skip to Main Content
Menu

Ha továbbra is szeretnéd kapni a hírlevelet

Kedves Hírlevél-olvasó! Bizonyára értesültél már a személyes adataid kezelését érintő Általános Adatvédelmi Rendeletről (az Európai Tanács és a Parlament (EU) 2016/679 rendelete, General Data Protection Regulation, azaz GDPR), mely 2018. május 25-én lép életbe. A rendelet értelmében csak akkor küldhetünk Neked továbbra is hírlevelet, ha hozzájárulsz adataid kezeléséhez. Ellenőrizd a postafiókod, mert a megerősítést kérő hírlevél már ott van! Ha megnyitod, csak néhány percre lesz szükség: újra meg kell adnod a neved és az e-mail címed, majd két pipát kell tenned:…

Tovább

Elmarad!

Kedves Nézőink! A ma esti (május 22. kedd 19.30) A Sehova Kapuja című előadás Adorjáni Bálint betegsége miatt elmarad. Készpénzzel vagy bankkártyával a Szkéné Színházban vagy az Átrium Színház jegypénztárában személyesen vásárolt jegyeik árát ma este az előadás helyszínén: az Átrium Színházban visszakapják. Online vásárolt jegyeik árát az Interticket rendszere fogja visszautalni. Aki átutalással fizetett, választhat a jegyek árának visszautalása illetve az ősszel várható első A Sehova Kapuja előadásblokk valamely előadására történő beváltása között. Bővebb információért Bendák Mónikát kereshetik a jegy@pbest.hu címen vagy…

Tovább

1%

Köszönjük, ha adója 1%-ával a Pintér Béla és Társulata működését támogatja! Adószámunk: 18245426-2-43

Tovább

50. Fácántánc

Az ötvenedik Fácántánc alkalmából összegyűjtöttünk néhány kritikarészletet az előadásról. „Pintérék legújabb előadása gazdag fantáziával komponált, abszurdba hajló fergeteges blődli. Érett opusz (na jó, paraszthajszálnyit egyenetlen), a szatirikus vonulatból, amely parabolisztikus alulnézetben számol be a dolgok állásáról. Úgy beszél a világról (a világunkról), hogy csak sírni lehet rajta röhögés közben. Kafkai léthelyzetekbe ágyazott, szürreáliákat ostromló, stilizáltan sültrealista játék. Amelynek bukéját többek között a korok, kultúrák, nyelvek, diktatúrák közötti csúszkálás, pendlizés adja. Kiforgatott népzene, ironizáltan felturbózott rituálé, műakcentusos beszéd, mindez humorforrásként: az…

Tovább

Meghívás a DESZKA Fesztiválra

Örömhír: a Katona József Színház és a Pintér Béla és Társulata közös produkciója, az Ascher Tamás Háromszéken című előadás meghívást kapott a XII. DESZKA Fesztiválra, a kortárs magyar drámák seregszemléjére Debrecenbe. Az előadás időpontja: április 8. vasárnap 19.00 A DESZKA Fesztivál teljes programja itt érhető el.

Tovább

A Katona József Színházban, a szerző rendezésében mutatják be decemberben az Ascher Tamás Háromszéken című Pintér Béla-darabot. Az előadásról, A bajnok visszhangjáról, és a két társulat találkozásáról Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs mesélt a hvg.hu-nak.

hvg.hu: Az előadásról annyit tudunk előzetesen, hogy az egy A bajnok című korábbi darabot támadó cikkre reagál, és Máté Gábor nőügyeiről fog szólni. A címe azonban Ascher Tamás nevét viseli. Hogyan érnek össze a szálak?

Elek Ferenc: Az az ominózus cikk feltette a kérdést Pintér Bélának, hogy miért nem ír Máté nőügyeiről is egy darabot. És erre ő írt. De az előadás sokkal több lesz ennél: a kaposvári színház és a Katona ötvözéséről, a színház belső világáról szól. Egy huszonvalahány évvel ezelőtti fikciós történetet mutat meg, ami persze érinti Máté Gábor életét, de ugyanúgy Ascherét is.

Thuróczy Szabolcs: Igazából nem akarunk konkrétumokat mondani, mert bár a darab vége és az egész drámai kifutása a Béla fejében már megvan, de még nincs leírva. Azt viszont állíthatom, hogy a két világ, az erdélyi kultúra és a budapesti művészszínházi élet találkozása nagyon érdekes lesz. Egy csomó konfliktus és humor forrása. Road movie-szerűen megyünk, utazunk az ereje teljében lévő Ascher Tamással, Bezerédi Zoltánnal és Máté Gáborral. Mi Ferivel ketten játszunk egy karaktert.

hvg.hu: Ezt hogy képzeljük el? Cserélnek időnként vagy egyszerre vannak színpadon?

E. F.: Szabi Babarczy Lászlót, én pedig Zsámbéki Gábort játszom. De mégis ez a két rendező-igazgató egy személlyé olvad össze: a Katonavári Kaposa József Színház igazgatójává. A társulat is egy emberként kezel minket.

hvg.hu: Ezt elég nehéz elképzelni.

T. Sz.: Elmondva kicsit bonyolult, de reméljük, a színpadon egyértelmű lesz. Babarczy és Zsámbéki két különböző stílusú, de nagyformátumú ember. Zsámbéki a filosz, rendkívül nagy tudású, Babarczy pedig hordozza magában azt az erőt, hogy egyből kimondja, amit gondol. Béla tisztelettel ábrázolja őket.

hvg.hu: Tehát olyan embert kell megformálni, aki nap mint nap jár-kel a színházban. Vékony jég: hogyan lehet kikerülni, hogy paródia legyen?

T. Sz.: Gyűjtjük a mozgásokat, a gesztusokat, mivel hasonlóképpen kell léteznünk, ezeket teljesen magunkévá kell tennünk.

E. F.: Közben vigyázni kell, mert színházat csinálunk és nem dokumentumfilmet. Én nagyon szeretem Zsámbékit, és tudom őt utánozni, pont emiatt van bennem egy csengő, ami néha megszólal, hogy hahó, ő ezt sosem csinálná. Ez engem jelen pillanatban még nagyon feszít, mert lehet, hogy egy-egy gesztus, mondat jót tenne színházilag, ugyanakkor tartok attól, nehogy gyengébb minőségű embernek mutassuk őt. De tudom, hogy Bélának sem ez a szándéka, hiszen kizárólag azokat írta bele, akiket szeret.

hvg.hu: Említették, hogy nagy tisztelettel beszélnek a rendezőkről: ez akár azt is jelentheti, hogy kizárólag jó színben tüntetik fel őket.

E. F.: Ha valaki arra számít, hogy na, itt legyen valami rossz is róluk, az örülni fog. Nem bánik velük Béla kesztyűs kézzel. Mindenki, még Pintér Béla is megkapja a magáét. (nevet) Abszolút előtérbe kerülnek az emberi gyengeségek, még ha olyan helyzetekben is, amik a valóságban nem történtek meg.

hvg.hu: Máté vagy Zsámbéki benéz időnként a próbákra?

E.F.: Nem. Nyilván megnézik majd, de ők nagyon kritikusak és kemények magukkal szemben, nem tudom elképzelni, hogy majd kikérik maguknak, amit látnak. Belső használatra minden évben csinálunk szilveszteri műsorokat, paródiákat. Amit ott kapnak tőlünk, azt nem teszik zsebre, és mi ezt hivatalosan csinálhatjuk, de még sose volt belőle bajunk. Pedig némelyik jelenet kegyetlen, gyilkos és metsző. De Máté, Ascher és Zsámbéki is nagyon várják ezeket, mert számukra jó visszajelzés.

hvg.hu: Rengeteg támadás érte a Katonát A bajnok miatt. Hogy tekint erre vissza utólag a társulat?

E. F.: A támadásokról: jobb lett volna, ha nem így alakul. Az újságíróknak sikerült felfújni és tévútra vinni ezt az ügyet. A bajnoknak ugyanis nem az volt a lényege, hogy itt egy politikus életét meséljük el. Azt akartuk megmutatni, hogy egy potentátnak, miközben épp a csúcson van, hogyan megy szét az élete, a családja. Magyarországon most ki lehet potentát? Egy politikus. Hogy hogyan omlik össze egy élet, az fontos dolog, és kell róla beszélni. Egyébként élveztük a darabot próbálni, áldásos és jó időszak volt.

T. Sz.: Én csak külső szemlélőként figyeltem a dolgokat, de szerintem nagyon izgalmas volt az alapanyag, egy igazi shakespeare-i dráma. Régóta dolgozom Bélával, a legtöbb előadásában sok ilyen elem van. A Katonában ez nagyobb visszhangot kapott, de én szeretem, amikor pengeélen rohangál egy előadás.

hvg.hu: Az Ascher Tamás Háromszéken annyiban mindenképp más, hogy már nem csak katonás színészek játsszák. Négyen a Pintér Béla Társulat tagjai, és tizenkét itteni színész játszik. Nem törte meg a találkozás a szokásos rutint a csapatokban?

T. Sz.: Nem akarok ömlengeni, vagy ilyesmi, de az itteni színészek belső intelligenciája nagyon hamar leszedi Béla szövegeit. Mikor először vagy másodszor olvasták az új szöveget, egyértelmű lett, hogy tudják, mi a lényeg, a finomság, hol a hangsúly. Nagyon jó kvalitású színészek vannak itt, jól kompenzálják Béla „türelmetlenségét”, hogy nincs egymás mellett elbeszélés. A színház, mint olyan, új, de elég sok itteni színésszel dolgoztam már filmben vagy színházban.

E. F.: Hát az semmiképp nem rutin számomra, hogy még néptáncolhatok is a darabban… (nevet) Koncentrált, de szórakoztató munka zajlik, Béla nagyon fegyelmezett tempót diktál.

T. Sz.: Mert csak akkor látja maga előtt, hogy mi működik, és így tud otthon őrlődni magában, hogy mi izgalmas, mi nem. Közben jönnek színészszempontból is előrelökő kritikák, akkor ott változtat, újraír. És közben el sem helyezte magát színészként, az az utolsó napok problematikája lesz. Amúgy nagy ajándék az élettől, hogy beleúszhatunk ebbe a sűrű, katonás létbe, mindenféle stílusú, korú emberrel találkozunk. Később, ha Bélának eszébe jut valami új darab, akkor könnyebb dolga lesz, mert most rálát a társulatra.

E. F.: Meg hát, abszolút a melóról szól minden, és mind a kettő nagyon jó szemléletű banda.

hvg.hu: Azzal, hogy a próbák közben folyamatosan íródik a darab, tud reagálni az aktualitásokra. Az elmúlt hónapok színházi zaklatási botrányaira például mennyire reagál az előadás?

E. F.: Reagál. De ízlésesen.

T. Sz.: Nem öncélúan, hanem a darab szerves részeként reagálunk. Tehát nem az van, hogy kikacsintunk. Nehogy az a vonal erősödjön fel, hogy az a mocskos színházi világ! Mert a zaklatás és a visszaélés minden közegben előfordul. Ne csak magunk alá gyújtsunk tüzet! Ez persze nem azt jelenti, hogy a társadalom összes többi rétegét korbáccsal fogja ütni Béla.

hvg.hu: Önök személy szerint óvatosabbak a botrányok óta? Próbákon vagy civilben jobban megfontolják, mit tehetnek és mit nem?

E. F.: Természetes, hogy az erőszak minden formáját mélyen elítéli és elutasítja az ember. De megmondom őszintén, egy kicsit attól is félek, hogy a humor, a könnyedség fog kikopni az életünkből.

T. Sz: Igen, mert ha valaki rácsap a fenekedre, akkor rögtön jöhet olyan reakció a közegből, hogy „ez meg mi volt? Látta az egész színház!” Én meg mondhatom, hogy ez csak vicc volt, de ez már nem lehet vicc.

E. F.: Egyébként én magamon érzem, hogy óvatosabb vagyok. Meggondolom például, hogy megölelhetek-e valakit. Nagyon emocionális ember vagyok. Van, hogy akit kedvelek, azt megölelem. Most pedig felmerül, hogy nehogy félreértsenek. Szóval bennem elég mély nyomot hagytak a zaklatási ügyek. Van ezzel dolgunk.

T. Sz.: Szerintem kicsit mindenkit megrázott, hogy figyeljen, fókuszáljon önmagára. Fontos, hogy ha valaki kiáll, és beszél valamiről, akkor előbb vizsgálja meg önmagát.

hvg.hu: A Háromszékben, ha jól tudjuk, hangsúlyos szerepe lesz néptáncnak, népzenének is. Táncházszerű próbák zajlanak?

E. F.: Három-négy órás táncpróbák vannak! Ez elég fárasztó, ilyen próbákhoz itt nem szoktunk hozzá. Bárcsak fogynék is! (nevet)

T. Sz.: Pedig mekkora flash, hogy az Elek Feri néptáncol, hát azért ez nem minden nap van a Katona színpadán! (nevet) Egy új kultúra jön be, de olyan zenével, hogy leszáll a fejed. Béla imádja a népzenét. Az itteni közönségnek pedig valószínűleg újdonság lesz a népzene hangsúlyozása.

hvg.hu: A bajnok zeneileg volt nagy kihívás a színészeknek.

E. F.: Hangilag nekem volt a legkönnyebb A bajnokban, mert abszolút a hangfekvésemnek megfelelőek a zenei megszólalásaim. A főszereplőknek azért sokkal több dolguk volt a zenei részekkel. Élveztem az énekpróbákat, meg hogy énekelhettem.

T. Sz.: Amikor Feri énekelt, olyan volt, mintha mézzel kenegettem volna magam. Csak becsuktam a szememet… A Müpában lesz egy táncestje is. Ahol egy galambbal táncol… Egy óra alatt elkapkodták az összes jegyet… (nevet)

hvg.hu: A színlapon van egy szövegrészlet, rímekbe szedve. Ez azt sejtteti, hogy az egész előadást rímbe szedte Pintér Béla. Jól gondoljuk?

T. Sz.: Igen, és ez rengeteg humor forrása. De nem lesz zavaró, egy idő után már csak folyik rád, mint egy dallam. Ilyen szempontból viszont kicsit rizikósabb is nekünk, színészeknek, ha elrontjuk. A minap történt, hogy Béla szólt a próbán, hogy gyerekek, én úgy tudtam, hogy rímben van, de egyet sem hallottam az elmúlt nyolc mondatban.

E. F.: A szöveg keresztrímelésű, így könnyű megtanulni.

hvg.hu: Pintér Béla előadásai közben gyakran sírunk-nevetünk egyszerre. Így lesz most is?

E. F.: Én úgy érzem, a darab katartikus és szívbemarkoló lesz, mint a Titkaink, ami az egyik kedvenc előadásom. Pontosan ezt hordozza: sírok, nevetek, és fejbe csapva jövök ki. Azt hiszem, itt is megvan a lehetőség, hogy ez történjen.

Balla István-Czeglédi Fanni

Pintér megint egy diktatórikus világról beszél, csak a diktatúra helyszíne most nem egy ország, mint a Titkainkban, nem is iskola, mint a Fácántáncban, és nem egy család, mint a Sütemények királynőjében, hanem az igazgatói akarattól függő Katonavári Kaposa József Színház mesebeli helyszíne: a hajdani, legendás Kaposvárból és a mai Katona József Színházból összegyúrt nevű minidiktatúra.
A magyar színház jobban kedveli, ha a szereplőket Nyinának és Bánk bánnak hívják, mint ha Ascher Tamásnak vagy Máté Gábornak. Pintér Bélát ez nem túlzottan zavarja. Előző katonás rendezésében, a 2016-os A bajnokban a polgármestert felesége egy versenysportoló nőért akarta elhagyni. E szcenárió könnyedén ráolvasható volt egy közszereplőnk életére is, de a szóban forgó város lakóinak szembeötlő párhuzammal az előadás végül nem kezdett semmit. Mindez annyiban érdekes, hogy a Heti Válasz újságírója akkoriban felvetette, ilyen erővel a Katona igazgatójának magánéletéből is készülhetett volna előadás. El is készült a mű: e második vendégrendezésével pedig Pintér Béla végre megérkezett a Katona József Színházba. A kicsit döcögős előadáskezdet után túljárt (szerencsére nem csak a politikai hátszéllel háborgó újságíró, de) mindannyiunk eszén.
Az Ascher Tamás Háromszéken egyszerre szürreális és abszurd cím, mint A kopasz énekesnő. Szürreális, mert mindaz, amit ebben az előadásban Ascher Tamás kulturális ikonként jelent, igen távol áll (nem esztétikai, hanem a hatalmi kánon értelmében) attól, amire Pintér most Háromszéket – mint az „urbánusokkal” szembeállított „népiek” kulturális fővárosát – kijátssza, hogy rögtön utána le is rombolja tudatunk e közhelyeit. És abszurd, hisz a mű az ígérettel ellentétben Máté Gábor magánéletét hivatott színre vinni (bár mint az majd a későbbiekből kiderül, a helyzet még ennél is bonyolultabb). Mindenesetre az Ascher Tamásnak maszkírozott Keresztes Tamás első antréja után egy teljes percig meg sem tud szólalni, akkora a nézőtéren a röhögés, annyira tökéletes a paródia és tökéletes Benedek Mari maszkja. Jó lehet Keresztest nézni akkor is, ha valaki még nem látott Aschertől nyilatkozatot, de biztos, hogy ha már látott, akkor jobb: katartikus szilveszteri kabarét is kapunk tehát. És ott van a Fekete Ernő formálta Máté Gábor, az egyik legerősebb alakítás: ez a kissé üres fejű, magáról többet képzelő Máté szétvetett lábú, nárcizmusát rosszul leplező testtartással hallgatja az előtte vizsgázó erdélyi színjátszócsoportot. Gesztusrendszerében elismert bölcsészprofesszorokat vélek felismerni, ahogy bizonyára rangos katonákat és híresebb vadakat terelő juhászokat is lehetne. Fekete tökéletesen hoz egy mindannyiunk számára ismerős, szakmájában elismert, de magánéletében nem kiemelkedő, emberileg gyenge férfit.
Csakhogy lépett már Pintér Béla színpadára Ascher Tamás és Máté Gábor előtt Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Bárdos Deák Ági és mások is. Nem látok különbséget. Ismét itt vannak e kultikus, személyesen azonban sem eddig, sem ezután nem ismerős alakok, ez esetben, ahogy a darabban Jordán Adél rajongó tekintetű Tordán Lédája fogalmaz némi szolid túlzással, e két morcos zseni ikonja vagy karikatúrája. Akikről egyszer csak kiderül, hogy: gyengék ők is, mint mi. És ott van bizony Pintér Béla is, és nem valami hízelgő a portré!, a Titkainkból ismerős, nevetséges, retrofrizurával, Dankó István játssza. Maga Pintér is fellép: ez is kis szerep, de Bélaként és Áronként egyaránt frusztrált, teperő, a kőszínházból kivetett rendezőket oszt magára: mindez, maradva az előadás versnyelvénél, a Katona nagyszínpadán torkollik balladaian fájdalmas tragédiába. Végre nemcsak mi, köznapi emberek mutatkozunk a színpadon esendőnek, hanem a napjainkban továbbélő zsenikultusz jegyében a gyakran erkölcsi elvek alól fölmentett, nagybetűs Művészek is. Pintér szimpatikus pofátlansággal saját színházukban viszi színre ezeket az Aschernek, Máténak, Bezerédi Zoltánnak nevezett szereplőket: és bár adott a fikciós keret, e trükkösen felhasznált, ritka önreflexió visszacsempészése révén képes olyan kölcsönösséget teremteni színpad és nézőtér között, amely nem mutatja az előadókat, tehát saját magukat sem jobbnak, mint minket. És így azért mégiscsak könnyebb szembenézni azzal a nem túl hízelgő portréval, amit saját magunkról is látunk.
Pintér megint egy diktatórikus világról beszél, csak a diktatúra helyszíne most nem egy ország, mint a Titkainkban, nem is iskola, mint a Fácántáncban, és nem egy család, mint a Sütemények királynőjében, hanem az igazgatói akarattól függő katonavári Kaposa József Színház mesebeli helyszíne: a hajdani, legendás Kaposvárból és a mai Katona József Színházból összegyúrt nevű minidiktatúra. Ahol a színészek sorsa a felettes jóindulatától függ: a kétfejű sárkány Tabajdi Sándor név alatt két doppelgänger. A volt kaposvári igazgatót, Babarczy Lászlót megtestesítő Thuróczy Szabolcs. És Zsámbéki Gábor, akit Elek Ferenc játszik: Zsámbéki neve összekötő kapocs a két színház közt, lévén volt kaposvári igazgató is, de a Katonának is ő az egyik alapítója. Katonaváron nem lehet megszülni a karrier feladása nélkül a gyereket, panaszolja Enyedi Éva csodálatosan megformált, magányos, idős színésze. Mindezt azért, hogy a színészt beskatulyázzák és ráosszák azt az öt mondatot, amire alkatilag érdemesnek tartják: utóbbira a több színészi feladatra érdemes Takátsy Péter replikázik emlékezetesen. Mint minden hierarchikus rend, ez az intézmény is megengedi a kihasználást, így a szexuális kihasználást is, de azért a Kaposa igazgatója azt állítja, hogy az orvosok zaklatási ügyeit mi nem érthetjük. Pintér megint reflektál saját, ambivalens viszonyára a kőszínházhoz, tágabb értelemben az elitista kánonokhoz és a hatalomhoz. És látunk egy fergeteges Ascher–Pintér paródiát, ahol Ascher Tamás védjegyét, a búgócsigás Három nővért Pintér Béla népdaloperai formanyelvén mutatják be. Az itt látható eredetmítosz értelmében Pintér Aschertől lopta az életre szóló ötletet, akinek Három nővére viszont Pintér köpönyegéből bújt elő. Máté Gábornak ebben az előadásban nincs egyetlen saját ötlete se. Ki anyagi, ki más, egyaránt a megbecsültséggel összefüggő okokból lesz frusztrált, és vezeti le e frusztrációt az alatta lévőkön. Mikor pedig az őt kritizáló Ascher Tamáson és az általa képviselt értékrenden III. Richárd-i bosszút álló ősmagyar igazgató átveszi a színházat, nem egy aranykornak lesz vége, csak a rosszat követi valami még rosszabb.
Az önparódia fergeteges, ami az alakításokat illeti. És hol gyengébb, hol kiváló, ami a megírtságot. De az előadás nem azért kimagasló, amit eddig összehordtam, hanem mert ez a sok, szeretni való hülyeség felerősíti Tordán Léda tragédiáját. Jordán Adél nagy színésszé ért. Lédájának vonzódása a zsenihez (mintha Adyhoz), erdélyi tájszólása, Wass Albert-szavalása, revizionizmusa úgy tud parodisztikus lenni, hogy neki magának (a szerepnek tehát) nem paródiája, hanem bájos lényének lényege. Ahogy Pintér anno kiszabadította a népdalt a hagyományőrzés ketrecéből, most Jordán Adél szexepiljének segítségével egy szereplőjét szabadítja ki a népi–urbánus ellentét máig nagy hatású, hamis egyértelműségéből, illetve a művész zseni és a kurvoid színésznő sztereotípiájából, amikor elbizonytalanítja a nézőt: ez a lány egyszerre Trianon-hívő, tiszta szívű, naiv, szerelmes, karrierista és szerethető? Katonavári színésznő akart lenni? Őszintén szerelmes volt a férfiba, aki indirekte odaígérte neki a „Katonavári királyságot”, ha cserébe egy kicsit járnak? Lehet ez mind egyszerre? Lehet, mert Pintér Béla. És lehet, mert Jordán Adél.

Ha azt gondoltuk, hogy a Heti Válasz cikke provokatív – amelyben egy újságíró arra utasítja a Katona József Színházat, hogy inkább nézzen körül saját háza tájékán, mielőtt kormánypárti politikusok magánéletében turkálna –, akkor még mindig nem ismerjük eléggé Pintér Bélát. Az Ascher Tamás Háromszéken című előadásához képest ugyanis a sajtóorgánum nyílt támadása már-már szeretetteljes, atyai dorgálásnak tűnik.
Azt persze ugyancsak fontos megjegyezni, hogy a konfliktust kirobbantó Pintér-előadás, A bajnok művészileg messze felülemelkedik a jobboldali csatározásokon. Ám ha nem lett volna a Heti Válasz cikke, a markáns felelet is elmarad volna, márpedig kétségtelen, hogy az Ascher Tamás Háromszéken minden pillanata színháztörténeti jelentőségű. Pintér ugyanis valóban darabot írt és rendezett az igazgató, Máté Gábor nőügyeiről, de a történet korántsem korlátozódik erre: a kiszolgáltatottság metafizikája úgy itatja át az egész előadást, hogy közben a nézőtér egy percre sem csendesedik el. Mert van itt min nevetni. És van itt min nevetve sírni.
Nincs olyan mondat, gesztus vagy apró vállrándítás, amely ne a művészi szabadság végtelenségéről tenne tanúbizonyságot: a színház nem korlátoz, hanem megenged, nem visszahúz, hanem ösztönöz. Még akkor is, ha az alkotók közben önmagukat őrlik fel, mert hiába bárminemű gyengéd érzelem, a valódi szenvedély egyedül a színházcsinálás privilégiuma. És törtet is mindenki előre, habár a jövőkép igen pontosan körvonalazott: látjuk az idős színészek alkoholizmusát és megalázó eszközjellegét, a kegyelemkenyeret, amelyet csak csínjával osztogatnak, a hierarchia megkerülhetetlen merevségét, vagyis azt a bonthatatlan struktúrát, amely eleve predesztinálja a pozíciókat. Végeérhetetlen küzdelem folyik a színpadon, még akkor is, ha ezt a szereplők látszólag elbagatellizálják – valójában az alkotás is éppolyan élet-halál kérdéssé válik, mint a védtelen, fiatal színésznő abortusza.
De persze nem lenne ez egy vérbeli Pintér-dráma, ha kikacsintásaival illedelmesen meghúzódna a határvonalak mögött: a szereplők itt mindenkinek kiosztják a lapokat, és valamiképp sikerült úgy megkeverni a paklit, hogy senki se tudjon nyerni. Kivéve maga a színház, természetesen. A Katona nagy nevei és az egész művészi világ mellett megkapják a magukét a nézők is, az előadás ugyanis szemérmetlenül mozgósítja mindazokat az alkotói megoldásokat, amelyek már-már semmibe veszik, sőt, markánsan kigúnyolják a hagyományos befogadói elvárásokat. Bezerédi Zoltán Bezerédi Zoltán szerepében – már ez is micsoda pimaszság! – folyamatosan útját állja a meglepetésnek, jelenetről jelenetre előrevetíti a történéseket, már az első húsz percben tudjuk, mi lesz a vége ennek a mulatságosnak tetsző kálváriának. Ismerős nevek, egymást átszövő utalások, közelmúltbeli színházi botrányok tarkítják az alaptörténetet, de az előadás nem kíméli önmagát sem: saját megformáltságára, keletkezéstörténetére és hatásesztétikájára is pontosan adagolt iróniával reflektál, miközben egyre árnyaltabban értelmezi újra a művészet és a valóság játékos viszonyát. Mert minden igaz, ami a színpadon történik, miközben semmi sem felel meg a realitásnak – és így van ez rendjén.
Az Ascher Tamás Háromszéken legnagyobb bravúrja azonban mégiscsak az, hogy az önmagát gerjesztő paródia mögött újra és újra felsejlik az ember, méghozzá az összes kicsinyességével együtt. Tabajdi Sándort, vagyis a Zsámbéki Gábor és Babarczy László alakjából összegyúrt híres-neves Kaposa-igazgatót Thuróczy Szabolcs és Elek Ferenc jeleníti meg, méghozzá remekül. Hízelkedő, nagylelkűségével takarózó igazgatót ábrázolnak, aki voltaképpen folyamatosan saját mély hübriszében fürdőzik meg. A két színész nagyszerűen működik együtt ezen szerepkettőzésben, a nagytudású filoszt éppúgy hitelesen képesek megmutatni, akárcsak a hirtelen haragú, ellent mondást nem tűrő vezetőt. Fekete Ernő látszólag hibátlan Máté Gábor, önző, kiállhatatlan, hovatovább kissé esetlen alakként mutatja be a fiatal színészt, aki azonnal menekülőre fogja, ha nincs a kezében kész megoldás. Tudatában van saját képességinek és befolyásának, persze ki is használja a helyzetet, de nem csak ő van ezzel így, itt mindenki egytől-egyig csak hasznot akar húzni a másikból. Még a Dankó István által alakított Pintér Bélában is felszínre bukik előbb-utóbb kisebbrendűségi komplexusa, és sértettsége öntudatlan, ugyanakkor indulatos bosszúállásként artikulálódik. Na meg ott van maga Pintér Béla is, mármint az igazi, aki erdélyi rendezőt alakít, tökéletes ízes beszéddel, kedélyes és törleszkedő vendégszeretettel, és persze leplezetlenül agresszív bizonyítási kényszerrel. Parádés színészi játék ez egytől egyig, és akkor még nem is említettük Pálos Hannát, Borbély Alexandrát vagy Szirtes Ágnest, de sorolhatnánk végig a neveket, mert nincs itt kivetnivaló semmiben, ünnep, jutalomjáték ez ízig-vérig.
Azonban mégiscsak van két első az egyenlők között: Keresztes Tamás már puszta megjelenésével felrobbantja a nézőteret, a megtévesztésig hasonlít Ascher Tamásra, és ez nem csupán a kiváló maszkmestereknek köszönhető. Olyan tökéletesen képezi le a kultikus rendező mimikáját, gesztusrendszerét és testtartását, sőt, még táskahordozását is, hogy minden egyes félrenézésénél vagy apró kézmozdulatánál harsány nevetés tör fel a közönség soraiból. Ám nem egyedül a külsőségek pontosak: Keresztes Ascher Tamását egyszerre lehet rajongva tisztelni, majd hitetlenkedve megvetni, amikor is előkerülnek a gyengeségek: hihetetlen műveltsége tudálékosságba, őszintesége leplezetlen kötekedésbe, bohókás mozgékonysága keresetlen izgágaságba fordul át, annál intenzívebben, minél gyorsabban haladunk a tragédia felé.
Az Ascher Tamás Háromszékent már akkor is érdemes lett volna színpadra állítani, ha egyedül Jordán Adél találja meg szerepét. Fiatal, erdélyi színésznőként hol megindítóan naiv lányka, hol szexuális vonzerejével tudatosan visszaélő primadonna. Kihasználja ő is, amit ki lehet, hogy a nagyhírű Kaposa művészévé váljon, ám valamiképp mindvégig sikerül megőriznie azt az ártatlanságot, ami a többiek fölé emeli őt. Egyéni tragédiája az egész felvázolt világ egyértelmű kudarcává válik – az már más kérdés, hogy erről senki sem hajlandó tudomást venni. Jordán Adél színpadi jelenlétéről csak felsőfokban lehet beszélni, népdalénekei már-már transzcendes módon megállítják az időt: ilyenkor nem létezik semmi más, csak a két egymásba maró élet, és a fájdalom, aminek nem szabadna felszínre törnie – ritka az ilyen őszinte színházi pillanat.
Nem hibátlan az előadás, kétségtelen ez is. Pintér Béla sokszor lavíroz a puszta paródia és az érzékeny mélység határán, de végül mindig megtartja egyensúlyát, így nagy szerencsénkre nem esik be a tartalmatlanság szakadékába. Pedig ott volt ennek is a veszélye, méghozzá jócskán, ám győztesként egyértelműen a társulat, a színház került ki. Sikerül megmutatni a nevetés mögött megbúvó személyes tragédiákat, az esendőséget, azt a már-már kegyetlen elköteleződést, amelyet a színház kikövetel magának. A laza szövésű történetből hiányzik ugyan néhány puzzle, de az így kivehető kép is többet mutat, mint amennyin még könnyű szívvel túlléphetnénk: ha ugyanis megkapargatjuk ezt a sima, vidám felszínt, akkor láthatjuk, hogy a hegek már alig férnek el egymás mellett.

De sokszor pörgött már az a felejthetetlen búgócsiga ezen a színpadon. Eleinte úgy fest, hogy nem szándékozik veszíteni a lendületéből, de aztán meg-meginog, később a körök fokozatosan erejüket vesztik, hogy aztán végképp mozdulatlan állapotába jusson. Annak idején a három lány mindannyiszor, szép türelmesen, elől összekulcsolt kézzel végigvárta, hogy a padlón a játékszer, az élet elmúlásának visszafordíthatatlan szimbólumaként ne surrogjon tovább, ahogyan egy bizonyos pillanattól kezdve mi sem mozdulunk majd többet. Három évtizeddel ezelőtt a számos nemzetközi fesztiváldíjjal kitüntetett Három nővér alaptónusa tragikus, de legalábbis drámai volt. Most az akkori produkció rendezőjéről, Ascher Tamásról (is) szóló előadás, nem számítva a végkifejletet, nem kíméli a rekeszizmainkat, és újra szerepet kap a búgócsiga is.
A Katona József Színház valamint a Pintér Béla és Társulata koprodukciójában a színészek alázattal abszolválják a közösen végzett néptáncokat, énekeket, és vitán felül hatásos a paródia a Három nővérről. Azonban a Pintér Béla által rendezett Ascher Tamás Háromszéken című előadásban nem találjuk a központi, a vezérlő gondolatot. Talán akkor járunk el megfelelően, ha a szerelmi háromszög felől nézzük a történetet. E szerint a sztori Lédáról, a fiatal, erdélyi színésznőről szól, aki két önző hím között őrlődik. Az egyik hódító Ascher Tamás rendező, a nőkre az intellektuális fölény adta nyegleségével ható férfiú, a másik Máté Gábor színész, aki jóval rámenősebb fickó vetélytársánál.
A produkció színészei a tájnyelv legkülönbözőbb regisztereit beszélik jobbára érvényesen. Ebből a nem gyenge mezőnyből lóg ki felfelé a Lédát alakító, gyönyörűen éneklő Jordán Adél. Pisikálok, mondja úgy, hogy a harmadik szótagra helyezi a hangsúlyt. Jordán szerepe szerint simulékony, doromboló macska és karrierre vágyó nő egyszerre. Nem először játszik a színésznő nem túl okos, megbicsaklott életű hölgyet, de a végtelenül naiv ösztönlény kínzó frusztrációja most nem jut el az észrevehetetlen, valamely sarokban megbújó, kielégületlen nő alkoholizmusáig, mert az öngyilkosság lerövidíti a szenvedéstörténetét.
Keresztes Tamás Ascher Tamás szerepében tehetséggel rejti a megközelíthetetlen személyiség ridegül racionális intellektusát a bozontos szakáll, a szemüveg és a hatalmasra nyílt szemek mögé. Mégis ez az ember azért lehet zseniális rendező, mert az örök kamasz gyötrelmes, sohasem szűnő kérdéseivel lakja be a világot. Keresztes remeklésének köszönhetően a nyughatatlan, krakéler értelmiségi szinte a fénykép hűségével versenyezve elevenedik meg a színpadon. A kényszeres, az ing- és a kabátujj minél gyorsabb felhajtására irányuló taglejtések, a keresztbe tett láb, amely egy pillanatra sem nyugszik, kellően megalapozza az alakítást.
A kevés eszközzel, ám annál nagyobb átütőerővel játszó Fekete Ernő Máté Gábort tehetséges, a nagy rendezői kiugrásra váró művésznek és a nők által elkényeztetett szoknyapecérnek mutatja. Olyan amorózó ő, aki a régen látott exbarátnője torkán az első adandó alkalommal ledugja a nyelvét, és aki elvárja a kedvesétől, hogy az levágja a lábkörmét. Mintha Szomory Dezső Hermelin című színművének önimádó főhősét, Pálfi Tibort látnánk. Emlékezetes az a feszült, hosszúra nyúlt pillantása, amelyet a nézők felé vet, miközben kínjában a szája szélét rágja. Nem csodálható az idegessége, hiszen a (talán tőle) gyermeket váró Léda sorsát próbálja elrendezni úgy, hogy ő maga mentesüljön a felelősség nyomása alól.
Az Ascher Tamás Háromszéken erénye a harsány humor mellett, két férfi főszereplőt illető kegyetlen irónia. Ám Pintér Bélát, az írót a társadalmi problémák és az atmoszféra sokfélesége iránti érzékenysége ezúttal cserbenhagyta, és ezen Pintér Béla, a rendező sem tudott segíteni. Az olyan jelenetek hiányolhatók, mint amilyen Enyedi Évának jutott, aki kifogástalanul élt is a karakter adta lehetőséggel. A rövidke monológon belül ugyanis sorról sorra módosul a bokorrímekbe szedett versszöveg hangulata. A gyermekszülésről a karrierje miatt végleg lemaradó színésznő és az idősödő nő pajzánsága egyszerre(!) adja meg a szituáció ellenállhatatlan dinamikáját és humorát, ahogy az általában Pintér Bélánál lenni szokott, most azonban az előadás egészéből valamiért hiányzik.

Back To Top