skip to Main Content
Menu

Rajongótáborában csóró bölcsészhallgató, start-up-okba fektető tőzsdeguru, társművész és jaguáros kommunikációs igazgató egyaránt akad. Társulata 1998 óta zsúfolt nézőterek előtt játszik, darabjaikkal sorra aratják a hazai és külföldi fesztiválsikereket. A szókimondó előadásairól híres színházi fenegyerek szerint a mostani kurzus végtelenül tehetségtelen embereket juttatott pozíciókhoz.

Előadásaid politikai hangulatjelentéseknek is beillenének. A friss Titkainkban az ügynökkérdést boncoljátok, de még a várandóság körül bonyolódó 42. hétben is kap az egyik színész-szereplő színházat, csak azért mert együtt focizik a potentátokkal. Izgat a közélet?

Igen. A 2010-es választások előtt például a Jobbik előretörése ihlette a Szutyok című előadás vázát. A történet egy kevésbé szeretett gyermekről szól, aki ordas eszmék követője, gárdista lesz. Megpróbáltam egy hiteles verziót írni arra, milyen motiváció működtethet egy ilyen lelki folyamatot, fordulatot. A 2011-es Kaisers TV, Ungarn-t a fülkeforradalom inspirálta. Hogy a választások megnyerése után azt szajkózták, hogy forradalom történt. Felmerült bennem, mit szólna ehhez Petőfi Sándor, aki az életét áldozta a forradalomért. A 42. hétben pedig mellékszál, hogy a Boci nevű színész megkapja a Füst Milán színházat, csak azért, mert együtt szokott focizni a srácokkal. A próbák során ez a mondat vita tárgya volt, de végül benne hagytuk. Ráadásul ez aztán végképp általános, oldalfüggetlen motívum, hiszen a politikusok balról-jobbról meghálálják, ha egy ismertebb művész kiáll mellettük a kampányban. A baj csak az, hogy a mostani kurzus végtelenül tehetségtelen embereket juttatott pozíciókba.

Ha beszállnál, neked is jutna egy színház?

Képtelen lennék kiállni egy politikai rendezvényen a tribünre. A színházban szerintem így is elég bátran fogalmazunk, ott megmutatjuk, hogy mit gondolunk. Ez a dolgunk. A mi színházunk egyfajta nemzeti színház, kortárs és magyar, ahová a produkció miatt járnak a bal- és jobboldali érzelmű nézők. A színházon kívül viszont ódzkodom bármiféle, nem szakmai megnyilvánulástól.

A konzervatívnak nevezett sajtó mégis a liberálisokhoz sorol.

A színház természeténél fogva liberális. Ez a világ a nyitottságról, az átlényegülésre való képességről szól. A hatás egyik lényege az azonosulás, ez szabadság, szabadelvűség nélkül nem megy. Persze tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy minden oldalon vannak idióták és a korrupció is pártsemleges. A Heti Válasz nemrégiben a politizáló színházakról értekezett, de a mi előadásainkat nem, csak azt a mondatomat idézték, miszerint az előző kormányzat pénzt adott a függetleneknek, a jelenlegi pedig témát. Kétségtelen, hogy bőven akad manapság téma, amit szerintem ki is kell használni. Nem mehetek el mellettük, csak azért mert félek a következményektől. A Szutyok című előadásunkat például épp baloldalról kritizálták, mert voltak, akik úgy értelmezték, mintha áldozatot csinálna a gárdistából. Holott ő maga feszíti túl a húrt, mint azt a jobbikos képviselő is tette a parlamentben, a zsidók megszámlálását követelve.

Nem gondolod visszásnak, hogy állami forrásokra is igényt tartasz?

Amíg kultúrára, színházra megy pénz, addig a függetlenek is kell, hogy kapjanak. Ha majd a Nemzeti Színház nem kap, akkor mi sem kérünk. Jelenleg is 60 százalék a saját forrásunk, és csak a fennmaradó részt pályázzuk meg az államnál. Mindehhez persze bővített évadban, szeptembertől júniusig játszunk, és az elmúlt tíz évben nem volt nézőgondunk, még úgy sem, hogy jegyárat kellett emelnünk.

Darabjaidban minduntalan szembesíted a közönséged a provinciális magyar rögvalóval is. Emlékezetes volt például a 2007-es Árva csillagban az a figura, aki öltönyt viselt ing nélkül, hozzá gumicsizmát és „honfoglaló” nemezsüvegben tartott számítástechnikai és politikai fejtágítót hízósertéseknek. Ennyire suttyók volnánk?

A honfoglaló nemezsapkát gyönyörűnek tartom, de amikor meglátom ma egy budapesti utcán, azt már röhejesnek. Az öltönyös, gumicsizmás prosztóságra, vagy ha úgy tetszik, a nyomorúságból és szerencsétlenségből fakadó ízléstelenségre való reflektálás pedig az önkritika és a humor része. A fent említett figura épp a motívumok szürreális halmozásától válik szórakoztatóan reálissá, ismerőssé. A humor, a gúny mellett az irónia és az önirónia is elengedhetetlen számomra. A felsőbbrendűség érzése, a lenézés nem gyógyító, nem elemző, értelmező attitűd, felszínessé, unalmassá is teszi a darabot. Kontrasztra viszont mindig nagy szükség van a hatás elérése érdekében. Azokat a pillanatokat tartom a legértékesebbnek, amikor tragikum és komikum, nagy és kisszerűség egyszerre van jelen.

Színészeid ugyanakkor nem a stand up-os, rádiókabarés műparasztot hozzák, nyírségi (más darabokban erdélyi, kunsági) tájszólásuk például szinte tökéletes. Ezzel és az előadások szerves részét képező népzenével, illetve a műdalokkal, magyar nótákkal ellenpontozod a gúnyolódást?

Én már a VII. kerületben születtem ugyan, anyukám viszont kecskeméti, apám pedig Kerekegyháza mellett egy tanyán nevelkedett. Sokat voltam nagyszüleimnél, nagyapám tudott citerázni, a család többi tagja meg szívesen nótázott, különösen disznóvágáskor. Nagy hatással volt rám a táncházmozgalom, az erdélyi népi kultúra. Az egy lagzit elbeszélő, Népi Rablét című első darabunkat, azokkal a kollégákkal hoztam létre, akik tudtak néptáncolni. A színházban az ember az eredetit, az autentikusat keresi, én ezt a népi kultúrában találtam meg, ez az egyik legfontosabb kifejezési eszközöm. Az élő (nép)zene így az előadások szertartásosságát is segíti, bár hangsúlyozom, profán szertartásokról van szó.

Nem inkább táncos-zenés kabarék, ríkató-kacagtató commedia dell’arték?

Minden előadásunkban szabadon keverjük a stílusokat, hangnemeket, erős váltásokkal dolgozunk, de jó esetben végül egységes, csak ránk jellemző stílus alakul ki. A formabontás nem cél, mindig a történethez idomul a forma, ezért nem annyira kísérletezünk, inkább a klasszikus formákat, elemeket használjuk, alakítjuk a saját ízlésünk szerint. Ugyanakkor jobban szeretem a néző képzeletét megmozgató filmes vágásokat, mint azt a kőszínházakban ma is gyakran alkalmazott jelenetváltást, amikor elsötétedik a színpad, és a díszletesek átrendezik a színt. A nem feltétlenül lineáris, de mindenképp követhető történetmesélés az (élőbeszédszerű) szövegközpontúság is jellemző ránk. Van, aki arra sarkall, hogy kevésbé verbális előadásokat hozzak létre, mert azokat jobban lehetne utaztatni. A nemzetközi fesztiválpiacon kelendőbb a szavak nélküli színház, de a dolgok jelenlegi állása szerint, szükségem van a szavakra.

Akkor miért nem csemegézel a drámairodalom klasszikusaiból?

Amíg vannak ötleteim, addig nem nyúlnék klasszikusokhoz. Ráadásul olyan sok remek alkotó van, akik nagyszerűen megoldják ezt a kihívást, és megtalálják a százéves művek aktualitását. Szerintem annak örüljünk, amíg nekem eszembe jutnak dolgok és nem nyúlok a klasszikusokhoz.

S mit vesz le a sajátosan magyar témákból a külföldi közönség?

Kint derül ki, hogy amit itthon belterjes aktuálpolitizálásnak gondolunk, az más olvasatban univerzális is lehet. A Szutyoknak például Bernben és Minszkben is állva tapsoltak. Talán mert nem tézisdrámáról, hanem egyéni, családi, sorstragédiáról van szó – a gárdista-sztori csak egy rétege –, és bárhol megtörténhetne, akár egy svájci vagy egy fehéroroszországi faluban is. Bern épp tele volt szélsőjobbos, a svájci zászlót taposó fekete lábakat ábrázoló plakátokkal, amikor ott jártunk. Svájc zsidói és cigányai a bevándorlók. Minszkben talán a diktatúra is szerepet játszott a sikerben. Hogy mi valamiféle szelepfunkciót töltöttünk be a tavaly őszi színházi fesztiválon.

Vannak, akik Pintér Bélának itthon is efféle szerepkört szánnának?

Egy diktatúrában talán, de most még másról van szó szerencsére.

Tartasz attól, hogy a választások közeledtével elszabadulnak az indulatok, és a ti valamelyik előadásotokon botrányt gerjeszt majd egy sértett néző?

Már a 2000-ben készült, szektásokról szóló Sehova kapuja óta tartok ettől. Hogy mondjuk, valamelyik kisegyház hívei az előadás közben testületileg elkezdenek megátkozni. S bár eleddig nem történt ilyesmi, a többi előadásunkkal kapcsolatban sem vagyok nyugodt.

A függetlenek közül Schilling Árpádtól Mundruczó Kornélon át Bodó Viktorig többen csinálnak színházat külföldön is. Téged nem hívnak?

Macerás lenne a fordítás miatt. Ők nem saját szöveggel dolgoznak, én viszont igen. Erősebb a nyelvi korlát. Persze biztos működne, ha kellene. Amíg lehet, addig én itthon szeretnék előadásokat létrehozni.


Forrás: http://vs.hu/szinhaz-termeszetenel-fogva-liberalis-beszelgetes-pinter-belaval-0216

Back To Top