200. Titkaink

200. előadásához érkezik 2019. május 16-án a Pintér Béla és Társulata Titkaink című produkciója. Az előadást 2013 októberében mutatta be a társulat a Szkéné Színházban – ahová ebben az évadban visszatért. Vendégszerepelt többek közt Mariborban, Szabadkán, Berlinben, Frankfurtban, Braunschweigben, Bázelban, Temesváron és Thesszalonikiben, a Bécsi Ünnepi Heteken és New Yorkban. 2014-ben az előadás elnyerte a Színikritikusok Díját A legjobb előadás és A legjobb új magyar dráma kategóriákban, a Vidor Fesztivál Dottore-díját A legjobb előadásért, majd a 40. Fadil Hadži Days of Satire Festivalon 2016-ban A legjobb előadás és A legjobb szöveg díjait, Stefanovics Angélát pedig A legjobb színész díjával jutalmazták.

A dráma szövege szerepel a társulat huszadik születésnapjára megjelent Pintér Béla Újabb drámák kötetben, ami tavasszal a Libri irodalmi díj 10 döntőse közé jutott. Az alábbiakban a Titkaink 200. előadása alkalmából összegyűjtöttünk néhány, az előadást méltató kritika-részletet.

“… benne van – egész Magyarország, úgy, ahogy csak a színház tudja megmutatni, és ahogy a színháznak kell megmutatni.” (Kovács Bálint, egyfelvonás)

“Most már van sok Nemzeti Színháza az országnak, mégis, ha a nemzeti alatt a magyar nemzettel kapcsolatos érdemi kérdésekkel, múlttal és jelennel egyaránt foglalkozót, a hagyományt folyamatosan újraértelmezőt, az újat a régi fénytörésében láttatót értünk, akár metsző humorral, de emberi szeretettel, akkor a legnemzetibbnek a Pintér Béla és Társulata nevezhető. A legcsekélyebb fenntartás és mindenfajta idézőjel nélkül.” (Ugrai István, 7ora7.hu)

“A játék ezúttal is kényes témát boncolgat, amúgy Pintér-módra, erős élőzenei háttérrel, nyers, mégis kifinomult dramaturgiával. Ügynökökről szól a lehangoló mese, pedofíliával megspékelve. Meg a kiszolgáltatottság alvilági stációiról. Ahogy a cinikus hatalom őrlő mechanizmusa fölzabálja az embereket. Pintérék nem a mai ügynöktörvény-bohózatok viszolyogtató politikai játszmáiról értekeznek, hanem mintegy alulnézetből, az elszenvedők optikájából mutatják be az elborzasztó gyakorlatot, a hatalom által kreált csapdahelyzeteket. Bár a beszervezés, a zsarolás, a besúgás piszkos trükkjei és lélekölő technikái is hangsúlyos szereplői a játéknak, mégsem ezek az előadás főszereplői. Hanem az egyszerre ördögi és slampos gépezet, ami földönfutót csinál mindenkiből, aki a fogaskerekei közé kerül. (…) Pintérék előadása fölkavar, megdöbbent és megnevettet. Jobban, mint bármikor az utóbbi években. Mert látleletük ezúttal nemcsak pontos és árnyalt, hanem távlatos is: pontosan arról tudósít, ami a társadalmi érzékenységű, kritikai színház eminens feladata. Kibeszéli a kimondhatatlant, az elmondhatatlant. Szembesülésre késztet; egyszerűen, katartikusan. A produkcióból nem hiányzik a civil kurázsi, ahogy körkörösen, egyre mélyebbre hatolva, újabb és újabb dimenzióit tárja föl a pokol bugyrainak.” (Kovács Dezső, revizoronline.hu)

“Pintér Béla elemében van, lazán, gördülékenyen mesél, hideg vízből forró vízbe ránt és viszont, megröhögtet, és a torkunkra forrasztja a nevetést, egyforma biztonsággal jeleníti meg a korszellem borzongató leheletét és az apró részletek pedantériáját. Semmi újat nem talál ki, közhelyekre épít, de a rettenet épp ezekben a szorongató, bornírt és tökéletesen személyekre szabott közhelyekben rejlik, amelyek meghatározzák a létezésünket. (…) Pintér Béláék színháza, ha kijön nekik a lépés, a valóság teljes vertikumát – a rejtett, zaklató, fájdalmas és örvénylő mélyréteget is – felszabadítóan, siratva-nevettetve, minden nyitott néző számára átélhetően tudja közvetíteni. Most nagyon kijött.” (Koltai Tamás, ÉS)

“A mozaikos szerkesztésű történet szálai fokozatosan fonódnak össze, és egyre mélyül a tabló, amelyből – mondom újra – távolról sem csak a közelmúltunk néz vissza ránk. Noha ez sem volna kevés: hiszen éppen a múlttal való tárgyilagos vagy szenvedélyes szembenézés hiánya a gyökere megannyi mai nyavalyánknak, és itt többre kell gondolnunk, mint az ügynökakták megnyitásának minden kormányzat általi elsumákolására. Arra is például, hogy hogyan nyomul bele a hatalom a legprivátabb szférákba, házasságokba, párkapcsolatokba, gyereknevelésbe, meg arra is, hogy hogyan itatja át nemcsak a primer áldozatnak tekinthető nemzedéket, hanem még a következőt is. És megnyomorítja a cselekvőket, meg azokat is, akik csak a következményeket viselik…” (Csáki Judit, hvg)

“Csákányi Eszter Pánczél György elvtársa letaglóz: lefelé öntelt, felfelé álszerény, már testtartásában sem őszinte, manipulatív, és össze-vissza ketyeg benne egy időzített bomba. Csákányi, mikor Pánczélt játszik, más emberré lényegül, mint amikor idős pszichológusnőt – a két figura közti teljes hasonlótlanság lenyűgöző. Friedenthal Zoltán pedofiljának gyötrődése és önemésztése az első pillanattól olyan súlyos, hogy elhajlik alatta a deszka – és minden újabb megaláztatásnál hallhatóan reccsen még egyet. Friedenthal ezzel a robusztus, egy-egy pillantással nagymonológokat kifejező játékkal talán élete alakítását nyújtja. Stefanovics Angéla kamasz fiúja azért nagyszerű, mert nem vesz tudomást a nemcseréről: a színésznő rezignált, kamaszosan, de némiképp jogosan beképzelt félig felnőtt-félig gyereket játszik. Enyedi Éva kislánya viszont épp azért remek, mert tudomást vesz a kisgyerekségről: nemcsak bájos naivitással hiteti el a nézővel a romlatlanságot (és veti fel a kérdést: hogy lehet a megrontott romlatlan?), de remek kontrasztot teremt az épp miatta magát marcangoló Friedenthal búskomor, meghajtott fejű földhöz préseltségével. Pintér Béla, Szamosi Zsófia és Roszik Hella egy-egy pillantással, mozdulattal képesek mindent kifejezni, ezáltal játékuk az elsőtől az utolsó percig lankadatlanul izgalmas marad – pláne, mert a rendező Pintér nagyon ügyel minden apró jelzés, poén, gesztus részletes kifejtettségére. Thuróczy Szabolcs unottan utálkozó, a vendéget lenéző és nyűgnek tartó pincére nem csak ember: embertípus és néplélek.” (Kovács Bálint, egyfelvonás)

“Azt hiszem, összeért. A nagy nemzeti legendáriumok és néprajzi kincsek, a balladisztikusan jelképes személyes történetek, az abszurd sorstragédiák, a magyar történelmi félmúlt, a megkérdőjelezhetetlen színház, valamint az itt és a most. Pintér Béla valamennyi előadása ennek az összetevőláncnak a felhasználásával készült, az arány eltérő, a történet mindig más, a felvetett problémák ugyancsak változók. Az állandó mi vagyunk benne: a mi közegünk, a mi történeteink, kérdéseink, létező lehetetlenségünk. A Titkaink című előadás mindenképpen egyfajta megérkezés a jelen valóságába.” (Ugrai István, 7ora7.hu)