Ide-oda taszajtják itt a közönséget, sírva vigadásból vígva siradásba.
Itt most bármi megtörténhet. Hiszel benne? – kérdezi Baráznay Amáliát az ő egészségügyi dolgozó Luciferje, mielőtt visszaküldi-visszakíséri körülnézni a múltba. A lány bizonyos hagyatéki bonyodalmak miatt kénytelen 1881-ből látogatásra indulni 1848-ba, s véletlenül belecsöppen a korabeli elektronikus médiába. Történetesen épp akkor, amikor illusztris magyar forradalmárok elfoglalják a Kaisers TV (ejtsd: téfau) Ungarn nevű csatornát, s mindjárt át is nevezik Magyar Nemzeti Élőkép Vibráncnak. (Meglehet, Irinyi Tóth Jocóék ugyanez idő tájt a Landereréknél rekvirálnak.) Főhősnőnket a televízióban váratlanul felfedezik, a kirúgott munkatársak helyére azonnali hatállyal szerződtetik bemondóművésznőnek, s már érkezik is piros-fehér-zöld mikrofonja elé az első stúdióvendég, aki hamarosan A Nemzet Arcává avanzsál.
Nagy élvezettel tudnánk tovább mesélni a cselekményt, de ezt a bemutató másnapján igazán nem volna illendő megtenni, tekintettel a leendő nézőkre. Maradjunk annyiban tehát, hogy Pintér Béla, a nagy modern mesemondó ezúttal egy időutazásos történetet kerekített, leleményeset, igazit, erőteljes pillangóhatással. Benne van a darabban a Habsburg-birodalom és Magyarország eleje, közepe, vége, múltja, jövője, és persze a jelene is, az aztán nagyon.
A Kaisers TV (ejtsd: téfau) Ungarn könnyedén és határozottan eloszlatja azt az esetleges aggodalmat, amelyet a Tündöklő középszer kelthetett egyesekben, miszerint Pintér Béla társulata az előadások tematikáját tekintve talán megragad a színházi belterjben. Az új bemutató ezt a sanda feltevésünket fényesen cáfolja, s egyenesen hurrázni késztet bennünket: e színházi csoportnak van muníciója. A produkció valóságos tárházát kínálja a Pintér Béla-i erényeknek. A narratíva gazdag és szellemes. A történelemszemlélet józan és széles látókörű. A humor ízléses és mértéktartó. Fölényesen elegáns, ahogy a játszók a humorforrásokkal bánnak: használják ugyan, de mindig hagynak is bennük lehetőségeket. És újra csak kiderül, hogy a társulatvezető a színészeinek igen jó szerepeket tud írni, akik aztán ezeket a szerepeket igen jól el tudják játszani. Énekelni ezúttal nem énekelnek – csak Sárközy Nikolá (Kéménczy Antal) zongorázik sűrűn Beethovent.
Gáláns ajándék Pintér Bélától, hogy vendégeket is hoz a szereposztásba, akik fölöttébb nézőbarátian meghálálják a meghívást. Hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy senki nem tudná Baráznay tábornokot, a Sukorói Oroszlánt ilyen gyönyörűséges szikársággal, fegyelmezett zártsággal és férfias szemérmességgel ábrázolni, mint ahogyan Mucsi Zoltán. Jól érvényesül az Üregi Szidónia művésznőt megformáló Stefanovics Angéla törékenysége, lányos bája, s különösen szép a szerelmes szívű hősnő alkoholos ellazulása. Enyedi Éva gyermeki ügybuzgalmát és Szamosi Zsófia grófnői finomságát szintén dicsérhetjük, de azért ebben a produkcióban színészileg mégis a fiúk viszik a prímet. Az erős aurájú Mucsi Zoltán mellett a Kossuth Lajosként bölcsen mélázó Thuróczy Szabolcs – nota bene, az alkotók figyelme számos ponton kiterjedt a történelmi hitelességre is, a csataleírásokon túl akár Kossuth (Aki Nem Ért a Művészethez) Lajos retorikailag nagyigényű, képzavaros szónoklataira is emlékeztetnek. Maga Pintér Béla pedig oly hercig Petőfi (félzsinóros mentében), hogy talán még az eredeti is megnyalná utána a tíz ujját meg a kardját. Bár lehet, ő lobbanékonyabban reagálna arra, ha folyton összetévesztenék a Toldi írójával. A produkció csúcspontja alighanem az, amikor a Magyar Nemzeti Élőkép Vibránc élő egyenesben közvetíti a schwechati csatát, minden technikai bonyodalom ellenére, annak dacára is, hogy a végére üresen marad a közvetítőszekér.
A Kaisers TV (ejtsd: téfau) Ungarn sokrétegű, gondolatgazdag, sziporkázó előadásában színháza legjobb formáját mutatja a szinte tévedhetetlennek látszó Pintér Béla. Ide-oda taszajtják itt a közönséget, sírva vigadásból vígva siradásba.
A legvégén, mielőtt visszaindultunk volna a mába, Hajdú Rozi hozzánk, nézőkhöz fordult: Itt most bármi megtörténhet. Elhiszik? És olyan nap volt ez, amikor épp kénytelenek voltunk elhinni, hogy tényleg.