skip to Main Content
Menu

Vannak előadások, amik után az ember nehezebben veszi a levegőt. A Pintér Béla Társulat húsz éves fennállásának „pintéres” ceremóniája után senkinek sincs kedve pezsgőt bontani.

A Jubileumi Beszélgetések a Fészekben

Pedig minden úgy kezdődik, ahogy a jubileumi hagyományok könyvében meg van írva. A társulat tagjai egy hosszú asztal köré telepednek, van pépété nosztalgikus fotókkal, van riporter, vannak széles, udvarias mosolyok, a fejekben készültség a konvencionális válaszokra. Ünnepeljünk hát. Aztán minden másként történik.

Bizalmatlanságra ad okot, hogy a kérdező nem kívülálló, Szabó Zoltánról van szó, aki maga is játszott Pintérnél, például a Fácántáncban és a Szívszakadtigban. A gyanú aztán igazolódik, hiszen már az első kérdések kényelmetlenek, a társulatvezető szóvá is teszi, pedig ez még csak az eleje. A következetesen ártatlan, indulattalan hanghordozás mögött egyre gyilkosabb témafelvetések sorjáznak, amik minduntalan Pintér állítólagosan elcsúsztatott premierjének okát, diktatórikus módszereit és burn-outját firtatják, és egyre mélyebben akarják megbántani a direktort (például folyton összekeverik Bodó Viktorral: a szándékosság aligha kérdőjelezhető meg, főleg, hogy a poén szélesebb kontextusba helyezésével egy másik Viktor is szabadon odaképzelhető). A stressz nő, a műmosolyok feszülnek, Pintér válaszai egyre ingerültebbek, hangereje emelkedik. Amikor pedig a társulat tagjai – akik között Szabó szintén derekasan élezi a feszültséget, Friedenthal Zoltánt például folyton az Örkény Színházban játszó Polgár Csaba sikereivel piszkálja – először bátortalanul, majd egyre sértettebben kezdenek bekapcsolódni a kötözködésbe, végleg eltűnik a decens álarc, megjelenik Mr. Pinter, és kezdetét veszi a véres, kakofón téboly, melyben az anarchisztikus komédia csókolózik a végletes elkeseredéssel.

A Jubileumi Beszélgetések első szcénája ugyan nem pódiumbeszélgetés, hanem egy megírt, megszerkesztett műalkotás része, így semmit sem vehetünk készpénznek. Bár az előadás sok valós elemet tartalmazhat (a „jubileumi beszélgetés” amúgy az előadás kerete, a rémálomból ébredés után folytatódik az illedelmesnek álcázott társalgás Terhes Sándorral és Roszik Hellával kiegészülve, persze csak azért, hogy tovább rontsák a hangulatot). Nem tudjuk például, Pintér Béla valóban rossznak tartja-e egyes darabjait: hogy tényleg levélben tett utcára számtalan tagot, köztük Bencze Sándort: hogy egy idegbeteg állat, ahogy egyik színésze jellemzi: és hogy tényleg retteg-e a kiégéstől. Mégse tudjuk másként nézni, akkor sem, ha ez egy bulváros szempont, vagy ha minden belterjesnek hangzó infó csupán az író-rendező tréfája. A szolid önreflexión és mértéktartó őszinteségen a darab mindenképpen túllép: virtigli önostorozást, lelki sztriptízt látunk olyan túláradó intenzitással ábrázolva, hogy a zavarba hozott közönségnek gyakran félre kell pillantania, mert nem tudja eldönteni, mi a valóság, és mi a képzelet abból, amit lát. Az előadás megadja azt a szellemi játékot is a tapasztaltabbaknak, hogy valamilyen vizuális vagy verbális utalást tesz korábbi drámákra – bizonyára sokan vártak ilyesmit. A lényeg azonban másutt keresendő, s ehhez nem kell a Pintér-masinéria állandó alkotórészének lennünk. Csak egy lépés ugyanis, hogy elvonatkoztassunk a konkréttól, azaz a társulati huzavonától, és eltűnődjünk a jelenlegi színházi állapotok lehetetlen körülményein, amik szorosan összefüggenek az ország helyzetével.

A keretes beszélgetésbe illesztett álom- vagy képzeletbeli(?)jelenetben a káosz az úr, ahol tényleg minden megtörténhet, és meg is történik az emberekkel. Pintér maradék óvatosságát is messzire vetette: kendőzetlenül aktualizál, áthallásos rendszerkritika helyett a nevén nevezi a kurrens politikusokat és a hatalommal kapcsolatban álló kultúr-prominenseket, megjeleníti az 1989-es Orbán-videót, ahol a fiatal, ideológiailag képzetlen jogász arról beszél kedves közvetlenséggel, hogyan verte és rúgta az apja, amikor a szülői tiltás ellenére el akart menni otthonról – az előadásban a Szkénébe… De megkapja a magáét a kultúrkampf másik oldala is, Csáki Judit a nyalizósnak tartott Alföldi-interjúkötettel, vagy szegény Bencze Sándor, akit Gyurcsány Ferenchez hasonlítgatva gúnyosan kiröhögnek. Felveti a kérdést, hogy mit szabad ma megtennie Magyarországon annak, aki független szándékozik maradni: legyen bátor, beszéljen arról, ami van, vagy inkább hallgasson: vetesse-e le Bayer Zsolt és Schmidt Mária fotóját a kivetítőről, mert fél a következményektől, vagy merje Orbán Viktort idézni karikásostoros maskarában. És Pintér az utóbbit választja, hisz anélkül ez az előadás ugyanúgy hamvába holt volna, ahogy az – állítólag – elkészítetlenül maradt új bemutató.

A darab nem mond le a drámai pillanatokról. Megjelennek például a társulat halottainak szellemei: Szemerédy Virágnak és Szűcs Elemérnek joga van az élőkön számon kérni, hova és meddig süllyedtek, felbukkanásuk és a megejtően szép ének lírai oázis a feketehumor sivatagában. A Jubileumi Beszélgetések anarchista szilajsága ellenére ugyanis nagyon lehangoló előadás, s ezt a zárókép inkább szektahangulatot, mint baráti találkozót idéző ölelgetései sem oldják fel. Az első jelenet statikusságát hamar ellentétére fordító, a giccses díszletben – ahol a faliterítők mellett békésen lóg egymás mellett Krisztus, Bruce Lee és Mága Zoltán képe – őrülten rohangáló és viselkedő színészek egy olyan világba kényszerítenek minket, amitől tartózkodnánk, de amiben kénytelenek vagyunk élni, akkor is, ha közünk nincs a színházi miliőhöz. Pintérnél a vezető mindenkori önkényúr, aki bármit megtehet, hogy országnak-világnak (Makónak-Jeruzsálemnek-Felcsútnak-Brüsszelnek?) megmutassa: igenis ő a kakas a szemétdombon, s ha úgy tetszik, alárendeltjeit akár magáévá is teszi – és most nagyon finoman fogalmaztam, mert ami a színpadon történik, az ennél állatiasabb. Az élet mifelénk nem más, mint kultúragyilkos disznótor, bosszú, féltékenység, gyűlölet, ellenfeleink könyörtelen kivéreztetése, sramli és gagyi, uralkodás és alávetettség. Egy rémítő népszínmű. Könnyű lenne az ébredés belőle, ha körülnéznénk, és valahol máshol volnánk. De sajnos nem így van.

Hegedűs Barbara

Forrás

Back To Top

TÁMOGATÓKAT KERESÜNK

A kultúrafinanszírozási rendszer átalakulása miatt a jelenlegi átmeneti helyzetben a társulat további működése került veszélybe. Nem látunk más lehetőséget, nézőinkhez fordulunk segítségért. Számos támogatási forma áll azok rendelkezésére, akiknek van lehetősége és szándéka társulatunk munkájának támogatására.