztatást. A gyerekek – „nincsen szülője, nincs nagymamája, csak igazgatója, állami gyámja” – ugyancsak fegyelmezett alattvalók mindaddig, amíg egyértelmű, hogy ki az úr: a török.

Optimista fordulatnak is tekinthetjük, amikor „a Német” véget vet a török uralomnak, Nyugat a Keletnek, és felsejlik egy jobb, de legalábbis más világ. Az igazgatóválasztást ugyan épp úgy levajazzák, mint korábban, ám most sikertelenül: a gyerekek Gabi nénit, illetve később Gabi bácsit választják igazgatónak. Pintér-féle optimizmus ez: ki-ki hamar beletanul az új helyzet kívánta szerepbe, és aki mégsem, az gyorsan bele is hal. Az előbb lázadó, majd stréber diáklányból önfeledten agresszív, hatalmaskodó tanár lesz, az új igazgató kiszemelt párja. Az iskolába betéved egy török menekült, az ő epizódja ugyancsak a legforróbb jelent idézi, a bonyodalom megoldása pedig egyfajta lehetséges jövőt – de nem spoilerezek tovább…

Gazdag összevisszaság a díszlet; a török világhoz illik a rengeteg szőnyeg, a táblák, a vízipipa, a megannyi gagyi színesség. A jelmezek – miután a szereplők levedlették magukról a török uralom ruháit – nyugatias eklektikában tobzódnak. A kettősség, a zavaros-maszatos átmenetiség az előadás minden elemében ott munkál.

A színészi játék a társulattól megszokott fegyelmezett direktség. Nincs reflektáltság, nincs gesztikus kommentár: Csákányi Eszter Erzsike igazgatónő szerepében olyan tőről metszett despotát hoz, hogy csak úgy süvít az éles, kibomlott hatalomszeretet a színpadon; Thuróczy Szabolcs odateszi az Allah-hívő, de minden rendszerben megfelelni vágyó alattvalót: ő az, akinek a torkán még azt is le lehet nyomni, hogy a felesége egy napon férfi lesz, és nem a felesége többé.

Ő pedig, vagyis a feleség, aki bácsi lesz – mert nőt csak férfi követhet az igazgatói székben –, Tokai Andrea; megtört gerincét a szoknyával együtt dobja el, és öltönyében szálfaegyenes főnök lesz belőle. Lázadó diákból tanárrá, majd menyasszonyává emeli Stefanovics Angéla cserfes nebulóját. Az istenadta nép három tipikus, másként lúzer képviselőjét jeleníti meg Szakács Zsuzsa, Krausz Gergő és Szabó Zoltán; Pintér Béla pedig a váltakozó uralkodók szerepében jelenik meg, és ő a menekült meg a Deus ex machina is…

Megannyi kellemetlenség láttán meglepően kellemes estét ígér az előadás: nincs nagy felismerés, megrendülés, katarzis. Ráismerés van: hogy mindig így volt vagy lehetett volna, és mindig így lesz, ha nem csináljuk másképp.


Forrás: http://revizoronline.com/hu/cikk/5808/pinter-bela-facantanc-pinter-bela-es-tarsulata-szkene-szinhaz/

A XVII. század végén vagyunk, 1695-ben, törökök távozóban, osztrákok érkezőben. A magyarok átállóban. Ahogy már a két világ között lavírozó kompországban szokás. A keleti barbár szokásokról (testi fenyítés, sós kút, kerék) a nyugati humánus értékekre. Mindezt egy szakmunkásképző árvaházban szemlélhetjük – mégpedig igazgatóváltási (választási) folyamat(ok), harcok közepette. A cím az igazgató beiktatási ceremóniájára utal, ott kell az új vezetőnek a mindenkori hatalmi jelvénnyel, fácántollas fejékkel eljárnia a táncot.

Pintér Béla kimeríthetetlennek látszó fantáziával teszi érdekessé, mulatságossá az unalomig ismert közéleti közhelyeket. A választás merő formalitás, a magyarul rosszul beszélő török technikatanár, mellesleg a vesztes pályázó férje, nemcsak nyulakat tenyészt, hanem drogot is árul a gyerekeknek, aminek a hasznát persze az igazgatónő teszi zsebre, aki mellesleg lelke mélyén marad hithű muzulmán. Ám a váltás megtörténik, egy véletlen műszaki hiba folytán az igazgatónő önmagát leplezi le (lásd őszödi beszéd). A politikai-gazdasági helyzet is változik, nyugatról az élelmezés túl drágának bizonyul, kénytelenek a törökhöz folyamodni.

Major Tamásra hivatkozva szokás emlegetni, hogy egy darabot sokan meg tudnak rendezni, de egy jelenetet kevesebben. Pintér a jelenetek kitalálásában és lebonyolításában jeleskedik. Minden szituációból, mondattöredékből ezerfelé röpködnek a szatíra nyilai. Ki van gúnyolva mindenki. Az olykor Tinódi Lantos Sebestyén modorában megszólaló szöveg és a fantasztikus fordulatokat sem nélkülöző cselekmény gúnyiratnak megfelel. A végén a vérengző török mindenkit lelövet – ez lapos és poénnak kevés.

Nagyszerű viszont az előadás. Mindenekelőtt Csákányi Eszter és a Temesvárról érkezett Tokai Andrea. Csákányi nagyságában parádésan hatalmaskodó, félelmetesen képmutató és megalázottságában szívbemarkolón szenvedő. Összeomlása, hirtelen megöregedése, nehézkessége, amivel parancsszóra a diákok közé fekszik, egészen magas rendű színészet. Tokai Andrea az ellenkező utat szemlélteti plasztikusan. A megfáradt asszonyból alakul át politikus férfivá (!). Thuróczy Szabolcs remek karaktert ad a leginkább a nyulaihoz vonzódó technikatanárként. Pintér Béla a nyugati kultúra bürokratájáról rajzol pontos képet. Stefanovics Angéla a rossz diák mintapéldánya. Krausz Gergő, Szabó Zoltán, Szakács Zsuzsa színesen képviseli az összes többi tanulót.


Forrás: http://nol.hu/kultura/igazgato–es-rendszervaltas-komporszagban-1571755

Pintér Béla egész Magyarországot feltuszkolta a Szkéné színpadára. Fel is fért a teljes nemzet, az egész társadalom, az elmúlt huszonöt, vagy legalább hat-nyolc év minden politikai ámokfutása és krízise. De semmi más nem fért már el mellette.

Pintér Béla Magyarországán csak szerintünk mutat 2015-öt a falinaptár, a történet szerint 1695-ben járunk, a török hódoltság utolsó évtizedében. Az iskola éppen kilépett a kanizsai vilajetből, így már a „nyugatszentületű” szabályok vonatkoznak rá, ráadásul pont itt az igazgatóválasztás.

A dolgokat nehezíti a nyilvánosságra került magnófelvétel a hazug igazgatóról, a keleti nyitás és a nyugati szabályok betartásának összeütközése, egy török menekült befogadása, az iskolai látszatdemokrácia lazulása, és még sorolhatnánk.

A valósággal való egyezés nem a véletlen műve: Pintér Béla új darabjában szinte minden mondat egy-egy kortárs esemény metaforája. A Fácántánc fiktív iskolája, az 513-as Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképző a mai Magyarország, addig sűrítve, amíg be nem fér a Szkéné apró ajtaján.

Tiszteletben kell tartanod a kultúránkat

Pintér sorra veszi a közelmúlt történelmét és társadalomrajzát: az egyik jelenet olyan, mintha az Európai Unió vs. orosz befolyás kérdéséről szólna, a másik olyan, mintha az őszödi beszédre utalna, az iskolai beiktatás kosárlabdás marháskodása a parlamenti focikultuszt juttatja az eszünkbe, a török menekült bújtatása persze a menekültválságot, a migráns megfegyelmezése a „tiszteletben kell tartanod a kultúránkat” plakátokat, a felrúgása pedig László Petra esetét idézi.

A folyton hiányos iskolai kassza az államkincstár, a diákok lenyúlt ösztöndíja a magánnyugdíj-pénztárak megvédése, a nőből a hatalom érdekében férfivá váló tanár a mindenkori köpönyegforgató politikus, a törökökkel való szerződéskötés „nyugari” országként a paksi szerződés megfelelője. Talán még a cím is szimbólum: a fácán akár a turul „kicsit savanyú, kicsit sárga” verziója is lehet.

És ezek a szimbólumok működőképesek, azaz olyan jelképek, amelyeket lefordítva igazságokat kapunk. Olyasmiket, amelyekről nem lehet azt állítani, ne történtek volna meg, és hogy megtörténtek, az ne ingerelne minimum vitára, vagy durvábban fogalmazva: az ne lenne gyalázatos. Ráadásul többnyire általános tanulságokat fogalmaznak meg, nem ennek vagy annak a pártnak a tevékenységéről beszélnek: minden jelenet arról szól, milyen mocskosan működik Magyarországon a rendszerváltás óta (is) a politika. És arról, hogyan manipulálják az állampolgárokat a hatalom birtokosai saját céljaik érdekében. Az utolsó jelenetre Pintér megmutatja, miként lehet úgy puhább vagy akár kemény diktatúrát létrehozni, hogy akiket elnyomnak, még azok is úgy érezzék, tényleg erre van szükségük.

Kódfejtő kalandtúra

Pintér Béla színháza részben épp ezért szerethető: mert köntörfalazás nélkül tud beszélni mindarról, ami mindnyájunk számára fontos, legyenek azok lélektani folyamatok (A 42. hét, A Démon gyermekei), társadalmi jelenségek (A Sütemények Királynője, A Sehova Kapuja, Az őrült, az orvos, a tanítványok és az ördög) vagy maga a politika és a történelem (Szutyok, Kaisers TV, Ungarn, Titkaink).

Csakhogy a Fácántáncban az író-rendező nem találta meg azt a formát a mondandó közléséhez, amitől az igazán ütni tudna. Amitől igazán átélhetőnek, tényleg a saját problémánknak éreznénk mindazt, amiről a darab szól. Ami nemcsak állításokat tesz, de az érzelmeinkre is hatva a zsigereinkig hatol.

Mert a Fácántánc száz perce mindvégig olyan, mint egy szimbolista szeánsz, mint egy kódfejtő kalandtúra. Az egyéni lélektan, amiben Pintér máskor annyira erős, most gyakorlatilag teljesen kikerült a képből. A színpadon csak típusok, eszközök mozognak, nem pedig érző, élő emberek, akiknek mintha nem sorsuk lenne, hanem csak egy feladatuk: hogy cselekvéseikkel újabb és újabb jelképeket tegyenek érthetővé.

Annak, amit ábrázol, nincs mögöttes tartalma

Hasonló a helyzet a történettel is. Kevés motívum van, ami önmagában is megáll a lábán, ehelyett legtöbbször az érződik, egy-egy újabb eseményre csak azért volt szükség, hogy a zsúfoltságba odaférjen még egy magyar politikai metafora is.

Eddig talán Pintér Béla tudta a legjobban a magyar színházban, hogy a mondanivaló akkor tud a leginkább hatni, ha mind cselekményében, mind lélektanában masszívan felépített történet mögül világlik ki. De a Fácántáncban ehelyett inkább egy kissé esetleges történet világlik ki a mondanivaló mögül.

Egy-egy olyan katartikus, megrázóan erős és sokrétegű előadáshoz képest, mint a Titkaink vagy A Sütemények Királynője, a Fácántánc acélhidegségű, szinte egysíkú bemutatónak tűnik. Így persze katarzis sincs: az előadás az utolsó jelenetig sem lép túl azon, hogy – bár jó témaérzékenységgel, okosan, de csak – megmutasson bizonyos jelenségeket. És ezzel ki is ad mindent magából.

Mert annak, amit ábrázol, nincs mögöttes tartalma, és nem gondolkodtat el. Nem kérdez rá a miértekre, és bennünket sem vesz rá, hogy mi magunk rákérdezzünk. Nincs szava az okokra, az okozatokra, még az utolsó jelenet sem nyitja meg az értelmezés kapuit – ahogyan például a Titkaink vége annyi új kérdést, nézőpontot vetett fel, amiből akár egy önálló előadás is kitelt volna.

Igazi paradoxon a Fácántánc

Ezúttal a forma, a megvalósítás is egysíkúbb. Zene most alig van, és az is inkább csak az ezúttal nem kiemelkedően jó (de sokszor azért eléggé vicces) humoros részeket támogatja meg, például a himnusz és a mai popdalok keresztezésével.

A díszlet pedig szokatlanul realista és zsúfolt: iskolai hálóteremnek, iskolaudvarnak, igazgatói hálónak, technikus-saroknak, kerítésnek is helye van. És míg sok korábbi előadás stilizált díszlete éppen „kidolgozatlansága” miatt jelentett sokat, addig ez az élethű díszlet semmivel sem tud többet jelenteni önmagánál.

A színészek pedig csodálatosak – lennének. Csakhogy a szimbolista sorokat jellegüknél fogva nem lehet olyannyira élettel megtölteni, mint amit Pintér korábbi előadásaiban megszoktunk. Csákányi Eszter vérbeli politikus iskolaigazgatóként tökéletesen ábrázolja a nő kevélységét, manipulatív természetét, behízelgő zsarnokságát, bukása után pedig tényleg összeomlik, és a ránehezedő súlytól nyomott háta szinte beleolvad a színpadba. Nagy alakítás, mégis elmarad Csákányi korábbi Pintér-szerepeitől.

A Temesvárról vendégként meghívott Tokai Andrea úgy tudja megmutatni a darabbeli csodát – az átalakulást nőből férfivé –, hogy úgy tűnjön, mintha mi sem volna ennél természetesebb. Remek, hogy nem nőt vagy férfit játszik, hanem egyszerűen embert, ráadásul végig ugyanazt az embert, külsőtől függetlenül.

Thuróczy Szabolcs és Pintér Béla inkább szerepeik komikus oldalát – az akcentusokat, a mimikát – domborítják ki valóban humorosan és komoly technikai tudással. Stefanovics Angéla szerepére igaz talán a leginkább, hogy a cselekmény előregördítésének eszköze, így igazán kidolgozott lélektani ívet nincs lehetősége eljátszani. Inkább egyes szereptípusainak stílusgyakorlatait oldja meg figyelemre méltóan: úgy a dühös, megalázott kamaszlányt, mint a korábbi elnyomottsága miatt különösen könyörtelen diktátort.

Igazi paradoxon a Fácántánc. Pintér Béla eléri vele mindazt, amit el akart érni, ráadásul ez olyasmi, ami a színház egyik fontos feladata (mármint arról beszélni, ami itt és most körülvesz bennünket). A csalódást csak az okozza, hogy a szerző ezúttal nem akart többet vállalni ennél.


Forrás: http://www.origo.hu/kultura/egyfelvonas/20151028-pinter-bela-facantanc-szinhaz-laszlo-petra-oszodi-beszed-kritika.html

Pintér Béla: Fácántánc / Pintér Béla és Társulata, Szkéné
2015. 10. 27. | KOVÁCS DEZSŐ

Pintérék legújabb előadása gazdag fantáziával komponált, abszurdba hajló fergeteges blődli.

Fácántánc, ízlelgetem, micsoda zenéje van a szónak, csupa á, elomló-lebegő szenvedély; eddig nem volt, most már van; kezdő poéták megirigyelhetnék; tág a szemantikai holdudvara. Legelőbb az elhíresült pávatánc ugrik be, aztán ama jeles fácánvadászat; utóbb még a fácánkakasok dürögése is, de ez már nem jelenkorunk nagyjaitól, hanem Széchenyi Zsigmondtól. Már megy az előadás, s akkor vakító fénypászmákkal koszorúzva előjön Csákányi Eszter valami elképesztő fejékkel, gyöngyös pártába ojtott, hosszú fácántollakból komponált diadémmal a fején, mint egy sziú indián törzsfőnök a sastollakkal, csakhogy ő nem indián, hanem a nagytiszteletű, Fényes Tekintetű Erzsi Néni, aki a lényeget tekintve az univerzum vezetője, nem mellesleg pedig a Simon Ferencről elnevezett nevelőotthon és szakmunkásképző intézet igazgatója.

De ki az a Simon Ferenc? – kérdezhetné a gyanútlan néző, és spoilerezés nélkül állítom, ha megnézik az előadást, rájönnek. (Igaz, ehhez jegyhez kell jutniuk.)

A Simon Ferenc Nevelőotthonban, mint köztudomású, katonás rend honol, a nebulók a kihirdetett esti takarodó után fegyelmezetten tartoznak imaszőnyegeikre dőlni s kulturáltan szenderegni, előzőleg kétoldali arccsókkal hálát rebegni trénerük, jótevőjük, édesanyjuk, azaz igazgatójuk aznapi jótéteményeiért. A puszi igazgatói megvonása, kell-e mondani, a büntetés legfelsőbb foka.

A hátsó falon felirat: védőturbán viselése kötelező. A nyitóképen turbános, burnuszos alakokat látunk, s aztán megérkezik a felsőbbség, a Fényes Tekintetű Erzsi Néni (Csákányi Eszter), s a nagytiszteletű Elnök (Pintér Béla), egy barokk főúrba plántált hetvenes évekbeli snájdig funkcionárius, akik a nemrég megejtett, agyonmanipulált intézeti választás nyomán tovább részeltetik jótéteményeikben alattvalóikat.

Pintérék legújabb előadása gazdag fantáziával komponált, abszurdba hajló fergeteges blődli. Érett opusz (na jó, paraszthajszálnyit egyenetlen), a szatirikus vonulatból, amely parabolisztikus alulnézetben számol be a dolgok állásáról. Úgy beszél a világról (a világunkról), hogy csak sírni lehet rajta röhögés közben. Kafkai léthelyzetekbe ágyazott, szürreáliákat ostromló, stilizáltan sültrealista játék. Amelynek bukéját többek között a korok, kultúrák, nyelvek, diktatúrák közötti csúszkálás, pendlizés adja. Kiforgatott népzene, ironizáltan felturbózott rituálé, műakcentusos beszéd, mindez humorforrásként: az érett Pintér világa. A játék dimenziói történetfilozófiai horizontúak. Blaszfemikusan fedezik fel, mutatják be, hogy az úgynevezett történelem lényegében sosem változik. Azt sem tudod, a balladás énekekben elregélt török hódoltság korában jársz-e, vagy az államilag gondozottak (?) szadisztikus intézetében, mely hajaz a… mire is? Az ostoba vezényszavakból, s a még ostobább, begyakorolt, rituálékból előttünk áll a hetvenes évek magyar világa. Meg a tizenhatodik századé. Meg a jelenkoré.

A nagyhatalmak (példának okáért az oszmán-török) árnyékában egymás sarkára hágnak az elnyomó rezsimek. Csak az alávetettek kiszolgáltatottsága örök. A túlélés vágya. A kollektív szégyen. Mert hisz erről beszél a pintéri gyilkos szatíra, a szégyenről. A meghunyászkodás birkatürelméről. Az édes magyar lomhaságról. Az elviselhetetlen derűs elviseléséről. Mi több, túllihegéséről. De ne kerítsünk túl nagy feneket a történetnek, ne keressünk ott filozófiát, ahol a szabad szájú kacagás az autentikus, a visító röhögés, a bugyborékoló poénok. Mert van itt népdalokból, balladákból, népi mondókákból lepárolt bohózat („sós kútba tesznek, onnan is kivesznek”), könnyű kabarétréfák árja, vicces poénok, és hótkomoly, gyilkos gegek.

Üzembiztosan s rendületlenül működik a pintéri gépezet s az összehangolt csapat. Csákányi Eszter Erzsike Nénije félelmetes és nevetséges, familiáris despota. Látszik, ahhoz szokott, hogy beosztottjai fenntartás nélkül hajbókoljanak neki, mi több, álságosan eljátsszák azt is, hogy szeretik. Csákányi ezer színét mutatja meg annak az összetett lelki folyamatnak, amelynek része a félelemkeltés, az azonosulás, az öngerjesztő frusztráció, az empatikus odafordulás, s a kéjesen szadisztikus hatalmi mámor. Mindegy, hogy ki fölött uralkodik, csak uralkodjék valakik felett. Ám azt is precízen mutatja be az előadás, hogy mi vár hatalomvesztés után a házi zsarnokra.

Ugyanilyen nagyszabású és nagy formátumú alakítás Tokai Andreáé, a temesvári színháztól a Szkénébe érkezett szuggesztív egyéniségű színésznőé. Tokai a fátylakba, burnuszba burkolózott selma megalázottat játssza, aki leszegett fejjel lázadozik, miközben némán tűri az elszenvedett sérelmeket. A török (?) származású végrehajtó janicsár (Thuróczy Szabolcs) hitvestársaként, lestrapált, megviselt asszony, majd a hatalomváltás után kőkemény igazgató. Gabi néniből Gabi bácsi lesz, s Tokai mindezt könnyedén hozza színre. De ugyanígy remekel Pintér Béla többféle szerepkörben, előbb snájdig menedzserlovag, barokk kalpagos rutinos apparatcsik, menekülő törökként („migránsként”) űzött pária, aki oltalmat keres, de csak gyűlöletet és megvetést talál. Stefanovics Angéla visítós főnöknője (mikor már ő a megtollasodott vezér) még belerúg egyet a nyomorultba, fölrúgja, mint a farmeros operatőrnő a szerencsétlen migránst. Pintér végül nagy hatalmú Szelim szultánként érkezik (kintről helikopterdübörgés hallatszik), s kőkemény, szenvtelen arccal, turbánosan, a végtelen hatalom magabiztosságával oszt igazságot, üveggyöngyöket, majd lövöldözik is egy picinykét.

Stefanovics pimaszul öntudatos intézeti leánykából hamar vált át beházasodott, nagy hatalmú igazgatónőbe (menyasszonyi koszorúja már tollas pártával ékesített, hogy ő is végre a fejére biggyeszthesse a hatalmi diadémot (Benedek Mari remeklése). Közben zenélnek, furulyáznak, szintetizátoroznak, zsolozsmázva énekelnek, akrobatikus rituálékat végeznek, ahogy azt a Pintér-dramaturgia szerint megszokhattuk. (Dramaturg: Enyedi Éva.) Az előadás egyenes ívű, egy pillanatig sem hagy alább a feszültség, s egy pillanatig sem hagyja nyugalomban a néző nevetőizmait.

A Fácántánc nem a komor, súlyos történelmi látleletek sorába illeszkedik, amilyen volt a Titkaink, hanem ama gyilkos szatírák vonulatába, amelyek görbe tükörben, ám történeti metszetben, alulnézetből mutatják be az úgynevezett történelmet. A tizenhatodik századi török hódoltságból könnyedén libbenünk át a hetvenes évek diktatórikus világának sűrűjébe, az úgynevezett köznevelés sötét bugyraiba, amely poroszos drilljével, bigottan ostoba fegyelmező rendszerével a kiszolgáltatottság intézményesített (elő)iskolája. És a blőd sztori mögött parabolisztikusan ott húzódik napjaink bohózati közélete. Az after party: már majdnem minden megtörtént, csak a következmények látszanak. Sírni kéne vagy röhögni?

Idegenek vagyunk mind, ha úgy tetszik, migránsok. Magyarok, törökök, muszlimok, uniósok, igazgatók és igazgatottak. Nyugariak, vagy mi. Ott meg, sajna, szabályok vannak. Na, azokat kéne kicselezni.

A nyitójelenetek egyikében jól felfogott érdekből ruhát váltanak a játékosok, mint a magyar drámairodalom nem egy remekében, s Jancsó Miklós Oda az igazságában. Végtelen a történelmi libikóka. Thuróczy, a turbános kápó lekapja a turbánt, tar fején csak egy janicsártincs lengedez. Éljen a kékben tündöklő aranycsillagos unió, lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra. Le a csadorral, éljen a virágmintás szabadság.

Van min kacarászni.

A magas méltóságú főasszony Allahhoz fohászkodik magányos esti óráiban. A katonai drill működtetője drogot árul feketén a diákoknak, s kevesli az érte kapott jutalékot. Odahaza különleges nyulakat tart, ölni tudna értük. A ketrecbe zárt nyuszikákhoz érzelmi szálak fűzik, nem úgy, mint nejéhez, s a megfegyelmezett nebulókhoz. De a választások manipulációja ellenére hatalomváltás jön. Az új igazgató gyorsan fejére illeszti a fácántollas hatalmi szimbólumot, s úgy lihegi mikrofonba direktíváit, mint elődje, s majd utóda is teszi. Látjuk a Nagy Mechanizmust (igaz, kissé didaktikusan), valakinek, egy zsebdiktátornak, lehetőleg mindig egzecíroztatni kell a hülye, degenerált, retardált nebulókat, különben elszemtelenednek, és nem is érezik jól magukat. S akik először látják Tokai Andrea bámulatos átalakulását színpadon (de nem láthatták mondjuk a temesvári Futótűz anyájaként, vagy a Moliendo Cafe csapatjátékosaként), azok csak sejthetik, miféle mélyvilági fájdalmakat, szenvedélyeket képes megszólaltatni a színésznő. Tokai leszegett fejű muszlim asszony, megalázott beosztott, majd hatalomra kerülve kőkemény férfi.

Amikor a Stefanovics Angéla játszotta nebulóé lesz a korona, a megszeppent lány mindjárt kivetkőzik magából, ordít, tajtékzik, s ugyanúgy gyötri társait, mint vele tették. Ismétlődik újra meg újra a zsebdiktátorok rémuralma.

Na ja, hát ilyen a világ. És ilyenek vagyunk (?) mindannyian, magyarok, törökök, muszlimok, uniósok. Emberek. Szeretjük, ha egzecíroznak bennünket.

A premier 2015. október 24-én a Műegyetem rakpart kultikus épületében zajlott. Kifele menet látom az ’56-os emléktáblához kihelyezett koszorúkat.

Igen, a forradalom. Tetszettünk volna forradalmat csinálni.

Azért biztató, hogy Pintér Béla és Társulata jól teljesít. Weöres, A kétfejű fenevad fölött göcögve, integet a túlpartról.


Forrás: http://art7.hu/szinhaz/after-party/

Parasztopera-rajongók lettünk. Na jó, eddig is azok voltunk, de az Átrium Film-Színház fesztiváljának köszönhetően most már végérvényesen is kijelenthetjük, a Parasztopera korunk egyik legzseniálisabb darabja. Ezt alátámasztja, hogy ötödszörre is ugyanúgy sírtunk, nevettünk és sírva nevettünk. Az öt különböző rendezést látva, mindig más-más dolog ragadott minket magával.

Van olyan előadás, amit megnéznél kétszer? És van olyan, amit akár ötször is? Mi találtunk egyet, és minden pillanatát imádtuk.

Mint ahogyan már korábbi ajánlásunkban olvashattad, az Átrium Film-Színház nemrég gondolt egy nagyot és meghívta a jelenleg futó Parasztopera-előadásokat egy egyhetes találkozóra. Az április 27. és május 4. között zajló Parasztopera Fesztivál keretében öt rendező színészcsapata mutathatta be a közönségnek, hogy milyen is az ő Parasztopera-világuk. Az eredeti, Pintér Béla társulata mellett fellépett a Miskolci Nemzeti Színház, a Szombathelyi Weöres Sándor Színház, a Budapesti Operettszínház és a Temesvári Csiky Gergely Színház is.

Kicsit úgy éreztük magunkat, mint ha az Idétlen időkig forgatásába csöppentünk volna: minden este pontban 7-kor elfoglaltuk ugyanazt a széket, hogy megnézzük ugyanott, ugyanabban a társaságban ugyanazt a darabot, s mégis minden nap valami másként alakult a színpadon. Nem csodálkoztunk, hiszen olyan rendező-egyéniségek keze nyomát érezhettük a történeten, mint Mohácsi János, Rusznyák Gábor, Földes Tamás és Szikszai Rémusz. Természetesen egyik darab sem jött volna létre Pintér Béla zsenialitása nélkül.

Egyformát másképp

Amikor Pintér Béla Társulata megalkotta a Parasztoperát, talán fogalma sem volt arról, hogy mekkora kincset tesz le az asztalra. Létrehozott egy olyan művet, aminek amellett, hogy súlyos mondandója van, elképesztően egyedi a humora és Darvas Benedek által írt zenei világa is. A társulat hosszú évek óta járja a világot és a magyar alternatív színházi tereket a művel, aminek köszönhetően a mostani előadás is egy összeérett, magabiztos csapatmunka volt – minden téren hibátlan megvalósításban.

Imádtuk Rusznyák Gábor miskolci csapatát, ahol a színészek egytől egyik tehetségesek, mint a nap, és a zenei megformálás is megtalálta azt a prózaian is kifejező éneklést, ami hangilag is minőségi élményt ad. A színészek hibátlan játékának és a kreatív rendezői elemek párosításának köszönhetően rendkívül erős előadást kaptunk a Miskolci Nemzeti Színház csapatától.

A temesváriak előadásában a kreatív díszletelemeket és rendezői ötleteket élveztük leginkább. A darab különlegessége, hogy a szereposztásban helyet kapott egy Halál-karakter, aki néha csak némán figyelte a násznépet, itt-ott belesétált egy idilli képbe, kitöltött pár felest és készségesen segítette a romlás útjára tévedők minden lépését. Elképesztően erős színpadi jelenlétével mindvégig biztosította a libabőr-faktort.

A szombathelyiek Parasztoperája már egészen más miliőben helyezte el a darabot: a tanyavilág szalmazsákjaitól egyenesen a nyolcvanas évek szockó-retro szekrénysoraiig repített, megfűszerezve a jól megszokott Mohás humorral. Mohácsi János nevéhez immáron három Parasztopera-megvalósítás is kötődik; fájt is kicsit a szívünk, hogy nem állították újra színpadra a POSZT-különdíjas, számunkra etalon pécsi előadást, de beláttuk, hogy a nemrég elhunyt Balikó Tamás zseniális és utánozhatatlan apa-karaktere nélkül nem lett volna már a régi. Csillagos ötös volt itt is a díszlet-megoldás: míg a rendszerváltás előtt a pálmafás tapéta tágította ki képzeletünk és házgyári elemekből összeillesztett nappalink terét, itt a panellakásnak megfestett anyagok zártak be minket a történet világába.

Az Budapesti Operettszínház Broadway Stúdiójának előadásában pedig igazán képzett hangokat, nagy pontossággal elénekelt dallamokat hallhattunk. Az Operettszínházhoz nem éppen megszokott módon teljesen puritán díszlet és kellék-minimalizmus jellemezte a darab színrevitelét, ami sokkal nagyobb teret adott a színészi kreativitásnak és a mi képzelőerőnknek is. S mivel csupa fiatal, alig huszonéves a szereplőgárda, még inkább nehezített pálya volt az idősebb karakterek megvalósítása, de ezt a feladatot is szépen vették a stúdiósok.

A Parasztopera-fesztivál előadássorozatának legnagyobb varázsa, hogy nagy dózisban lehettünk szemtanúi annak, mennyire sokat alakít egy történeten a rendező ízlése és a színészek játéka. Az alapművet napról napra jobban megismerve lehetőséget kaptunk arra, hogy a megvalósítási módok zsenialitására koncentráljunk, ne pedig a történetet próbáljuk csak kibogozni – ami egy ennyire részletgazdag mű esetében a legnagyobb ajándék lehet a néző számára.

Izaura a Colosseumban

Bár a történet fonalán egy produkció sem változtatott, a különböző rendezések és színészi játékok révén mégis úgy tűnt, mint ha nem is ugyanazt a darabot látnánk estéről estére. Természetesen azért volt némi dejavu („Te nem idevalósi vagy ugye?”) – érzésünk is. Bár mindig más és más köntösbe bújtatva, de ugyanazokba az emberi gyarlóságokba torkollott esendő karaktereink kis élete.

Nehéz eldönteni, hogy a Parasztopera az Izaurához vagy az Antigonéhoz áll-e közelebb, hiszen a humorral felöltöztetett sorstragédiák legalább olyan közel állnak az antik drámákhoz, mint a szappanoperához. Mindenesetre olyan végletekig fokozott szálak kötődnek (s gubancolódnak) össze, mint szerelem, házasság, megcsalás, vérfertőzés, rablás és gyilkosság. S míg a tálalásnak hála hasunkat fogtuk a nevetéstől, maga a mondandó igen csak megfeküdte a gyomrunkat; újra és újra elhittük, hogy az önfeledt nevetésnek ma este talán nem tragédia lesz az ára.


Forrás: http://legjobboldalad.hu/bekoltoztunk-az-atriumba/

(…)

Béla Pintér Company’s Our Secrets also looked back at the 20th century in a bid to better understand the current one, in what was perhaps the festival’s most successful blend of theatrical élan and political bite. Setting his story in the folk revival “dance house” subculture of the Budapest 1980s to tell a contemporary tale of abuse of power, playwright/director Pintér’s wonderfully acted, beautifully staged play proved hilarious and horrifying by turns—and fast turns at that, pivoting around its theme of corrupted lives with the effortless precision of a film by Pedro Almodóvar.

Bela Pinter’s “Our Secrets.”The stage comes overshadowed by an enormous reel-to-reel tape player—a canny representation of both the folk music revival and the total surveillance state that neatly evokes and updates a certain ambivalent nostalgia. The action is set in a dance house at the center of the folk revival subculture, where a group of enthusiasts led by expert dancer and singer Imre (played by Pintér) make up a seemingly harmless movement tolerated by the Communist regime, as distinct perhaps from the Goth-like underground music scene, which also finds some fleeting representation here in the play’s subtly drawn characters and lively original score (played variously by actors and the musicians stationed on either side of the stage).

Imre turns out to be editor-in-chief of a certain samizdat paper railing regularly against the regime. Meanwhile, another member of the dance house, folk music collector István Balla Bán (played with hangdog humor and a quiet but wrenching anguish by Zoltán Friedenthal) is tortured by his unnatural attraction to his seven-year-old stepdaughter Timike (played by the sharp and vivacious Éva Enyedi). Although hiding this private shame from his wife and friends, István is helpless to keep it from the ears of the state, which listens in on his psychiatric sessions, and soon finds himself blackmailed into becoming a government informer.

The company displays a remarkable flair, never devolving into mere caricature, even in cross-dressing roles that would end up as pure shtick in lesser hands. Instead, the actors infuse each role with a definite humanity, a recognizable absurdity, vulnerability and violence to which all are potentially susceptible and on which abusive structures of power rely. Mingling humor and tragedy in a deft production enthralling to behold, Our Secrets starkly paints the politics of the present precisely in terms of the buried secrets of the past, namely the unwillingness of subsequent governments to name or discuss the legacy of the widespread network of informers that elevated careers even as it destroyed lives.

Seeing Pintér and his troupe at work once more—the company was represented in three separate productions back in 2013—it’s easy to understand why they currently represent the most financially and critically successful model of an independent theater at work in Hungary and abroad today. Theirs are crowd-pleasing shows in an almost old-fashioned theatrical vein that nonetheless manage to feel utterly fresh, urgent and devilishly intelligent.

(…)


Forrás: http://www.americantheatre.org/2015/04/13/pieces-de-resistance-in-budapest-with-an-emphasis-on-the-resistance/

Back To Top