Pintér megint egy diktatórikus világról beszél, csak a diktatúra helyszíne most nem egy ország, mint a Titkainkban, nem is iskola, mint a Fácántáncban, és nem egy család, mint a Sütemények királynőjében, hanem az igazgatói akarattól függő Katonavári Kaposa József Színház mesebeli helyszíne: a hajdani, legendás Kaposvárból és a mai Katona József Színházból összegyúrt nevű minidiktatúra.
A magyar színház jobban kedveli, ha a szereplőket Nyinának és Bánk bánnak hívják, mint ha Ascher Tamásnak vagy Máté Gábornak. Pintér Bélát ez nem túlzottan zavarja. Előző katonás rendezésében, a 2016-os A bajnokban a polgármestert felesége egy versenysportoló nőért akarta elhagyni. E szcenárió könnyedén ráolvasható volt egy közszereplőnk életére is, de a szóban forgó város lakóinak szembeötlő párhuzammal az előadás végül nem kezdett semmit. Mindez annyiban érdekes, hogy a Heti Válasz újságírója akkoriban felvetette, ilyen erővel a Katona igazgatójának magánéletéből is készülhetett volna előadás. El is készült a mű: e második vendégrendezésével pedig Pintér Béla végre megérkezett a Katona József Színházba. A kicsit döcögős előadáskezdet után túljárt (szerencsére nem csak a politikai hátszéllel háborgó újságíró, de) mindannyiunk eszén.
Az Ascher Tamás Háromszéken egyszerre szürreális és abszurd cím, mint A kopasz énekesnő. Szürreális, mert mindaz, amit ebben az előadásban Ascher Tamás kulturális ikonként jelent, igen távol áll (nem esztétikai, hanem a hatalmi kánon értelmében) attól, amire Pintér most Háromszéket – mint az „urbánusokkal” szembeállított „népiek” kulturális fővárosát – kijátssza, hogy rögtön utána le is rombolja tudatunk e közhelyeit. És abszurd, hisz a mű az ígérettel ellentétben Máté Gábor magánéletét hivatott színre vinni (bár mint az majd a későbbiekből kiderül, a helyzet még ennél is bonyolultabb). Mindenesetre az Ascher Tamásnak maszkírozott Keresztes Tamás első antréja után egy teljes percig meg sem tud szólalni, akkora a nézőtéren a röhögés, annyira tökéletes a paródia és tökéletes Benedek Mari maszkja. Jó lehet Keresztest nézni akkor is, ha valaki még nem látott Aschertől nyilatkozatot, de biztos, hogy ha már látott, akkor jobb: katartikus szilveszteri kabarét is kapunk tehát. És ott van a Fekete Ernő formálta Máté Gábor, az egyik legerősebb alakítás: ez a kissé üres fejű, magáról többet képzelő Máté szétvetett lábú, nárcizmusát rosszul leplező testtartással hallgatja az előtte vizsgázó erdélyi színjátszócsoportot. Gesztusrendszerében elismert bölcsészprofesszorokat vélek felismerni, ahogy bizonyára rangos katonákat és híresebb vadakat terelő juhászokat is lehetne. Fekete tökéletesen hoz egy mindannyiunk számára ismerős, szakmájában elismert, de magánéletében nem kiemelkedő, emberileg gyenge férfit.
Csakhogy lépett már Pintér Béla színpadára Ascher Tamás és Máté Gábor előtt Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Bárdos Deák Ági és mások is. Nem látok különbséget. Ismét itt vannak e kultikus, személyesen azonban sem eddig, sem ezután nem ismerős alakok, ez esetben, ahogy a darabban Jordán Adél rajongó tekintetű Tordán Lédája fogalmaz némi szolid túlzással, e két morcos zseni ikonja vagy karikatúrája. Akikről egyszer csak kiderül, hogy: gyengék ők is, mint mi. És ott van bizony Pintér Béla is, és nem valami hízelgő a portré!, a Titkainkból ismerős, nevetséges, retrofrizurával, Dankó István játssza. Maga Pintér is fellép: ez is kis szerep, de Bélaként és Áronként egyaránt frusztrált, teperő, a kőszínházból kivetett rendezőket oszt magára: mindez, maradva az előadás versnyelvénél, a Katona nagyszínpadán torkollik balladaian fájdalmas tragédiába. Végre nemcsak mi, köznapi emberek mutatkozunk a színpadon esendőnek, hanem a napjainkban továbbélő zsenikultusz jegyében a gyakran erkölcsi elvek alól fölmentett, nagybetűs Művészek is. Pintér szimpatikus pofátlansággal saját színházukban viszi színre ezeket az Aschernek, Máténak, Bezerédi Zoltánnak nevezett szereplőket: és bár adott a fikciós keret, e trükkösen felhasznált, ritka önreflexió visszacsempészése révén képes olyan kölcsönösséget teremteni színpad és nézőtér között, amely nem mutatja az előadókat, tehát saját magukat sem jobbnak, mint minket. És így azért mégiscsak könnyebb szembenézni azzal a nem túl hízelgő portréval, amit saját magunkról is látunk.
Pintér megint egy diktatórikus világról beszél, csak a diktatúra helyszíne most nem egy ország, mint a Titkainkban, nem is iskola, mint a Fácántáncban, és nem egy család, mint a Sütemények királynőjében, hanem az igazgatói akarattól függő katonavári Kaposa József Színház mesebeli helyszíne: a hajdani, legendás Kaposvárból és a mai Katona József Színházból összegyúrt nevű minidiktatúra. Ahol a színészek sorsa a felettes jóindulatától függ: a kétfejű sárkány Tabajdi Sándor név alatt két doppelgänger. A volt kaposvári igazgatót, Babarczy Lászlót megtestesítő Thuróczy Szabolcs. És Zsámbéki Gábor, akit Elek Ferenc játszik: Zsámbéki neve összekötő kapocs a két színház közt, lévén volt kaposvári igazgató is, de a Katonának is ő az egyik alapítója. Katonaváron nem lehet megszülni a karrier feladása nélkül a gyereket, panaszolja Enyedi Éva csodálatosan megformált, magányos, idős színésze. Mindezt azért, hogy a színészt beskatulyázzák és ráosszák azt az öt mondatot, amire alkatilag érdemesnek tartják: utóbbira a több színészi feladatra érdemes Takátsy Péter replikázik emlékezetesen. Mint minden hierarchikus rend, ez az intézmény is megengedi a kihasználást, így a szexuális kihasználást is, de azért a Kaposa igazgatója azt állítja, hogy az orvosok zaklatási ügyeit mi nem érthetjük. Pintér megint reflektál saját, ambivalens viszonyára a kőszínházhoz, tágabb értelemben az elitista kánonokhoz és a hatalomhoz. És látunk egy fergeteges Ascher–Pintér paródiát, ahol Ascher Tamás védjegyét, a búgócsigás Három nővért Pintér Béla népdaloperai formanyelvén mutatják be. Az itt látható eredetmítosz értelmében Pintér Aschertől lopta az életre szóló ötletet, akinek Három nővére viszont Pintér köpönyegéből bújt elő. Máté Gábornak ebben az előadásban nincs egyetlen saját ötlete se. Ki anyagi, ki más, egyaránt a megbecsültséggel összefüggő okokból lesz frusztrált, és vezeti le e frusztrációt az alatta lévőkön. Mikor pedig az őt kritizáló Ascher Tamáson és az általa képviselt értékrenden III. Richárd-i bosszút álló ősmagyar igazgató átveszi a színházat, nem egy aranykornak lesz vége, csak a rosszat követi valami még rosszabb.
Az önparódia fergeteges, ami az alakításokat illeti. És hol gyengébb, hol kiváló, ami a megírtságot. De az előadás nem azért kimagasló, amit eddig összehordtam, hanem mert ez a sok, szeretni való hülyeség felerősíti Tordán Léda tragédiáját. Jordán Adél nagy színésszé ért. Lédájának vonzódása a zsenihez (mintha Adyhoz), erdélyi tájszólása, Wass Albert-szavalása, revizionizmusa úgy tud parodisztikus lenni, hogy neki magának (a szerepnek tehát) nem paródiája, hanem bájos lényének lényege. Ahogy Pintér anno kiszabadította a népdalt a hagyományőrzés ketrecéből, most Jordán Adél szexepiljének segítségével egy szereplőjét szabadítja ki a népi–urbánus ellentét máig nagy hatású, hamis egyértelműségéből, illetve a művész zseni és a kurvoid színésznő sztereotípiájából, amikor elbizonytalanítja a nézőt: ez a lány egyszerre Trianon-hívő, tiszta szívű, naiv, szerelmes, karrierista és szerethető? Katonavári színésznő akart lenni? Őszintén szerelmes volt a férfiba, aki indirekte odaígérte neki a „Katonavári királyságot”, ha cserébe egy kicsit járnak? Lehet ez mind egyszerre? Lehet, mert Pintér Béla. És lehet, mert Jordán Adél.

Ha azt gondoltuk, hogy a Heti Válasz cikke provokatív – amelyben egy újságíró arra utasítja a Katona József Színházat, hogy inkább nézzen körül saját háza tájékán, mielőtt kormánypárti politikusok magánéletében turkálna –, akkor még mindig nem ismerjük eléggé Pintér Bélát. Az Ascher Tamás Háromszéken című előadásához képest ugyanis a sajtóorgánum nyílt támadása már-már szeretetteljes, atyai dorgálásnak tűnik.
Azt persze ugyancsak fontos megjegyezni, hogy a konfliktust kirobbantó Pintér-előadás, A bajnok művészileg messze felülemelkedik a jobboldali csatározásokon. Ám ha nem lett volna a Heti Válasz cikke, a markáns felelet is elmarad volna, márpedig kétségtelen, hogy az Ascher Tamás Háromszéken minden pillanata színháztörténeti jelentőségű. Pintér ugyanis valóban darabot írt és rendezett az igazgató, Máté Gábor nőügyeiről, de a történet korántsem korlátozódik erre: a kiszolgáltatottság metafizikája úgy itatja át az egész előadást, hogy közben a nézőtér egy percre sem csendesedik el. Mert van itt min nevetni. És van itt min nevetve sírni.
Nincs olyan mondat, gesztus vagy apró vállrándítás, amely ne a művészi szabadság végtelenségéről tenne tanúbizonyságot: a színház nem korlátoz, hanem megenged, nem visszahúz, hanem ösztönöz. Még akkor is, ha az alkotók közben önmagukat őrlik fel, mert hiába bárminemű gyengéd érzelem, a valódi szenvedély egyedül a színházcsinálás privilégiuma. És törtet is mindenki előre, habár a jövőkép igen pontosan körvonalazott: látjuk az idős színészek alkoholizmusát és megalázó eszközjellegét, a kegyelemkenyeret, amelyet csak csínjával osztogatnak, a hierarchia megkerülhetetlen merevségét, vagyis azt a bonthatatlan struktúrát, amely eleve predesztinálja a pozíciókat. Végeérhetetlen küzdelem folyik a színpadon, még akkor is, ha ezt a szereplők látszólag elbagatellizálják – valójában az alkotás is éppolyan élet-halál kérdéssé válik, mint a védtelen, fiatal színésznő abortusza.
De persze nem lenne ez egy vérbeli Pintér-dráma, ha kikacsintásaival illedelmesen meghúzódna a határvonalak mögött: a szereplők itt mindenkinek kiosztják a lapokat, és valamiképp sikerült úgy megkeverni a paklit, hogy senki se tudjon nyerni. Kivéve maga a színház, természetesen. A Katona nagy nevei és az egész művészi világ mellett megkapják a magukét a nézők is, az előadás ugyanis szemérmetlenül mozgósítja mindazokat az alkotói megoldásokat, amelyek már-már semmibe veszik, sőt, markánsan kigúnyolják a hagyományos befogadói elvárásokat. Bezerédi Zoltán Bezerédi Zoltán szerepében – már ez is micsoda pimaszság! – folyamatosan útját állja a meglepetésnek, jelenetről jelenetre előrevetíti a történéseket, már az első húsz percben tudjuk, mi lesz a vége ennek a mulatságosnak tetsző kálváriának. Ismerős nevek, egymást átszövő utalások, közelmúltbeli színházi botrányok tarkítják az alaptörténetet, de az előadás nem kíméli önmagát sem: saját megformáltságára, keletkezéstörténetére és hatásesztétikájára is pontosan adagolt iróniával reflektál, miközben egyre árnyaltabban értelmezi újra a művészet és a valóság játékos viszonyát. Mert minden igaz, ami a színpadon történik, miközben semmi sem felel meg a realitásnak – és így van ez rendjén.
Az Ascher Tamás Háromszéken legnagyobb bravúrja azonban mégiscsak az, hogy az önmagát gerjesztő paródia mögött újra és újra felsejlik az ember, méghozzá az összes kicsinyességével együtt. Tabajdi Sándort, vagyis a Zsámbéki Gábor és Babarczy László alakjából összegyúrt híres-neves Kaposa-igazgatót Thuróczy Szabolcs és Elek Ferenc jeleníti meg, méghozzá remekül. Hízelkedő, nagylelkűségével takarózó igazgatót ábrázolnak, aki voltaképpen folyamatosan saját mély hübriszében fürdőzik meg. A két színész nagyszerűen működik együtt ezen szerepkettőzésben, a nagytudású filoszt éppúgy hitelesen képesek megmutatni, akárcsak a hirtelen haragú, ellent mondást nem tűrő vezetőt. Fekete Ernő látszólag hibátlan Máté Gábor, önző, kiállhatatlan, hovatovább kissé esetlen alakként mutatja be a fiatal színészt, aki azonnal menekülőre fogja, ha nincs a kezében kész megoldás. Tudatában van saját képességinek és befolyásának, persze ki is használja a helyzetet, de nem csak ő van ezzel így, itt mindenki egytől-egyig csak hasznot akar húzni a másikból. Még a Dankó István által alakított Pintér Bélában is felszínre bukik előbb-utóbb kisebbrendűségi komplexusa, és sértettsége öntudatlan, ugyanakkor indulatos bosszúállásként artikulálódik. Na meg ott van maga Pintér Béla is, mármint az igazi, aki erdélyi rendezőt alakít, tökéletes ízes beszéddel, kedélyes és törleszkedő vendégszeretettel, és persze leplezetlenül agresszív bizonyítási kényszerrel. Parádés színészi játék ez egytől egyig, és akkor még nem is említettük Pálos Hannát, Borbély Alexandrát vagy Szirtes Ágnest, de sorolhatnánk végig a neveket, mert nincs itt kivetnivaló semmiben, ünnep, jutalomjáték ez ízig-vérig.
Azonban mégiscsak van két első az egyenlők között: Keresztes Tamás már puszta megjelenésével felrobbantja a nézőteret, a megtévesztésig hasonlít Ascher Tamásra, és ez nem csupán a kiváló maszkmestereknek köszönhető. Olyan tökéletesen képezi le a kultikus rendező mimikáját, gesztusrendszerét és testtartását, sőt, még táskahordozását is, hogy minden egyes félrenézésénél vagy apró kézmozdulatánál harsány nevetés tör fel a közönség soraiból. Ám nem egyedül a külsőségek pontosak: Keresztes Ascher Tamását egyszerre lehet rajongva tisztelni, majd hitetlenkedve megvetni, amikor is előkerülnek a gyengeségek: hihetetlen műveltsége tudálékosságba, őszintesége leplezetlen kötekedésbe, bohókás mozgékonysága keresetlen izgágaságba fordul át, annál intenzívebben, minél gyorsabban haladunk a tragédia felé.
Az Ascher Tamás Háromszékent már akkor is érdemes lett volna színpadra állítani, ha egyedül Jordán Adél találja meg szerepét. Fiatal, erdélyi színésznőként hol megindítóan naiv lányka, hol szexuális vonzerejével tudatosan visszaélő primadonna. Kihasználja ő is, amit ki lehet, hogy a nagyhírű Kaposa művészévé váljon, ám valamiképp mindvégig sikerül megőriznie azt az ártatlanságot, ami a többiek fölé emeli őt. Egyéni tragédiája az egész felvázolt világ egyértelmű kudarcává válik – az már más kérdés, hogy erről senki sem hajlandó tudomást venni. Jordán Adél színpadi jelenlétéről csak felsőfokban lehet beszélni, népdalénekei már-már transzcendes módon megállítják az időt: ilyenkor nem létezik semmi más, csak a két egymásba maró élet, és a fájdalom, aminek nem szabadna felszínre törnie – ritka az ilyen őszinte színházi pillanat.
Nem hibátlan az előadás, kétségtelen ez is. Pintér Béla sokszor lavíroz a puszta paródia és az érzékeny mélység határán, de végül mindig megtartja egyensúlyát, így nagy szerencsénkre nem esik be a tartalmatlanság szakadékába. Pedig ott volt ennek is a veszélye, méghozzá jócskán, ám győztesként egyértelműen a társulat, a színház került ki. Sikerül megmutatni a nevetés mögött megbúvó személyes tragédiákat, az esendőséget, azt a már-már kegyetlen elköteleződést, amelyet a színház kikövetel magának. A laza szövésű történetből hiányzik ugyan néhány puzzle, de az így kivehető kép is többet mutat, mint amennyin még könnyű szívvel túlléphetnénk: ha ugyanis megkapargatjuk ezt a sima, vidám felszínt, akkor láthatjuk, hogy a hegek már alig férnek el egymás mellett.

De sokszor pörgött már az a felejthetetlen búgócsiga ezen a színpadon. Eleinte úgy fest, hogy nem szándékozik veszíteni a lendületéből, de aztán meg-meginog, később a körök fokozatosan erejüket vesztik, hogy aztán végképp mozdulatlan állapotába jusson. Annak idején a három lány mindannyiszor, szép türelmesen, elől összekulcsolt kézzel végigvárta, hogy a padlón a játékszer, az élet elmúlásának visszafordíthatatlan szimbólumaként ne surrogjon tovább, ahogyan egy bizonyos pillanattól kezdve mi sem mozdulunk majd többet. Három évtizeddel ezelőtt a számos nemzetközi fesztiváldíjjal kitüntetett Három nővér alaptónusa tragikus, de legalábbis drámai volt. Most az akkori produkció rendezőjéről, Ascher Tamásról (is) szóló előadás, nem számítva a végkifejletet, nem kíméli a rekeszizmainkat, és újra szerepet kap a búgócsiga is.
A Katona József Színház valamint a Pintér Béla és Társulata koprodukciójában a színészek alázattal abszolválják a közösen végzett néptáncokat, énekeket, és vitán felül hatásos a paródia a Három nővérről. Azonban a Pintér Béla által rendezett Ascher Tamás Háromszéken című előadásban nem találjuk a központi, a vezérlő gondolatot. Talán akkor járunk el megfelelően, ha a szerelmi háromszög felől nézzük a történetet. E szerint a sztori Lédáról, a fiatal, erdélyi színésznőről szól, aki két önző hím között őrlődik. Az egyik hódító Ascher Tamás rendező, a nőkre az intellektuális fölény adta nyegleségével ható férfiú, a másik Máté Gábor színész, aki jóval rámenősebb fickó vetélytársánál.
A produkció színészei a tájnyelv legkülönbözőbb regisztereit beszélik jobbára érvényesen. Ebből a nem gyenge mezőnyből lóg ki felfelé a Lédát alakító, gyönyörűen éneklő Jordán Adél. Pisikálok, mondja úgy, hogy a harmadik szótagra helyezi a hangsúlyt. Jordán szerepe szerint simulékony, doromboló macska és karrierre vágyó nő egyszerre. Nem először játszik a színésznő nem túl okos, megbicsaklott életű hölgyet, de a végtelenül naiv ösztönlény kínzó frusztrációja most nem jut el az észrevehetetlen, valamely sarokban megbújó, kielégületlen nő alkoholizmusáig, mert az öngyilkosság lerövidíti a szenvedéstörténetét.
Keresztes Tamás Ascher Tamás szerepében tehetséggel rejti a megközelíthetetlen személyiség ridegül racionális intellektusát a bozontos szakáll, a szemüveg és a hatalmasra nyílt szemek mögé. Mégis ez az ember azért lehet zseniális rendező, mert az örök kamasz gyötrelmes, sohasem szűnő kérdéseivel lakja be a világot. Keresztes remeklésének köszönhetően a nyughatatlan, krakéler értelmiségi szinte a fénykép hűségével versenyezve elevenedik meg a színpadon. A kényszeres, az ing- és a kabátujj minél gyorsabb felhajtására irányuló taglejtések, a keresztbe tett láb, amely egy pillanatra sem nyugszik, kellően megalapozza az alakítást.
A kevés eszközzel, ám annál nagyobb átütőerővel játszó Fekete Ernő Máté Gábort tehetséges, a nagy rendezői kiugrásra váró művésznek és a nők által elkényeztetett szoknyapecérnek mutatja. Olyan amorózó ő, aki a régen látott exbarátnője torkán az első adandó alkalommal ledugja a nyelvét, és aki elvárja a kedvesétől, hogy az levágja a lábkörmét. Mintha Szomory Dezső Hermelin című színművének önimádó főhősét, Pálfi Tibort látnánk. Emlékezetes az a feszült, hosszúra nyúlt pillantása, amelyet a nézők felé vet, miközben kínjában a szája szélét rágja. Nem csodálható az idegessége, hiszen a (talán tőle) gyermeket váró Léda sorsát próbálja elrendezni úgy, hogy ő maga mentesüljön a felelősség nyomása alól.
Az Ascher Tamás Háromszéken erénye a harsány humor mellett, két férfi főszereplőt illető kegyetlen irónia. Ám Pintér Bélát, az írót a társadalmi problémák és az atmoszféra sokfélesége iránti érzékenysége ezúttal cserbenhagyta, és ezen Pintér Béla, a rendező sem tudott segíteni. Az olyan jelenetek hiányolhatók, mint amilyen Enyedi Évának jutott, aki kifogástalanul élt is a karakter adta lehetőséggel. A rövidke monológon belül ugyanis sorról sorra módosul a bokorrímekbe szedett versszöveg hangulata. A gyermekszülésről a karrierje miatt végleg lemaradó színésznő és az idősödő nő pajzánsága egyszerre(!) adja meg a szituáció ellenállhatatlan dinamikáját és humorát, ahogy az általában Pintér Bélánál lenni szokott, most azonban az előadás egészéből valamiért hiányzik.

Provokációra jó ötlet, meg némi kurázsi, viszont provokálni. Pintér Béla ezt teszi az Ascher Tamás Háromszéken előadásával a Katona József Színházban. A bajnok című produkció kapcsán azzal vádolták, hogy ismert politikus magánügyeit teregeti ki, de próbálja csak ezt megtenni a Katona direktorával, rendezőjével, színészével, Máté Gáborral és nőügyeivel. Hát most megpróbálta!
Pintér nem csak Máté Gábort pellengérezte ki, hanem többeket, így a címben szereplő jellegzetesen karizmatikus rendezőt, Ascher Tamást, a Katona korábbi direktorát, Zsámbéki Gábort, a kaposvári teátrum egykori igazgatóját, Babarczy Lászlót, no és saját magát is, meg persze a színházi szakmát. Az első részben inkább csak kajánul nyelvet öltöget, az az érzésem mintha pajkos diákelőadáson lennék, amin a rosszcsont nebulók a tanáraikat meg a társaikat parodizálják, nagy huncutul. És ez tud frenetikus lenni, ahogy időnként az előadás is az.
Amikor bejön Keresztes Tamás Ascherként, az egyszerűen oltári.
Szétrobban a nézőtér a nevetéstől. Nem csak azért, mert annyira szinte kiköpött mása a valódinak, a maszkmester elképesztő remeklése, hanem mert a gesztusok, a hanghordozás, a túl bő ruhák, a nadrágból kilógó ing is szinte egy az egyben stimmel, de közben azért egészen enyhén karikírozott. Na jó, van is mit kifigurázni, mert Ascher karizmatikus és emblematikus, igencsak vannak jellegzetességei. Keresztes a hű, de nagyon értelmiségi létet, egyfajta tudálékosságot, a mohó kíváncsiságot, meg a gyakran mozgásban lévő, magyarázó, tanító kezeket hangsúlyozza bohócos hevülettel, jókora élvezettel. El tudom képzelni, hogy micsoda röhögés volt a próbákon!
Fekete Ernő adja Mátét, kimértebben, macsósabban, választékosabban öltözködve, extra entellektüel, némiképp kényeskedő hangsúlyokkal, némi nárcizmussal, amit a finomkodó selyeming is jelez. Benedek Mari jelmezei is enyhén túlzóak és abszolút találóak. Bezerédi Zoltán telibe találja Bezerédit, önmagát alakítja. Amikor fiatal énjét formálja meg, megmosolyogtatóan dús parókával teszi, aztán az idő előrehaladtával hirtelen lekapja a fejéről, és ott áll tar kopaszon.
A laza, mondhatni némiképp hézagos történet szerint, a három színházi ember egy kurzust megy tartani Erdélybe, Háromszékre. Látjuk őket civódva, évődve, Zastavában zötykölődni. Abban a színházban, ahová megérkeznek, eléggé nyársat nyelten konzervatív az igazgató, akinek bőrébe Pintér Béla bújik. Ő mindig játszik is a saját maga által írt és rendezett darabokban. És persze vannak még jó néhányan, Zsámbéki Gábort, aki hosszú ideig igazgatta a Katonát, Elek Ferenc adja, kimértnek, némileg tartózkodónak, metsző agyúnak ábrázolva, Thuróczy Szabolcs a kaposvári teátrumot szintén tetemes ideig igazgató Babarczy Lászlót mozgékonyabbra, hirtelen haragúbbá és ugyancsak meglehetősen elméssé formálja. A két jeles színházi embert a két színész mindig együtt megjelenve – mint akik összenőttek – alakítják, ami ugyancsak jó alkalom a karikírozásra, a bohócpárosokhoz hasonló komédiázásra.
A szünet nélkül, egyben játszott produkció második részében komorulnak el a dolgok, addig inkább csak gyülekeznek a viharfellegek. Egy idő után már kezdtem is sokallni a mókázást, és némileg tartalmatlannak, bennfenteskedőnek tartani az előadást. De aztán valóságos viharrá gyűlnek a fellegek, miközben végig lehet nevetni, mint Pintérnél általában. Fájóan tragikus históriává kerekedik ki az amúgy változatlanul kissé mozaikos cselekmény. A Jordán Adél által játszott, nem kimondottan észlény, nem kimondottan tehetséges, de impulzívan akaratos, rámenősségtől sem mentes, Erdélyből Budapestre citált színésznő gyereket vár Mátétól. Aki nagyon nem akarja ezt a babát. Tudható, hiszen Albert Györgyi riporternő leírta, hogy Mátéval való kapcsolatában volt hasonló szituáció. És ez már mélyvíz, amikor az egyik fél akarja a gyermeket, a másik a kaparást forszírozza, akár valamelyest rideg undoksággal, netán még nőgyógyász telefonszámot is a világ legtermészetesebb módján előkerítve a művelethez.
Az érzéketlenség, a kiszolgáltatottság, korai halálba, tragédiába torkollik. A zaklatott, gyakran kaotikus színházi viszonyok kiégéshez, értelmetlen hierarchiához, netán tekintélyelvűséghez vezethetnek, és ezzel nyilvánvalóan sokat leképeznek abból, ami az országban történik.
Pintér temérdek mindent behappol a darabjába, így a zaklatási botrány is felvillan.
A produkcióban, ellentétben A bajnokkal, igencsak konkrét nevek is elhangzanak, és vannak egyértelműen felismerhető személyek. Dilemmaként merül fel, szabad-e élő személyeket színpadon megjeleníteni, kipellengérezni. És válaszként hangzik el a deszkákról, hogy szabad, ez szükséges a magunkkal való szembenézéshez, még akkor is, ha túl lehet lőni a célon, és ezzel sebeket okozni. Ebben az esetben többeket megcsipkednek, vannak akiknek a húsába is belevájnak valamennyire. Van vagányság ennek a produkciónak a bevállalásában, de azt nem gondolom, hogy maradandó sérüléseket okozna.