THEATERFESTIVAL BASEL: Großartiges Finale mit “Unsere Geheimnisse” von Béla Pintér.

Wie es in einer von einem Konzern beherrschten westlichen Gesellschaft zugeht, die Geheimnisse nicht mehr zulässt, in der absolute Transparenz herrscht, das zeigt der amerikanische Autor Dave Eggers in seinem eben auf Deutsch erschienenen Roman “Der Circle”. Auch politische Diktaturen lieben Geheimnisse nicht. Sie tauschen private gegen politische Geheimnisse: den Abgrund im Individuum gegen den gesellschaftlichen Untergrund. Menschen, die erpressbar sind, werden von Geheimdiensten gern als Spitzel angeworben – so auch in Béla Pintérs zum Abschluss des Theaterfestivals Basels auf der Kleinen Bühne des Theaters präsentierter Inszenierung “Unsere Geheimnisse”. Diese zwei beklemmenden Stunden gehörten fraglos zu den Höhepunkten des Festivals.

Das liebt vielleicht auch daran, dass Istvan Balla Bán (Zoltan Friedenthal) ein ganz besonders schreckliches Geheimnis mit sich herumträgt. Die Fallhöhe im Gespräch mit einer Psychologin ist entsprechend groß: Denn der ungarische Theatermacher, derzeit der wichtigste freie Bühnenkünstler seines Landes, stimmt zu Beginn nicht nur beschwingte volksmusikalische Töne an, sondern er greift auch – und immer wieder, sonst wäre das Ganze kaum auszuhalten – zum Mittel des sarkastischen Humors.

Man befindet sich in den 1980er Jahren in einem jener Budapester Tanzhäuser, in denen die ländliche Folklore Ungarns wiederentdeckt wurde. Im Tanz kommen die auf Volkskunst setzende kommunistische Partei mit oppositionellen Gruppierungen zusammen, die in der Kraft und Dynamik des Tanzes auch subversive Energien zu entdecken glauben. Der Riss geht durch das im Zentrum der Bewegung stehende Paar: Bea ist eine stramme Genossin, ihr Geliebter Imre (Béla Pintér) Chefredakteur der im Geheimen operierenden Samisdat-Zeitschrift “Eiserner Vorhang”.

Als Istvan, ein sympathischer, etwas unbeholfener Kerl, nach mühsamem Herantasten – er hat eine Ehekrise und sich in jemand anderen verliebt, nicht Mann nicht Frau (“Ist es ein Tier?”, fragt die Therapeutin ratlos) – sein Geheimnis entdeckt, vergeht einem jäh das Lachen: Der Mann ist pädophil und hat sich in seine Stieftochter Timi verguckt, ein siebenjähriges Mädchen. Und schon hüpft Timi über die Bühne: nicht als gequältes Opfer, sondern als munteres Mädchen, das den Mann seiner Mutter ganz offensichtlich sehr gern hat und sich auf die Spiele mit ihm freiwillig eingelassen hat: wenn der Zwerg zum Riesen wird und auch noch spuckt…

Nein, Béla Pintér nimmt kein Blatt vor den Mund. Er zeigt mit aller Drastik einen Pädophilen in seiner übergroßen Seelennot und seinem Ausgeliefertsein an ein zerstörerisches Begehren. Er zeigt, wie dieser Gebrochene, der seine Ehe schon aufs Spiel gesetzt und verloren hat, sich auch noch an seinen Freunden versündigen, sie verraten und verlieren wird: Die perfide Unterhaltung zwischen dem Chef des Geheimdiensts und seinem angeworbenen Spitzel kann bei aller grausamen Zuspitzung des Konflikts exemplarische Gültigkeit für sich beanspruchen. Im Gegensatz zu den Deutschen, erklärte Pintér in einem Interview anlässlich der deutschen Erstaufführung von “Unsere Geheimnisse” im HAU in Berlin, hätten die Ungarn ihre eigene Stasi-Vergangenheit nie aufgearbeitet.

Dass auch der Geheimdienstler keine ihren politischen Auftrag exekutierende Maschine ist, verschweigt die Regie nicht: Auch er hat spezielle sexuelle Vorlieben, auch er kennt die Einsamkeit des Begehrens, auch er ist wie Istvan ein musikalisch gebildeter Mensch. Die Musik überhaupt spielt eine große Rolle in der Inszenierung. Nicht nur beim Auftritt der fabelhaften Musiker, sondern auch theoretisch. Imres Sohn Feri ist ein Klavier spielender Überflieger, der nur einen einzigen Komponisten auf der Welt gelten lässt: Johann Sebastian Bach, dessen f-Moll-Konzert gespielt von Glenn Gould man dann auch hören darf; das riesige Tonbandgerät, das die Bühne bestimmt wie die molochartigen Maschinen den Stummfilm – ein überdeutliches Symbol –, ist auch dafür zu gebrauchen: Selbst die Dinge sind bei Pintér ambivalent. Und so geschieht das Fürchterliche, dass aus den in ihrer Schlichtheit ergreifend schönen Bach-Klängen ein neuerlicher Missbrauchsversuch erwächst: Istvan setzt den Jungen mit K.O.-Tropfen schachmatt und zieht ihm die Hose von den Hüften – bevor er sich verzweifelt ein Küchenmesser in den Schritt rammt.

Schwer erträglich sind Szenen wie diese – und doch gelingt es dem Regisseur, der vor plakativer Bildsprache nicht zurückschreckt, auch immer wieder, die tonnenschwere Mischung von Missbrauch und Verrat (schlimmer als in dieser tragischen Kombination kann es einen Menschen fast nicht treffen) leicht zu machen: durch intelligente, geistreiche Dialoge, durch die poetischen ungarischen Volkslieder, durch das Umkippen von existenzieller Drangsal in die Freiheit von Witz und Ironie.

Am Ende springt die Aufführung in die Gegenwart: mit der Verleihung des Preises der ungarischen Selbstachtung. Victor Orbans nationalistisches Ungarn lässt grüßen. Der Applaus war für Schweizer Verhältnisse frenetisch. Und er bewies zuletzt auch, dass konventionelles Theater immer noch bewegen kann: wenn es so aufwühlend und so engagiert daherkommt wie bei Béla Pintér und seinem Ensemble. Was für ein Finale für dieses hochkarätige Festival, das künstlerischen Anspruch und Publikumszuspruch aufs Schönste zur Deckung gebracht hat: Mehr als die Hälfte der Vorstellungen war ausverkauft – bei einer Auslastung von insgesamt 86 Prozent.

Forrás: http://www.badische-zeitung.de/theater-rezensionen/unsere-geheimnisse-von-b-la-pint-r–90303300.html

A szöveg magyarul:

Nagyszerű finálé Pintér Béla Titkaink című darabjával címmel közölt cikket.

Dave Eggers amerikai író azt mutatja meg A kör című, németül éppen megjelent regényében, hogy hogyan mennek a dolgok egy konszernek által uralta nyugati társadalomban, amely már nem enged meg titkokat, ahol abszolút átláthatóság uralkodik. A politikai diktatúrák sem szeretik a titkokat: a politikaiakat magántitkokra cserélik: az egyében lévő mélységeket a társadalmi undergroundra. A zsarolható embereket a titkosszolgálatok szertik spiclinek beszervezni – ahogyan Pintér Bélának a Bázeli Színházi Fesztivál végén, a Színház kis színpadán bemutatott Titkaink című rendezésében. Ez a két ijesztő óra kétségkívül a fesztivál egyik csúcspontja volt.

Ez talán azon is múlik, hogy Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) egészen különlegesen szörnyű titkot rejteget. A pszichológusnővel folytatott beszélgetés ennek megfelelően meredeken lejt: ugyanis a magyar színházcsináló, aki ma országa legfontosabb független színházművésze, kezdetben nem csupán lendületes népzenei hangokat üt meg, hanem – mindig újra, különben az egészet nem is lehetne kibírni – a szarkasztikus humor eszközéhez is nyúl.

Az 1980-as években vagyunk, azoknak a budapesti táncházaknak az egyikében, ahol a vidéki magyar folklórt újra felfedezték. A táncban összejön a népművészetet felhasználó kommunista párt az ellenzéki csoportokkal, amelyek a tánc erejében és dinamikájában felforgató energiát is felfedezni vélnek. A szakadás a mozgalom középpontjában álló pár között következik be: Bea keménykötésű elvtársnő, szeretője (Pintér Béla) a Vasfüggöny című, illegalitásban megjelenő szamizdat-folyóirat főszerkesztője.

Amikor István, a rokonszenves, kissé gyámoltalan fickó hosszas köntörfalazás után felfedi a titkát – házassága válságban van, és ő másba szeretett bele, aki se nem férfi, se nem nő -, az emberben megfagy a nevetés: ez az ember pedofil, és mostohalányába, Timibe, egy hétéves kislányba esett bele. És máris Timi ugrál a színpadon, nem elkínzott áldozatként, hanem élénk kislányként, aki szemmel láthatólag nagyon szereti anyja férjét, és önként ment bele a játékaiba: amikor a törpe óriássá válik, és még köp is…

Pintér Béla szókimondó. Teljes drasztikusságában mutatja meg a pedofilt, nagy lelki bajában, a romboló vágynak való kiszolgáltatottságában. Megmutatja, hogyan fogja ez a megtört ember, aki már kockára tette a házasságát, és elveszítette, hogy vétkezik még majd barátai ellen is, hogyan árulja el őket, és hogyan veszít: a titkosszolgálati főnök és beszervezett spiclije közötti aljas beszélgetés a konfliktus kegyetlen kicsúcsosodása ellenére példaszerű érvényességre tarthat igényt. A németektől eltérően a magyarok soha nem dolgozták fel saját titkosszolgálati múltjukat – mondta el Pintér Béla a Titkaink első németországi bemutatója alkalmából Berlinben.

A rendezés nem hallgatja el, hogy a titkosszolgálati ember sem csupán a politikai megbízatását teljesítő gép: neki is vannak különös szexuális vágyai, ő is ismeri a vágy magányát, ő is zeneileg művelt ember, mint István. A zene általánosságban is nagy szerepet tölt be a rendezésben. nem csupán a remek muzsikusok fellépésekor, hanem elméletileg is. Imre fia, Feri zongorázó csodagyerek, aki csak egyetlen zeneszerzőt fogad el a világon: Johann Sebastian Bachot, akinek f-moll versenyművét a nézők meg is hallgathatják Glenn Gould előadásában; a hatalmas magnetofonkészülék a háttérben, amely meghatározza a színpadot, mint a hatalmas gépek a némafilmekben – nagyon is világos jelkép -, erre is alkalmas; Pintérnél még a dolgok is ambivalensek. És így megtörténik a szörnyűség, hogy az egyszerűségükben megkapóan szépséges Bach-hangzatokból újabb abúzus-kísérlet nő ki: István a fiút kábító cseppekkel elkábítja és lehúzza a nadrágját a csípőjéről mielőtt kétségbeesetten konyakést szúr saját nadrágjába.

Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek nehezen elviselhetők – a plakátszerű képi nyelvezettől sem visszariadó rendezőnek azonban mégis sikerül megkönnyíteni az abúzusból és árulásból álló, tonnás súlyú keveréket (amely ennél a tragikus kombinációnál súlyosabban nem is érheti az embert): intelligens, szellemes párbeszédekkel, a poétikus magyar népdalokkal, az egzisztenciális szükség árfordításával a szellem és az irónia szabadságába.

Az előadás a végén átugrik a jelenbe: a magyar Önbecsülés érdemrend átadásával. Orbán Viktor nacionalista Magyarországa üdvözletét küldi. A taps a svájci viszonyokhoz mérten frenetikus volt. És végül bebizonyította azt is, hogy a hagyományos színház még mindig meg tud érinteni: amikor olyan felkavaró, és elkötelezett, mint Pintér Bélánál és együttesénél. Micsoda finálé ennek a remek fesztiválnak, amely a legszebben átfedésbe hozta a művészi igényességet és a közönségigényt: 86 százalékos kihasználtság mellett az előadások több mint felére elkelt minden jegy.

Fordította: Horváth Júlia

Forrás: http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/406208_nemet_lap_pinter_bela_szinhazarol

Hetedszerre is lecsengett Magyarország legsokszínűbb fesztiválja, az Ördögkatlan. A Kisharsányt, Nagyharsányt, Palkonyát és Beremendet összekötő ötnapos összművészeti maraton az év egyik mérvadó kulturális eseménye – Vilmos Eszter tudósítása.

Aki egész évben csak a Katlanban jár színházba, annak is van esélye, hogy találkozzon a magyar színházi élet színe-javával. A műélvezetnek külön pikantériája, hogy tornatermek, falusi kultúrházak és pincészetek zsúfolt helyiségeiben láthatjuk az ország legjobb társulatait és olykor az évad (vagy az előző évek) legfontosabb darabjait. A Katona és a Szabadkai Népszínház közös, Vörös című kiváló darabja például az idei POSzT versenyprogramjában is szerepelt, az Ördögkatlan közönsége pedig két időpontban is megtekinthette Nagyharsány kultikussá vált tornatermében némi reggeli sorban állás, nagylelkű baráti szívesség vagy erélyes kapu előtti tolongás fejében.

„Van még két állóhely!” – szól ki a beengedő néni a Titkaink szombat esti előadása előtt, mire négy-öt ember szalad be fülig érő szájjal a 40 fokos, már a darab kezdete előtt is oxigénmentes tornaterembe, és akrobatikus mozdulatok kíséretében elindulnak a földön és tornapadokon ücsörgő embertömegen keresztül a terem túlsó végébe. Pintér Béla és Társulata darabja az idei Ördögkatlan talán legnagyobb eseménye volt. Nem csoda, hogy az előadásra, melynek hiányát a POSzT versenydarabjai közül a leggyakrabban kérték számon, és amelynek budapesti bemutatóira is szinte lehetetlen jegyet szerezni, bármilyen kényelmetlenséget örömmel vállalva próbáltak bejutni a fesztiválozók.

A Titkaink egyfelől professzionális színház kifogástalan színészi játékkal, végtelenül kreatív színpadképpel és sziporkázó humorral, másfelől komoly számvetés a Kádár-kori és a közelmúltbeli Magyarország elhallgatott, traumatikus eseményeivel. A társulatra jellemző módon ez a darab is kitűnően, jó arányérzékkel ötvözi a könnyes röhögésre késztető humort és a megdöbbentő, végletesnek ható, de mégis valószerű, tragikus cselekménysort, mindezt az elmaradhatatlan, ironikus népdalbetétekkel. Így beszél pedofíliáról, besúgásról, zsarolásról, halálról, aktuálpolitikáról.

A Katlan idei színházi felhozatalában korántsem a Titkaink az egyetlen múltfeldolgozást sürgető előadás. Ezek közé tartozik az említett Vörös is, valamint a két, egymáshoz erősen kapcsolódó kortárs lengyel darab, Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk és Artur Pałyga A zsidó című drámái; előbbi a Katona, utóbbi a Nézőművészeti Kft. színrevitelében. Nem tudni, véletlen egybeesés-e, de éppen ezek az előadások voltak magasan a fesztivál legjobb színházi produkciói.

Míg A mi osztályunk egy iskolai osztály lengyel és zsidó tagjainak életét kíséri végig (a ’30-astól a 2000-es évekig), addig A zsidó cselekménye egy lengyel tanári kar spontán történelmi tudás- és tapasztalatcseréjévé eszkalálódó értekezlet. A Máté Gábor által rendezett A mi osztályunk amellett, hogy fontos darabja a holokauszt feldolgozásának, maradandó színházi élmény is. A Katona színészei egytől egyig bravúros alakításokban jelenítették meg a folyamatosan változó életkorú figurákat. Az alapvetően osztálytermi bútorokkal berendezett tér az apró változtatásokkal, a táblával, mely állandó információs felületként (főként naptárként) funkcionált, a kizökkenthetetlen színészi jelenléttel és változatos narrációval hitelesen vált a szemünk előtt a zsidók meghurcolásának helyet adó főutcává, pajtává (melyben elégettek 1500 zsidót), lakássá, kocsivá, temetővé vagy bármelyik megidézett helyszínné. Słobodzianek darabja oktató, de nem kioktató jellegű. Nem von le egyszerű tanulságokat, nem állít elénk fekete-fehér figurákat, nem mondja, hogy a huszadik század borzasztó eseményei megérthetők, ám azt sugallja, kibeszélhetők.

Mindebben hasonlít rá Pałyga darabja, A zsidó. Ez színpadi megoldások tekintetében kisebb mozgásteret enged az alkotóknak; a dráma (a hármas egység elvét szófogadóan betartva) egyetlen helyszínen játszódik, azonos szereplőkkel, mindössze pár óra leforgása alatt. Ám a darab, mely a többségében egyszerű szereplők dialógusaiból épül fel, a humornak enged nagyobb teret, amit a Nézőművészeti Kft. (és a rendező Szabó Máté) előszeretettel ki is aknáz. „Engem ez nem érint!” – halljuk újra és újra a dekoratív angoltanárnő (Sárközi-Nagy Ilona) szájából, miközben az idősebb szereplők évtizedes hallgatások után számon kérik egymáson az elhurcolt lengyel zsidók hátrahagyott ingatlanainak, ingóságainak és pozícióinak kisajátítását és a haláltáborba küldöttekért érzett felelősség hiányát. Természetesen hamar kiderül, hogy a probléma a fiatal tanárnőt is érinti, ahogy valamilyen mértékben mindenki mást is, aki a színpadi asztalok mögött vagy a nézőtéren ül.

Ahogy a Katona József Színház és Lengyelország, úgy Horváth Csaba, a Forte Társulat vezetője is a 7. Ördögkatlan díszvendége volt. A fizikai színházat művelő csapattól a tavalyi A nagy füzet után idén két darabot is láthattunk, az Irtást és a Toldit. A Toldi igazán izgalmas elegye volt Arany János szövegének, az izmokat megdolgoztató mozdulatsoroknak és az a capella éneklésnek. Horváth Csaba rendezése a Toldi legmarkánsabb motívumát, a testi erőt középpontba helyezve nyújtotta releváns értelmezését a klasszikusnak. A mozdulatsorok hol illusztrálták, hol ironikusan megkerülték a folyamatos narrációban elhangzó elbeszélő költeményt, kiváltva ezzel a kívánt feszültséget és az önfeledt nevetést. Viszonylag egyszerű megoldásokkal tudott igazán hatásos előadást létrehozni a Toldi.

Ez az egyszerűség és letisztultság hiányzott az Irtásból. Helen Edmundson darabja Horváth Csaba rendezésében ezúttal nem elsősorban a mozdulatok, hanem inkább a szimbólumok és visszatérő motívumok köré épült. A gumifarkasokkal, földeszsákokkal, fekete-piros ruhákkal és ezek jelentésteliségének hangsúlyozásával telezsúfolt előadás nem segítette a nézőt sem az angol–ír viszonyok maradéktalan megértésében, sem a fülledt tortaterembeli figyelem fenntartásában.

A mindenkori befogadói figyelmet leginkább próbára tevő színházi műfaj mégsem a hosszú, túlbonyolított előadás, hanem a monodráma. Az Ördögkatlan változatos felhozatalában természetesen ilyet is találhattunk. Haumann Péter Szókratész védőbeszédét tolmácsolta nekünk a palkonyai Mokos pincében. Noha az oktató jellegű információadalékok az egyórás monológ elején, illetve végén nem adtak igazán sokat hozzá az esztétikai élményhez, az előadás a színészhez méltó színvonalú és komolyságú volt. A Katona másik színésze, Fekete Ernő pedig a Weöres Sándor verseiből összeállított, kifejezetten élvezetes, újraolvasásra ingerlő előadását hozta el a fesztiválra, a Mennyekbe vágtató prolibuszt.

Az Ördögkatlan színházi kínálata korántsem merül ki a jól bevált magyar társulatok előadásaiban. A programfüzetben számos diákszínjátszós darabot, gyermek és felnőtt bábelőadást, improvizációs színházat és cirkuszi produkciót láthatunk, és az is előfordul, hogy egy nagyharsányi kéményről kiabálnak a járókelőkre szállóigeszerű Hrabal-passzusokat kedvenc színészeink. A fesztivál szervezőitől, Bérczes Lászlótól és Kiss Mónitól távol áll mindenféle óvatoskodás vagy sznobizmus, mégis minden évben nemcsak hihetetlenül színes, de megkérdőjelezhetetlenül minőségi programot sikerül összeállítaniuk akár színházi, akár zenei fronton. Alig várjuk a következőt.

Forrás: http://www.jelenkor.net/visszhang/286/szokratesztol-palkonyaig

Sehogy sem boldogultunk a szembenézéssel, pedig harsogtuk nagyon az elmúlt huszonöt évben, hogy kéne már, de egy istennek se ment. Eddig. Mert Pintér Béla most megcsinálta.

Bezzeg a németeknek sikerült idejében. Nem politikáról beszélek, még csak nem is politikus művészetről – vajon mit jelent ez, propagandát vagy kritikát? – hanem csak úgy, pusztán a jelző nélküli művészetről, ami előbb vagy utóbb, de mindig megadja bármely korról és rendszerről, tehát a mi közelmúltunkról is a pontos választ.

Persze, a művészet nem magától van, nem a semmiből keletkezik, hanem valakiknek a tehetségéből, és, ha az nem szikrázik, „a feltárás” megmarad ál-bátor, érdektelen semmitmondásnak, mint például a Drága besúgott barátaim című, 2012-ben bemutatott magyar filmben, amelyben a figurák enerváltságát csak a nézők bágyadtsága múlta felül.

Amire irigykedni lehetett, az a németek által 2006-ban elkészített A mások élete című, nem alul- vagy felülbeszélt, nem ködösen utalásos és esztétizált, de kíméletlen és tűpontos remek film, amelynek százharminchét perce egy pillanatra sem hagyott lankadást.

Mint ahogy Pintér Béla társulatának Titkaink című előadása sem, amely olyan fergeteges tempóban és nyíltsággal (mindemellett nem humor nélkül) pakolja elénk az elhallgatott mocsokságok tárházát, hogy a tapsrendig fel sem ocsúdunk.

Olyan kijózanító hatású az egész, mint amikor a hosszú évek alatt megszokott, kis testi hibáinkat elmosó, szoftosított tükör után valaki hirtelen az orrunk elé tol egy valós képet mutató foncsorozott felületet. Naná, hogy megrázó. Nem csak az első pillanatban, de végig, s nem is marad más utána, mint a mély szomorúság – s az igazmondással járó megtisztulás.

A darab a közelmúltban játszódik, valamikor a rendszerváltás előtt, a szocializmusban. Már az első dialógusban magasan van a labda, a pszichológus és a népzenekutató jelenetében az utóbbi pedofil hajlamaira derül fény, összeszorul a gyomor, lehet ezt fokozni? Lehet.

Azzal, hogy a néptánckör jópofa falábúja valójában egy tenyérbemászó spicli, hogy a mit sem sejtő pszichológus bepoloskázott lakásából a páciensek „négyszemközt” elsuttogott titkai egyenesen a pártszékházban landolnak, aminek a birtokában aztán sikeresen lehet zsarolni a kiszemelt, ügynökké kényszerített alanyt. Ennek folytán létrejön egy üzleti viszony, amelyben mindenki „jól jár”, nem kell érte nagyobbat tenni, mint besúgóvá válni, jelentéseket írogatni, s ezért cserébe nem csak a „botlások” elhallgatása, de különféle anyagi előnyök, sőt még Kossuth-díj is járhat.

Hogy milyen ember ez a – Friedenthal Zoltán által játszott – pedofilhajlamú Balla Bán István nevű népzenekutató? Pintér Bélánál természetesen nem a krimikből ismerős, megvetésre méltó, szimplán szemét alak, itt – mint az életben – bonyolultabb a képlet, Balla Bán ugyanis alapjában véve okos, tehetséges ember, aki mellesleg – a Pintér Béla által megformált – Tatár Imre néptáncos és szamizdatszerkesztő barátja.

Aki meg egy hithű, tankönyvi szólamokat szajkózó kommunistával (Szamosi Zsófia) él együtt, akiről a letartóztatása után úgy hiszi, ő dobta fel. De nem, hanem akaratlanul a régi barát, aki a darab végén öngyilkos lesz (különösen kegyetlen módon, háromszor az ágyékába szúr), Tatár pedig a börtön(ben vagy utána?) meghal.

Az előadás zárlata egy rendszerváltás utáni, vagyis mai díjátadó ceremónia, amelyben a hajdani megszállott kommunista nő államtitkárrá, az anno a táncházba beépült régi spicli pedig miniszterhelyettessé nőtte ki magát.

A többi szereplő (mind fontosak) a korrajzot és az emocionális hátteret árnyalják-értelmezik, ők: a pedofília naiv áldozata Timike (Enyedi Éva), az anyja (Roszik Hella), aki nem érti társa elhidegülését, Tatár népzenét utáló, de egyébként zongorazseni fia Ferike (Stefanovics Angéla). A szálak Pintér Béla írói-rendezői szokása szerint éles és gyors váltásokban követik egymást, mintegy filmszerű montázsban.

Különböző helyszíneken járunk: táncházban – rendelőben – egyik lakásban – másik lakásban – presszóban – pártszékházban. Itt Pánczél György(!) a főnök, „aki” Csákányi Eszter kettős szerepének az egyike (a másik a pszichológus), amely a kivétel nélküli jó alakítások között az egyik legbravúrosabb jelenés.

Nem csak azért, mert Csákányi férfiszerepet játszik hihetően, hanem az apró, karakterépítő – tán nem is mindig színészi – részletek miatt. Mert találó a bajusz, a járás, a beszédmód és a gesztusok, de legeslegjobban a bőr félcipő nyikorgása, ami a másoktól való különbözőség magabiztosságát sugallja. És persze itt is jön a meglepetés: bármilyen nagy úr is Pánczél a kultúra területén, neki is van egy aprócska titka: az azonos neműekhez való vonzódás.

Simonyi Imre költő sorával szólva „Így élünk mi legényesen” – mutatja Pintér a smink nélküli körképet, ami iszapos, elnyelő pocsolyái ellenére olyan világosan rajzolódik ki, mint az ablaküveg.

Mert a sok maszatolás után ez a legfontosabb most már: a világos beszéd, amit nem csak a korszak élő tanúinak, de – mivel pontosan egy generációnyi idő telt el – a fiatalabbaknak is pontosan érteniük kell!

És Pintér Béla ebben valahogy utolérhetetlen. Talán azért, mert sosem riad vissza a nyelv hétköznapi szegénységétől, a hiányoktól tátongó kommunikációtól, amelyek leginkább a buszon vagy a konyhában hangozhatnak el, de valahogy épp ezért érti mindenki, mert adaptálhatók a saját élményekre.

Az előadás hátterét egy óriásira nagyított, orsós magnó alkotja. Egyként utal a kor technikájára, a táncházak zeneszolgáltatására és a lehallgatások módjára. Akkor mozdul, ha funkciója van.

Van?

Forrás: http://tiszatajonline.hu/?p=58857

Figyelmet keltett Pintér Béla és társulata Bécsben: a Titkaink című darabról, amelyet a Bécsi Ünnepi hetek egyik vendégelőadásaként játszották négy estén a Múzeum- negyed egyik színháztermében, a két legrangosabb országos napilap is közölt kritikát. Az alábbiakban Gonda László szó szerinti fordításában közöljük a Der Standard és a Die Presse írását, amely jelzi, miként értik a határon túl, a közeli szomszédban a darabot.

Korábbi évek felforgató néptánca

Jelenleg a „Titkaink” című darab felforgató néptáncosa és illegális kiadványok szerkesztője, Tatár Imre (Pintér Béla) vendégeskedik a Múzeum-negyedben– írja Margarete Affenzeller a Der Standardban.

Néptánc-tábor, úttörők farsangja, ötéves terv: Pintér Béla magyar rendező legújabb darabja az 1980-as évek Magyarországára visz vissza, amikor néhány vicces boksznadrágot viselő, boglyas hajú férfi azon fáradozik, hogy megszabadítsa a magyar szellemet a kommunista gyámkodástól. A felforgató táncosok és népzenészek (vesd össze a 70-es évektől létező magyar táncház-mozgalommal) illegális tevékenységet folytatnak, és illegális folyóiratokat terjesztenek.

A Múzeum-negyed G-csarnokában a Bécsi Ünnepi Hetek premierjén két túlméretezett, folyamatosan forgó magnószalag alkotja a színpadi képet – nyugtalanító jele annak, hogy itt egy kikémlelt társadalom látható. Szerencsés, akinek a szőrmesapkája nem rejt poloskát. Miközben…
A költői vénájú rendszerbírálók versei ocsmány rímeket tartalmaznak, csúnya szavak váltakoznak az ötéves tervvel vagy a kiválasztott politikusok nevével.

Ennek hamarosan vége szakad, mert Balla Bán István zeneszerző (Friedenthal Zoltán) rossz helyen mondott rosszat: terapeutáját szégyenkezve tájékoztatta pedofil hajlamáról. A doktornő rendelője természetesen be volt poloskázva, és a titkosszolgálat aktivizálódott. A zenész hamarosan kétes értékű állami elismerésekben részesült, aminek áraként folyamatosan kémkednie kellett barátai után.

Mesélhető történetekből és életszerű figurákból kortárs színházat varázsolni – ez az, amit Pintér Béla tud. Túllát a (nép)zenéből építkező népszínházon, annak erején, érzelmein és óriási energiáján. A magyar színházi világban – Mundruczó Kornél, Schilling Árpád és Bodó Viktor mellett – az egyik legéletképesebb Pintér társulata.

Hogy „Nyugaton” dicsőítik a rendezéseit, betudható Pintér társadalomkritikus és felvilágosító munkamódszerének, annak, ahogyan kimondja az elhallgatott dolgokat, és kíméletlenül puhatolja az ország múltját. A hidegháború korát idéző Titkaink is a jelenlegi magyar kormány megtorló intézkedéseinek lenyomataként jelenik meg. A kormány már törölte a színház támogatásának a felét. A Titkainkban „állati források minisztériumának” nevezik a kulturális minisztériumot, amelyet a valóságban ma „Emberi Erőforrások Minisztériumának” hívnak.

Az akkurátus, szórakoztató est egyenes vonalú narratívájával és jól komponáltságával visszaidézi a múlt egy darabját; ehhez hozzájárul a képszerű pillantás az 1980-as évekre (ezek úgy néznek ki, mint nálunk az 1970-es évek). A produkció éppen azzal okoz meglepetést, hogy túl ezen a patinán, helytáll az erős cselekménnyel, az érdekes párbeszédekkel és a kitűnő színészi játékkal is.

Tatár Imre szerepében Pintér Béla (a rendező minden saját darabjában játszik) olyan, mint egy rendszerellenes küldetésébe belerészegedett, mazochista keménylegény; a naiv, rendszerhez hű feleségét Szamosi Zsófia játssza, aki azonban végül nagyobb karriert csinál; Stefanovits Angéla játssza a fiút, egy koravén kamaszt, aki az apja népzenéjétől Johann Sebastian Bach-hoz menekül. A hidegszívű és az ugyanakkor stílusosan cselekvő titkosszolgálati főnököt, akinek magának is megvannak a saját titkai, Csákányi Eszter alakítja.

Időugrás a jelenbe

Fridenthal Zoltán afféle megvert zenészként bukdácsol át egy heterogén társadalom panorámáján. Egy mába vezető időutazás bemutatja, hogy valamikor később mi lesz mindannyiukból. És hogy milyen az, amikor az igazi díjat hamis emberektől kell átvenni.
„Hetven év alatt majd mindez kiderül ” – mondja egy kormánytisztviselő. Magyarországon azonban hivatalosan soha nincs szó az egykori titkosszolgálati módszerekről. (Margarete Affenzeller, Der Standard, 2014.05.20.)

Die Presse: Ünnepi hetek: kommunizmus, gyermekbántalmazás és korrupció Magyarországon

Wiener Festwochen

Pintér Béla „Titkaink” című drámája, kényes témákat dolgoz fel, mint az operettek. Az eredmény az eredetitől a népiesig terjed –írja Norbert Mayer a Die Pressében.

A színpadi kép megfelel annak az üzenetnek, amelyet Pintér Béla Titkaink című színdarabja közvetít. A vasárnap bemutatott darabban a színpad csaknem egész hátterét egy régi magnó foglalja el. Az óriás szalagok minden gyanús dolgot felvesznek, ami az előtérben történik. A nyolcvanas évek Budapestjén vagyunk, a gulyáskommunizmus végső szakaszában: nézzétek csak, az 1956-ban véresen indult kommunista Kádár rezsim 32 éve alatt rendszeres volt a lehallgatás és megfigyeltek minden gyanús személyt.

És a végén, a magyar nyelvű, német feliratozással előadott másfélórás előadás után? A cinikusan rövid epilógusból az ember megtudja, hogy a mai Magyarországon a liberálisból elnyomó nacionalistává lett Orbán Viktor miniszterelnök alatt a helyzet nem lett sokkal jobb. Ismét az egykori besúgók és megalkuvók vannak hatalmon, csak éppen más formát öltött az elnyomás. Keserűen dühös a következtetés, amire a szerző, rendező és színész a budapesti szabad színházak között hírnevet szerzett társulatával jutott. Az a tény, hogy a zenei aláfestéssel bemutatott, nagyrészt egy táncházban játszódó darab akár operettnek is elmenne, és a lehangoló téma ellenére ritka módon vidámnak tűnik, még inkább kihangsúlyozza a gonoszságot. Jó adag szarkazmust él meg az ember, amelyet kíméletlenül körbe fon a pusztáról származó, vidám népzene.

A disszidens szereti a funkcionáriusnőt

A cselekmény a következő: István, a zenész (Friedenthal Zoltán) rögtön a darab kezdetén megvallja egy pszichiáternőnek, hogy vonzalmat érez hétéves nevelt lánya iránt. A felesége iránti vágya már kihűlt. Egy másik párnak is gondjai vannak: Imre (Pintér Béla), aki sikeres néptánctanár, miként azt egy alkalommal ki is mondja, megszállottan szerelmes a meggyőződéses kommunistába, Beába. Imre egy szamizdat újság számára ír cikkeket, zeneileg tehetséges, érzékeny fia pedig gyűlöli az apja új kedvesét. A rendszer már mindenről értesült: tud a „Vasfüggöny” című szamizdatújságról és a zenész pedofil hajlamáról is. A táncházban akad besúgó. Istvánt is beszervezik, ki kell szolgáltatnia a rezsimmel szemben kritikus barátját. Ráadásul egy magas rangú politikus, aki még a Kossuth-díjjal is kitüntetteti, szexuális ajánlatot is tesz neki. Ez az István nem áll jól, egy személyben tettes és áldozat. Végül, amikor már mindenkit tönkretett, akiket szeretett, végzetes cselekedetre szánja el magát.

A gyors befejező jelenet jellemző ennek a színházcsinálónak a rendezésére: ahogyan a gúnyban megmutatja a valóságot. Mint a lovagi játékokban, az ember szeretne felkiáltani: hogy volt! Pintér kritikája gyakran fakalapácsra emlékeztet. A bántalmazási jelenetekre csupán utalás történik, igaz, egyértelműen. Imre fia lekicsinylően mondja a népzenéről, hogy az nagyon gyakran a moll-dallam egyszerű hangzására épít. Ez érvényes a Titkainkra is. Számos, komplex összefüggést gyakran puszta effektusokra egyszerűsít le. Gyakorta túlságosan szájbarágó az egész, máskor pedig naivnak tűnik – és ez különösen ott irritáló, ahol István karakterének jellemzéséről van szó. Ez a barátságos szörnyeteg túl sok együttérzést kap.

Az alkalmazkodók diadala

Ezzel szemben könyörtelenül ábrázolja a megalkuvókat, a politikai bűnözőket és a követőiket. Az ő esetükben okosan és hatásosan veti be a tanmese eszközeit. Csákányi Eszter remekel magas rangú funkcionáriusként, Thuróczy Szabolcs elfogadható besúgót alakít, Szamosi Zsófia meggyőződéses együttműködőt. Az ilyen típusú emberek minden rendszerváltozást túlélnek, sőt egy kis türelemmel még egy újabb, igazi karriert is befuthatnak. A Titkaink konklúziója a reménytelenség, de azért ez nem olyan komoly. (Die Presse, nyomtatásban: 2014.05.20.)

Fordította: dr. Gonda László

Forrás: http://www.szervuszausztria.hu/ausztriakultura/szervuszausztria-pinter-bela-becs-standard-presse-127152.html

Titkaink, Pintér Béla és Társulata a szegedi Thealteren.

“A kitalált történeteknél is borzongatóbbak a megtörtént esetek.”

Bizony, hát még, ha veled esnek meg. Viharos ifjú koromat volt szerencsém a történet filmidejében, a népköztársaságra keresztelt Magyarország renitens metropoliszában, Szegeden pergetni. Az évtized második felében, a rendszerváltásként aposztrofált birodalmi lépegetés előtti években komoly szkandermeccseim voltak a legendás háromperhármasokkal is. Loptam-csaltam, lágydrogokat használtam, szamizdat kiadásban olvastam Orwellt, kerestem és feszegettem a határokat, útlevélhamisításba sodródtam, és magam is ámulva tudtam meg, létezik olyan, hogy „pszichikai bűnsegédlet”. Azért a kajánoknak megjegyzem, engem nem pedofília miatt zsaroltak meg, ennyire nem pikáns a történet. Egy tiszaszigeti (ex-Jugó határ, akkor a relatív szabadság kapuja) Cpg-koncertet úgy konferáltak, ne csináljatok zűrt, reméljük, mindenki tudja, hol a határ… Szénrészeg barátunkat az akkor még nem sengeni, inkább félvasfüggönyös határsávból a fegyveres erők járőrei egy terepjáró belterének merevítő vasaihoz bilincselve voltak szívesek elszállítani. Így ment ez… No, de félre a tatás egotrippel, nézzük, mire figyeltünk a szegedi Kisszínházban a Titkaink kapcsán.

Abban a világban, mely elhallgatásokra, hazugságra és papírmasé igazságokra épül, szinte rendben van, ha a forradalmár szamizdatszerkesztőnek agymosott kommunista nője van. Hogy a táncházas „műparasztok” közé beépült legműbb paraszt valójában a belső elhárítás vérgané tisztje, aki majd napjaikban aztán tényleg „sokra viszi “. Ahol a pszichiáternél lehallgató poloskák vannak, ahol a háromperhármas nagy kutya valójában egy hormonzavaros palotapincsi, „hol nincsenek problémák”, ott tényleg mindenki tetű a népköztársaságban.

A darab felületei, mint hagymarétegek simulnak egymásba, s mire a felére érünk a réteghámozásnak, taknyunk-könnyünk folyik a kádári krumplilevesbe.A sorstragédia minden szála elvarrva, vérpontos helyzetek és jellemek sorjáznak. Egy ilyen halálprecíz színházban a naivabb néző hajlamos azt hinni, ezek a karakterek a való világban nincsenek, ez csak mese, mint ahogy fináléban megéneklik azt. Hát nem, ennyire, tényleg ennyire.

A játszókról, a stábról nem írnék itt, nem vagyok kritikus, illetve nagyon, ám nem színházszakmailag, vannak erre avatottak, olvassátok őket. És nézzétek meg ezt a színházat újra meg újra! Ne törődjetek a pesti sok hónapos várólistával, mi az néhány hét a megvilágosodás ígéretéért cserébe?

Ösztön, vérvalóság, a mindenkori kiszolgáltatottság települt ránk, meg hogy milyen vastag bőrt kell növeszteni ahhoz, hogy ne szabadítsuk egymásra a külső és belső fenevadjainkat, akik majd közösen cafrangolnak szét.

Borzongató az is, amikor ma már történelminek mesélt-megélt hatalmi rémtettek helyszínein vezetnek végig, s miután elköszönsz a kalauztól, azon rágódsz, „Így megy ez”, meg hogy az egykori hatalmak módszerei miféle ártalmatlan-jószándékúra sminkelt szereplőkkel operálnak. Egykor és mindenkor. Ha egy üzlet beindul… Mert „körbe minden összeér, s vissza ugyanoda tér. ” De én sajnos, átlátok rajtatok mindenkor, mindörökké bazdmeg. És így tovább.

Kémeri Attila „Matróz” f.n. bizalmas nyomozott

Forrás: http://librarius.hu/2014/07/23/ezek-mindorokke-mi-titkaink-vaze/

Röhögünk rajta, pedig sírni kellene. A bornírt, ócska, ostoba, kisszerű világon, amit az előadás bemutat. S amiben, nem mellesleg, évtizedekig éltünk. (Mármint némely korosztályok.)

Pánczél elvtársostul, vasfüggönyöstül, meggy rónástul, flegma pincérestül. Lehet, hogy nem egészen így történt, ami történt, és nem is ennyire elvetemülten volt ostoba az a rezsim. Mégis: Pintér Béláék testközelbe hoztak egy letűnt, de a zsigereinkben s a társadalmi reflexeinkben masszívan tovább élő kort, mentalitást és életérzést, legalábbis annak egy intenzív metszetét, úgy, ahogy azt színpadon szinte még sosem láttuk. Keserves dolog szembenézni a múlttal. Szívbe markoló.

Forog az óriás magnószalag a háttérben, lassan gördülnek az orsós magnó (huszonéveseknek mit mond ez?) tekercsei, gyűlnek valahol, egy elátkozott hivatalban, a rögzített, titkos felvételek. Meg pörögnek a számok a hetvenes évek mainstream zenéiből, amikor is táncházba (és beatkoncertre) járt a lázadó ifjúság, hogy kitombolja magát, s feledje a megalkuvások, az apátia, a kollektív hazugságok mindent behálózó szövevényét. A pártállamot a „szerveivel”, meg a szőke kólával.

Az előadás intenzív hatásmechanizmusát mutatja, hogy minden nézőt megszólít valamiképpen. Kit ezért, kit meg amazért. Rátelepszik az emberre, mint valami nyúlós, ragadós, nyomasztó emlékkép vagy álom, amitől, úgy hisszük, megszabadultunk már egyszer. Vagy mégsem? Nyilván lesznek, akik leegyszerűsítettnek vélik majd a színjáték társadalomképét. De hát a Pintér Béla és Társulata sem a Kádár-rendszerről értekezik a Titkainkban, hanem „mindössze” emberi élethelyzetekről, viselkedésformákról, karakterekről, jellemekről és jellemtorzulásokról. És igen: a mélystruktúrák működéséről. Meg az emberi pszichében történt roncsolódásokról. Frusztrációkról és bűnökről.

A játék ezúttal is kényes témát boncolgat, amúgy Pintér-módra, erős élőzenei háttérrel, nyers, mégis kifinomult dramaturgiával. Ügynökökről szól a lehangoló mese, pedofíliával megspékelve. Meg a kiszolgáltatottság alvilági stációiról. Ahogy a cinikus hatalom őrlő mechanizmusa fölzabálja az embereket. Pintérék nem a mai ügynöktörvény-bohózatok viszolyogtató politikai játszmáiról értekeznek, hanem mintegy alulnézetből, az elszenvedők optikájából mutatják be az elborzasztó gyakorlatot, a hatalom által kreált csapdahelyzeteket. Bár a beszervezés, a zsarolás, a besúgás piszkos trükkjei és lélekölő technikái is hangsúlyos szereplői a játéknak, mégsem ezek az előadás főszereplői. Hanem az egyszerre ördögi és slampos gépezet, ami földönfutót csinál mindenkiből, aki a fogaskerekei közé kerül.

Timikét, a hétéves kislányt pedofil játékszerül használja nevelőapja, a népzenegyűjtő táncházas aktivista, István (Friedenthal Zoltán). Aki ekkorra már elhidegült feleségétől, s a pszichológusnőnél, a rámenős Elviránál (Csákányi Eszter) tett látogatása közben döbben rá, hogy bűnös vonzalmából nincs kiút. Vallomását rögzítik a bepoloskázott szobában, s mire hősünk a pöffeszkedő kultúrpápa, Pánczél elvtárs színe elé kerül, hogy megkösse alkalmi alkuját a regnáló hatalommal, már zsarolhatóvá válik, s kényszerűen beadja a derekát.

Beszervezője (majd tartótisztje) régi cimbora, a táncház akolmeleg beltenyészetének oszlopos tagja, a cinikus Szujó (Thuróczy Szabolcs), aki a társaságban elszenvedett sérelmeit, vélt vagy valós megaláztatásait kompenzálandó, szorgosan földobja barátait. A táncházi főnököt, Imrét (Pintér Béla), aki egyben egy szamizdat főszerkesztője, már a frissen beszervezett, megzsarolt ügynök súgja majd be. Utóbb, már a frissen kitört demokráciában, Szujó állami főfunkciként, a simulékony államtitkár asszony (Szamosi Zsófia) társaságában díjat ad át Imre fiának, a korábban szintén áldozatul kiszemelt Ferikének, az időközben felnőtt zongoraművésznek.

A nevek behelyettesíthetők. Az emberek is. Bárkivel megtörténhetett, ami megtörtént. Pintérék súlyos drámaiságú, illúziótlan, mégis gyilkosan mulatságos előadásában pőrén áll előttünk a nyomorult ügynök, mint az elnyomó rezsim páriája. Aki sosem szabadulhat majd a hálózat csapdájából.

Pánczél elvtársat (is) Csákányi Eszter játssza; a penge logikájú, kefebajuszos, dörzsölten lomha és könyörtelen állami főhivatalnok némely gesztusában a korosabbak ráismerhetnek a hajdani KB-titkárra. De Csákányi itt most egy magányosan vágyakozó meleg funkcionáriust mutat be a Kádár-rezsimből, a „józan kompromisszumok robotosát” (a nagyhatalmú kultúrpolitikus nevezte így anno az egykori pártfőtitkárt), aki rózsadombi villájába csalogatná tűzijátékot nézni a friss Kossuth-díjas zenekutatót, Istvánt, aki ekkorra már megfutamodik.

Pintér darabjában számos kihegyezetten groteszk vagy metszően szatirikus jelenetsort látunk: a lenyalt sérójú kisfiú, Ferike (Stefanovits Angéla remeklése) dacosan ellenszegül a felnőtteknek a presszóasztalnál, mikor apja össze akarná ismertetni újdonsült szerelmével, a bigott mozgalmár Beával (Szamosi Zsófia). S ahogy rendelnek, az undok pincér úgy szolgálja ki őket, mint a rendszer két lábon járó megtestesült szimbóluma. Thuróczy Szabolcs unott, utálatos felszolgálója lassan, jelentőségteljesen lépdel, ellenségesen hallgat, és személyes sértésnek veszi, ha kérni merészelnek tőle valamit. A magánéletét élni próbáló szamizdatszerkesztőre rontó titkosrendőr-főnök (ki más: Szujó) viharvert aktatáskájába önti az asztalon hagyott ételmaradékot, mint valami bűnjelet. Szamosi Zsófia finoman mintázott vehemens Beája elvakult mozgalmi lelkesültségből, roppantul céltudatos nőiségből gyúr összetett alakot. Enyedi Éva pizsamásan hancúrozó Timikeként a gyermeki rajongás, a megsejtett bűntudat, s az önfeledt játszadozás kevercséből formál teljes figurát. Roszik Hella odaadó asszonykája még akkor is ragaszkodni próbál férjéhez, mikor már rég leomlott köztük az érzelmi kötelék. Friedenthal Zoltán a sodródó, újabb és újabb csapdákba belesétáló, s a mocsárban evickélő, akaratgyenge férfi alakját állítja elénk élénk színekkel. Pintér Béla beatfrizurás, gondterhelt Imréje a tánclépések, a beszédes elhallgatások, az összepillantások, a közös danászások virtuóza.

A gazdag és hiteles tárgyi világ, a hetvenes éveket idéző hajviseletek, a topis és műnépies táncházi szerelések, a nagymintás szoknyák, kucsmák, szütyők kort idéző poézise az előadás elmaradhatatlan tartozékai. (Jelmeztervező: Benedek Mari.) Ahogy a gondosan kiválogatott zenék kompozíciója is, amint hőseink az erdélyi népzenétől elérnek a Boney M-slágerekig.

Pintérék előadása fölkavar, megdöbbent és megnevettet. Jobban, mint bármikor az utóbbi években. Mert látleletük ezúttal nemcsak pontos és árnyalt, hanem távlatos is: pontosan arról tudósít, ami a társadalmi érzékenységű, kritikai színház eminens feladata. Kibeszéli a kimondhatatlant, az elmondhatatlant. Szembesülésre késztet; egyszerűen, katartikusan. A produkcióból nem hiányzik a civil kurázsi, ahogy körkörösen, egyre mélyebbre hatolva, újabb és újabb dimenzióit tárja föl a pokol bugyrainak.

Az előadás megrendítő záró jelenetében már-már passióként hangzik föl a kisfiú által aposztrofált Bach-mű, s a szerencsétlen férfi, a porba alázott, kitaszított ügynök úgy pusztul majd el, mint a rezsim többi áldozata. A nevesek és a névtelenek.

Forrás: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/4722/pinter-bela-titkaink-pinter-bela-es-tarsulata-szkene/

Azt hiszem, összeért. A nagy nemzeti legendáriumok és néprajzi kincsek, a balladisztikusan jelképes személyes történetek, az abszurd sorstragédiák, a magyar történelmi félmúlt, a megkérdőjelezhetetlen színház, valamint az itt és a most. Pintér Béla valamennyi előadása ennek az összetevőláncnak a felhasználásával készült, az arány eltérő, a történet mindig más, a felvetett problémák ugyancsak változók. Az állandó mi vagyunk benne: a mi közegünk, a mi történeteink, kérdéseink, létező lehetetlenségünk. A Titkaink című előadás mindenképpen egyfajta megérkezés a jelen valóságába. Nem csak az olyan szorító kérdések miatt, mint az ügynökmúlt vagy éppen az emberi tehetetlenség önnön ösztöneivel szemben, hanem elsősorban amiatt, hogy megmutatja: hogyan fordítható minden érték saját ellenkezőjére, hogyan teszi elviselhetetlenné a létezést az ember mindennapjaiba beférkőző hatalom.

A Titkaink az utóbbi idők leginkább politizáló előadása és legkiválóbb magyar drámája. Kivételes érzékkel szűri át a hétköznapi történelmet szereplőin, és ugyancsak kivételes tehetséggel lapolja egymásba a különböző cselekményszálakat. A tehetséges néptáncos története, akit szamizdatos barátja lehallgatott anyjának bevallott pedofil vonzalmai okán beszervez az állambiztonság, azonban jócskán túlmutat a személyes tragédián: egy komplett rendszert ismerünk meg általa. Pintér komolyan veszi Illyés Gyulát, miszerint mindenki szem a láncban – és pontosan ábrázolja ezt a láncot. Azt sem titkolja el, hogy így az élet képtelen működni. Amikor az állam az ember életének minden egyes területén jelen van, kimutathatóan vagy láthatatlanul (a színpadon a gigantikus orsós magnó amikor nem lejátszás, akkor felvétel üzemmódban forog), akkor egyszerűen nincs mit csinálni. Az előadás érzékletesen jelzi ezt, a koreográfia előre leosztott.

Igen, ebből totálisan hiányzik a pátosz, mégis fájdalmasan gyönyörű, költői jelenetekben gazdag az előadás, méghozzá a nagyszerű alakításoknak köszönhetően. Mert kell Friedenthal Zoltán játéka ahhoz, hogy ne tutyimutyi perverznek vagy sorsüldözte hősnek, hanem gyarló, és hétköznapi embernek lássuk a vágyától szenvedő, önmaga előtt végtelen megalázott, tehetetlenül vergődő, emellett tehetséges alkotó Balla Bán Istvánt. Hogy a Táncos fedőnév választása morálisan jellemző legyen a tehetségtelenségből a hatalom karjaiba szaladó Szujóra, ahhoz Thuróczy Szabolcs kell. (Sprőd pincérje pedig konkrét stílustanulmány.) Hogy a diktált és a gondolt meggyőződés között micsoda éles különbség van (és mettől meddig tart), annak érzékeléséhez elengedhetetlen, hogy Szamosi Zsófia és Pintér Béla mutassa meg ezt. Roszik Hella nem éppen nyitott szemmel járó anyája, Enyedi Éva kislány-maníroktól mentes, autentikus Timikéje, Stefanovics Angéla saját sorába már 13 évesen keserűen beletörődő kvázi csodagyereke ugyancsak gondosan felépített figurák. És még nem beszéltünk Csákányi Eszterről, aki a Pintér Béla és Társulatában valódi művészi otthonra lelt, A 42. hét főszerepe után itt két kicsit csinál, Tatár Imre anyukáját, a mindenre tanácsot tudó laza öregasszonyt (a szemébe lógó ősz tincs önmagában teljes jellemzés), illetve az Aczél Györgyre kísértetiesen emlékeztető Pánczél György elvtársat, a szürke apparatcsik szocialista embertípusának politikai monolit sűrítményét, a Hatalom megtestesítőjét és nyugodni sohasem képes birtokosát, aki maga is csak a rendszer szolgája. Ez az alakítás fogja össze a fények által penészszínűvé változtatott atmoszférát, az egyszerű kellékeket, mint a rendszer sajátos formavilágát reprezentáló közeget.

Hogy aztán ugorjunk a mába, és lássuk a szocialista rendszer láthatatlan élmunkásait, az egykori tartótiszt elvtársat és agitka elvtársnőt a finomkodó polgári szalonország politikai főeminenseiként, hogy lássuk, hová vezet a fű alatt-ország és a kibeszéletlenség: a gerinctelenség diadala, a kanális felszínre kerülése, a cinizmus teteje (mi más lenne, hogy a Balla Bán-díjjal tíz év alatti tehetségeket jutalmaznak), már nem is a középszer, hanem a legalja tündöklése. Egy elegáns villanással hirtelen színes és éles fotót látunk. Szóval tényleg megérkeztünk.

Minden értelemben. A Titkaink valódi tetőpontja a Pintér Béla és Társulata tizenöt esztendejének, nem véletlen, hogy a táncházi közegben a Parasztopera dalainak eredetijét hallhatjuk, képben pedig számos korábbi Pintér-előadás is megidéződik egy-egy megoldás, motívum erejéig. Pintér úgy beszél a jelenről, hogy nem hazudja el a múltat, sem nagyban, sem kicsiben (mi több, figyelemreméltó precizitással idézi meg a hetvenes-nyolcvanas évek mindennapjait a Róna üdítőitaltól a Tolbuhin körúton át Bárdos Deák Ágiig). Most már van sok Nemzeti Színháza az országnak, mégis, ha a nemzeti alatt a magyar nemzettel kapcsolatos érdemi kérdésekkel, múlttal és jelennel egyaránt foglalkozót, a hagyományt folyamatosan újraértelmezőt, az újat a régi fénytörésében láttatót értünk, akár metsző humorral, de emberi szeretettel, akkor a legnemzetibbnek a Pintér Béla és Társulata nevezhető. A legcsekélyebb fenntartás és mindenfajta idézőjel nélkül.

Forrás: http://7ora7.hu/programok/titkaink/nezopont

Pintér Béla új előadásával bebizonyítja, hogy mégiscsak létezik ideális színház: a Titkainkban minden megvan, amiért érdemes akárhány csalódás vagy időpazarló semmiség után mégis újra meg újra színházjegyet venni. Őszinte könyörtelenséggel beszéli ki közös dolgainkat, egy társadalmat meghatározó traumaegyüttest, miközben a múlton keresztül a máról és a jövőről is szól; s teszi mindezt egy mesterien megírt dráma alapján, egy minden apró részletében kidolgozott rendezésben, formailag vegyítve a hagyományosat az előremutatóval, elképesztően ötletes vizualitással, és egytől egyig mélyen átélt, emlékezetes színészi alakításokkal.

Pintér kétrétegű drámájának egyik része olyan szembenézés Magyarország közelmúltjával, ami nemcsak a színházból, de a közbeszédből is fájóan hiányzik: a besúgókról és besúgottakról beszél, súlyos, egyéni sorstragédiákon keresztül mutatva be a rendszer működésének sajátosságait. Azokról szól, akik akárhová menekülnének a gépezet csápjai elől – itt épp a táncházmozgalomba -, nem tudják kivonni magukat a hatalom mindenkire rákényszerített, családokat, kapcsolatokat, egyéneket, és végső soron társadalmakat tönkretevő akarata elől. Illetve azokról, akik egyéni bosszúvágytól, ideológiai kiképzéstől, hataloméhségből vagy opportunizmusból állnak be azok közé, akik nem veszik észre, hogy a kezükbe adott faanyagból nem csak az ellenségeik, de saját maguk koporsóját is ácsolják.

Pintér mindennek a hihetetlen pontos feltárásán keresztül végül eljut a mába is, hogy egy hangsúlyos aktualitása miatt egyszerre humoros és dermesztő jelenetben néhány laza csuklómozdulattal felskiccelje azt is, hogyan élnek tovább máig és holnapig az előző rendszer alapjai, reflexei, beidegződései.

És ha mindez nem volna elég, a darab másik rétege – A 42. hét után újra – erősségében egy ógörög drámához hasonló sorstragédia egy férfiról, akit maga alá gyűr orvosolhatatlan bűne, a pedofília. Aki, mint a futóhomokba ragadt ember, minden vergődésével csak még rosszabb helyzetbe kerül, s ellenállásra sem saját vágyával szemben, sem a pártállami zsarolással szemben nem képes. Olyan összetett, szerteágazó dráma ez, amelynek minden egyes cselekményszála önmagában egy teljes értékű sorstörténet: a pedofil férfihoz körömszakadtáig ragaszkodó, majd a megaláztatásba mégis beleszégyenülő nőről; a szamizdat-terjesztő ellenforradalmárról, az ő nyugatos fiáról és a férfi jóravaló, de hithű szocialista barátnőjéről; vagy a hatalmának erejét hazug módon személyes sármnak gondoló Pánczél elvtársról.

Ezeket a komplett regényeket van, hogy a szavak helyett pusztán a végtelenül kidolgozott színészi játék teszi láthatóvá: például a táncházba csak besúgnivalóért járó tartótisztet adó színész (hogy ki ő, maradjon meglepetés) hangsúlyai, arckifejezései és ezek változásai mindenestül felrajzolnak egy mégoly összetett jellemet. Csákányi Eszter Pánczél György elvtársa letaglóz: lefelé öntelt, felfelé álszerény, már testtartásában sem őszinte, manipulatív, és össze-vissza ketyeg benne egy időzített bomba. Csákányi, mikor Pánczélt játszik, más emberré lényegül, mint amikor idős pszichológusnőt – a két figura közti teljes hasonlótlanság lenyűgöző. Friedenthal Zoltán pedofiljának gyötrődése és önemésztése az első pillanattól olyan súlyos, hogy elhajlik alatta a deszka – és minden újabb megaláztatásnál hallhatóan reccsen még egyet. Friedenthal ezzel a robusztus, egy-egy pillantással nagymonológokat kifejező játékkal talán élete alakítását nyújtja.

Stefanovics Angéla kamasz fiúja azért nagyszerű, mert nem vesz tudomást a nemcseréről: a színésznő rezignált, kamaszosan, de némiképp jogosan beképzelt félig felnőtt-félig gyereket játszik. Enyedi Éva kislánya viszont épp azért remek, mert tudomást vesz a kisgyerekségről: nemcsak bájos naivitással hiteti el a nézővel a romlatlanságot (és veti fel a kérdést: hogy lehet a megrontott romlatlan?), de remek kontrasztot teremt az épp miatta magát marcangoló Friedenthal búskomor, meghajtott fejű földhöz préseltségével. Pintér Béla, Szamosi Zsófia és Roszik Hella egy-egy pillantással, mozdulattal képesek mindent kifejezni, ezáltal játékuk az elsőtől az utolsó percig lankadatlanul izgalmas marad – pláne, mert a rendező Pintér nagyon ügyel minden apró jelzés, poén, gesztus részletes kifejtettségére. Thuróczy Szabolcs unottan utálkozó, a vendéget lenéző és nyűgnek tartó pincére nem csak ember: embertípus és néplélek.

Pintér szövege mindvégig szembemegy a klisékkel, az elvárásokkal, sőt önreflexíven utal is ezekre. Párbeszédei élőek, humora feketén és világosan is remek. Egyfajta humor már Benedek Mari voltaképpen realista jelmeze is: a retrónál is retróbb ruhák – na meg a Pintér Béla beatfrizuráját egy zseniális ötlettel megfogó két hullámcsat – groteszk módon emelik el a cselekményt. Tamás Gábor díszlete pedig egyszerű, mégis látványos, ötletként pedig telitalálat: a gigantikus, mindenkit beárnyékoló orsós magnó kevésbé a talpalávalót szolgáltatja a táncosoknak, még inkább felvesz, rögzít, kényelmetlen érzetet ad. Még a világítás is csodálatos: Varga László konkrétan fekete-fehér tévéképpé tudja változtatni a színészeket ez által, hogy aztán a végén színes, mai fényképbe villanjon a kínosan ismerős, semjénzsoltos, hoffmannrózsás, gulyásmarcis, petőintézetes jelenet.

Nehéz elhinni, hogy mindez benne van a mindössze két órás előadásban. Pedig benne van – egész Magyarország, úgy, ahogy csak a színház tudja megmutatni, és ahogy a színháznak kell megmutatni. Ha van egy Pintér Béla, aki nem csak hajlandó, de képes is erre.

Forrás: http://egyfelvonas.postr.hu/a-besugasra-epult-nemzet

A Titkaink című előadás sztorija jól bele van betonozva a nyolcvanas évekbe, de ez ne tévesszen meg senkit. A néptáncmozgalom élt, él és élni fog, hajdani ügynökeink pedig egyenesen virulnak.

A díszlet egyetlen óriási tekercses magnó, lehet például Tesla, Terta vagy Vörös Szikra – olykor forog a hátsó falon, olykor megáll, néha a játszó személyek nyomkodják a gombjait, és sejtjük, hogy leginkább „felvétel” üzemmódban dolgozik. Van persze élő zene – nincs is táncház nélküle; márpedig ez itt egy táncház, ahol a kor hosszúhajú fiataljai (micsoda parókák, istenem! és Benedek Mari ki tudja honnan előásott jelmezei, trapper-farmer!) rendes szocialista szabadidős tevékenységgel múlatják az időt, ez volt a szelep akkoriban, székely-lassú meg csárdás.

Aztán gyorsan kiélesednek az arcok a fekete-fehérből: Pintér Béla majdnem olyan összetett történetet tálal elénk rövidebb-hosszabb jelenetekben, mint a Kaisers TV Ungarnban. Retró – mondanánk első blikkre; és joggal, hiszen rengeteg jel utal arra, hogy szigorúan a nyolcvanasokban mozgunk.

Nemcsak az, hogy az egyik szereplő, a Tatár Imre nevű – akit Pintér Béla megint az ő megérzékítésre hangolt színészi eszköztárával egyszerűen-nagyszerűen odatesz elénk – egy Vasfüggöny nevű szamizdat lapot szerkeszt, miközben szeretője, Bea maga a szocialista embertípus. Őt Szamosi Zsófia alakítja hitelesen.

Mert mi ugyan nevetünk a valaha – vagy sosem – hallott frázisokon meg a Róna-meggyen, de ők halálos komolyak, akár egy szappanopera vagy egy valóságshow szereplői; és ezzel máris oda a retró, mert egyenrangúan társul mellé a jelen.

Pintér szövegének ez a bravúrja: ahogy a pedofíliájával viaskodó férfi gyötrelme, öngyötrése és végül önbüntetése lehet itt és most, úgy az ennek révén keletkező zsarolhatóság is döbbenetesen kortársi jelenség, legföljebb az ügynöki beszervezésben nem merül ki a mai eszköztár. Fejlődtünk, ugyanis.

És van itt két tönkre menő párkapcsolat – a fentebb említett mellett a pedofil férfié, akit Friedenthal Zoltán lehengerlő reflektálatlansággal, szimpatikus érzelmi tágassággal empátiából fogalmazva állít elénk –, és mindkettőben egy gyerek, egy kislány és egy kisfiú, ők korunk felnőttjei. Terheltek erősen, akár sikerre, akár kudarcra ítélte őket a gyerekkoruk.

Aztán lehet retrónak tekinteni a nyolcvanasok urait; Pánczél György elvtársat, aki a kor sablonrutinja szerint szervezi be és tünteti ki a kiszolgáltatott embert, de Csákányi Eszter frappáns férfi-portréjából az is kiderül, hogy ma legföljebb az öltönyök jobbak, a lényeg – a zsarolás, a vélt vagy valós kiszolgáltatottsággal való visszaélés – ugyanaz.

Csákányi egyébként egy másik kabinetalakításban laza, önálló gondolkodású pszichológust hoz – ez is provokáció egy olyan korban, amely éppen ezt, az önálló, netán kritikai gondolkodást nem tűri. Lehallgatják őt is – de meghal, még mielőtt a hatalmi erőszakszervezet utolérné.

Nem kevésbé súlyosak azok a momentumok és figurák, amelyek ugyan korba és rendszerbe ágyazottan bukkannak föl, de könnyedén ívelnek át korokon és rendszereken. Ilyen például a Thuróczy Szabolcs által megformált Szujó, aki táncosnak tehetségtelen ugyan, de tartótisztnek kiváló; s hogy összefüggés van a kettő közt (vagyis önnön tehetségtelensége miatti frusztrációját használja energiaforrásnak a másik tevékenységében), azt nehezen köthetnénk kizárólag az átkos szocializmushoz. Szujó a bosszúálló típus: beépül és leigáz.

A mozaikos szerkesztésű történet szálai fokozatosan fonódnak össze, és egyre mélyül a tabló, amelyből – mondom újra – távolról sem csak a közelmúltunk néz vissza ránk. Noha ez sem volna kevés: hiszen éppen a múlttal való tárgyilagos vagy szenvedélyes szembenézés hiánya a gyökere megannyi mai nyavalyánknak, és itt többre kell gondolnunk, mint az ügynökakták megnyitásának minden kormányzat általi elsumákolására.

Arra is például, hogy hogyan nyomul bele a hatalom a legprivátabb szférákba, házasságokba, párkapcsolatokba, gyereknevelésbe, meg arra is, hogy hogyan itatja át nemcsak a primer áldozatnak tekinthető nemzedéket, hanem még a következőt is. És megnyomorítja a cselekvőket, meg azokat is, akik csak a következményeket viselik; itt van például ez a Kata, Roszik Hella finom áldozat-játékában, aki vakságot és süketséget fogadva szeretné megtartani azt a férfit, aki a kislányát molesztálja.

Pintér Béla színházában a szöveg és az előadás kapcsolata többnyire oly szoros, hogy szinte kizárólagosan feltételezik egymást – vagyis ennek a szövegnek pontosan ez az előadás felel meg. Úgy, ahogy van: a szereplők játékon kívül is többnyire ott ülnek a játéktér két oldalán, a zenészek – Pelva Gábor és Póta György – be-belépnek egy-egy jelenetbe, és a lelkes törzsközönség humorban, iróniában is megkapja, ami hagyományosan jár neki itt. A színészek – régiek és újabban csatlakozók – mind flottul beszélik Pintér színházi nyelvét, melynek alapja a tökéletes és teljes bele- és átélés. A reflektálás a közönségre van bízva – mi meg ebben vagyunk jók. Elhisszük, mert így van: Stefanovits Angéla kiskamasz Ferikéje zenei zseni, Enyedi Éva ugyancsak kiskamasz Timikéje pedig egyszemélyes embermentő szolgálat.

Mindketten ki is teljesednek, éppen úgy, ahogy erre gyerekkoruk predesztinálja őket. A jelenbe ágyazott befejező jelenetben Pintér voltaképp csak felskiccel egy kiszámítható folytatást: az egykori Szujó tartótiszt miniszterelnökként, a hajdani komcsi Bea államtitkárasszonyként tünteti ki a fiatal zongoraművészt, és vonja meg a pénzt a pedofil férfiről elnevezett gyerekmentő alapítványtól, amelyet az egykor molesztált Timike vezet. Bizarr ötlet, mert csupa naturalizmus.

A Pintér Béla rendezte előadás azért felkavaró, mert pusztán tükör, és rémes a kép, amely visszanéz ránk.

Forrás: http://hvg.hu/kultura/20131006_Ugynokkerdesbe_botlott_Pinter_Bela