És ha az egész csak fikció? Sem annak, sem ennek a kérdésnek nincs igazán jelentősége, ha csak annyiban nem, hogy valamire ráirányítják a figyelmünket. Pintér Béla a Katona József Színház nagyszínpadán rendezte meg az Ascher Tamás Háromszéken c. általa írt kortárs darabot a bulvár és a paródia görbetükrű egyvelegeként. Hol harsányan nevetünk, hol a drámaiságától döbbenten ülünk, néha pedig pusztán igyekszünk megérteni a szakma számára evidens sztorikat – nézzük, nézzük, keressük a fogódzókat, de azok nincsenek. Nincsenek, mert a dolgok “igaz voltúsága” bennünk születik, bulváron innen, paródián túl.
Színház a színházban, avagy a színpadon: pár szék, kopottas hajópadló, egy sematizált Zastava és egy egyszerre dobogóként és asztalként is használható emelvény – egy színház belseje, ahol épp társulati ülés zajlik (díszlet: Khell Zsolt). És kiről szól a történet? Máté Gáborról (Fekete Ernő), aki Kazimir Károly segedelmével szeretne végre rendezni a Katonavári Kaposa József (Kaposvári Csiky Gergely) Színházban? Vagy Ascher Tamásról (Keresztes Tamás), aki bejárja Bezerédi Zoltán (Bezerédi Zoltán) Zastaváján Háromszéket és környékét egy Kolozsvárott tartandó, rá osztott színészkurzus kapcsán? Avagy két színházi társulat humorosan tragikus 80-as évekbeli viszonyairól? A nőügyekről csupán?
Nem lehet eldönteni, és kár is lenne, mert Pintér Béla fikciójában, amit színpadra rendezett, ezen kérdések egyike sem fajsúlyosabb, mint a többi. Mese ez, kegyetlenül igaz mese, hogy nevessünk a szereplőinken, szaftos nőügyek teregetődjenek ki előttünk, és hogy a nevetésünk közepette belénk dermedjen a lélegzet – mert önszembesítés ez, egyszerre nekik és nekünk is, megmagyarázhatatlanul keserédes a nevetés, bár lehet, hogy csak a magamfajta széplelkűnek.
Ahogy Fekete Ernő Máté Gábora is tépelődik, hogy akarja, ne akarja ezt az egész hercehurcát, majd pedig a későbbi flörtöt. Dühkitöréseiben olyan autentikus másolatát adja a Petőfi Sándor utcai színház direktorának, hogy pirulunk helyette is. Érzékeny önelégültsége nehezen utánozható: Máté Gábor-i. Ahogyan a “más faszával nem verjük a csalánt”-monológja egyszerre kiszólás a kortárs színházcsinálásnak és a szerző reflexív “önmagára szólása” is – öntörvényű dendi, aki közben a komplexusaival csatázik, minket is önmérsékletre intve – ami ránk is fér kortalanul.
Ám ezeket az összetevőket nincs is idő analizálni, mert az események oly gyorsan peregnek, hogy a kicsivel több mint két órás, egy részben játszott előadás – egy-két terjengősebbre megírt jelenetét leszámítva – egészen könnyen felszakadó, aztán majd persze belénk is fagyó lélegzetvételnek érezni. Tabajdy Sándor (Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs), a Katonavári Kaposa Színház igazgatója a színészkurzus megtartására szóló meghívását a Kapozsvásárhelyi Színházba demokratikus kijelöléssel áttestálja Máté Gáborra, Ascher Tamásra és Bezerédi Zoltánra. Elek Ferenc szivarozós elterpeszkedője szelíd despotaként elnöklő direktorként remek fénytörését adja egy ’80-as évekbeli, rendszerkritikus, haladó magyar színházi műhely a mai napig levetkőzhetetlen mentalitásának. Nem tudhatom, milyen volt a legendás Babarczy-korszak, ám a tabajdyság elengedhetetlen szükséglet lehetett akkor és azóta is, ez szinte biztos.
Bezerédi Zastaváján neki is vágnak a nem is remélt, kalandos utuknak. A társulati ülés humorbonbonjait, jellemkomikumait könnyedén vesszük, bár érezzük, hogy jó pár olyan legenda húzódik meg ennek az ábrázolásnak a hátterében, amelyeknek a zamatát csak a bennfentesek érthetik, érezhetik igazán.
Másfelől pedig igazi, véresen komolyan vett és játszott paródia ez a javából, amelyben Keresztes Tamás Ascher Tamása könnyeden precíz, kegyetlenül pontos életre keltése egy torzonborz, zsörtölődő rendezőnek. Igazi borzas eszelős, akinek az ádáz lénye elől jobb menekülni, ha a lelki nyugalmunk megőrzése a cél. “Gonosz Manó” Ascher Tamása persze mi magunk is vagyunk, mert a magunkban nehezen elviselhetőt pontosan így vetítjük ki mi is – egy az egyben.
Ahogy Fekete Ernő Máté Gábora is tépelődik, hogy akarja, ne akarja ezt az egész hercehurcát, majd pedig a későbbi flörtöt. Dühkitöréseiben olyan autentikus másolatát adja a Petőfi Sándor utcai színház direktorának, hogy pirulunk helyette is. Érzékeny önelégültsége nehezen utánozható: Máté Gábor-i. Ahogyan a “más faszával nem verjük a csalánt”-monológja egyszerre kiszólás a kortárs színházcsinálásnak és a szerző reflexív “önmagára szólása” is – öntörvényű dendi, aki közben a komplexusaival csatázik, minket is önmérsékletre intve – ami ránk is fér kortalanul.
Egy pályakezdő színésznő, aki csupa lelkesültség, megmutatkozni vágyás, befutni akarás. Aki egyszersmind szeretetre vágyik, és arra, hogy tartozzon valakihez. Jordán Adél kutyahűséggel ragaszkodik, vágyakozik, vonzódik hol Máté Gáborhoz, hol Ascher Tamáshoz – és ennek a vonzódásnak utód lesz a vége. Jordán Adél drámát teremt: nemeset, keresetlenül őszintét, egyetemesen egyedit.
Utaznak ők kisbolygókként hárman abban a zastaványi Faraday-kalitkában, amely dacol minden külső csapással. Hiába utaznak sok száz kilométert, mert a Kapozsvásárhelyi Színházban Tegerdy Áron (Pintér Béla) közli velük, hogy épp nem is lesz most, akinek a kurzust megtartsák. Sebaj, akad más, időtöltésre kiválóan alkalmas feladat: utaztathatják a kapozsvásárhelyi társulat Tordai Lédáját (Jordán Adél) aki hazafias, verses dalestjével indul körbehaknizni a környéket. Avagy hogy ne csináljunk magyarkodó, műdalokkal kitapétázott, költőinek álmodott színházat, még akkor se, ha erre egyébként van közönségigény, és vennék is, mint a cukrot – de mindezt oly finom, magukat, magunkat sem kímélő, markánsan szelíd, humoros kritikával, ami képes egy nem létező közös ízlést teremteni.
Egy pályakezdő színésznő, aki csupa lelkesültség, megmutatkozni vágyás, befutni akarás. Aki egyszersmind szeretetre vágyik, és arra, hogy tartozzon valakihez. Jordán Adél kutyahűséggel ragaszkodik, vágyakozik, vonzódik hol Máté Gáborhoz, hol Ascher Tamáshoz – és ennek a vonzódásnak utód lesz a vége. Jordán Adél drámát teremt: nemeset, keresetlenül őszintét, egyetemesen egyedit.
Meg is érkeztünk a színházi világ idén őszi me too kampányához, amelyben a szexuális kihasználásé és kihasználtságé a főszerep. Pintér Béla bravúros ügyességgel kapargatja a bulvár felszínét – mert az már csak úgy dukál, és kreál egyszerre lélegzet bennrekesztős drámát is a nevetőrohamok közepette. Besorolhatatlan, felemás érzést keltve bennünk: az “ezt értem!” és a “nekem most ehhez mi a fene közöm is van?” bennfentességéét. Ebben nem is annyira a műfaji meghatározhatatlanságot, hanem a befogadásban emiatt létrejött kettősséget gondolom inkább nehézségnek.
Pintér Béla társulatának és a Katona társulatának ez a koprodukciója egy vízió- látlelet a 2017-es színházi valóságunkról, hogy jót derüljünk azon, amin sírni is lehetne. Ám Lídia történetének váratlan fordulata minden derünket idézőjelek közé teszi. Ez most igaz Máté Gáborról? Kérdezzük, mert nevetve-megdöbbenve akaratlanul is a pintéri hatás alá kerültünk. És ennek nem az igazság tartalma a lényeg, hanem a bennünk megszülető igaz tartalomé, mert ez a bennünk létrejövő az, amellyel tényleg kezdenünk kell valamit, ha akarjuk, ha nem.
A humor és a megrendítően mély dráma ölelkezik szétszálazhatatlanul abban, ahogy a katonavári társulat színészei: Bárdossy Betti (Enyedi Éva), Oravecz Sára (Szirtes Ági) és Kerti Borbála (Pálos Hanna) – aki Máté Gábor Léda után következő szeretője – megértően a karrierizmusból és a szexéhségből összegyúrt fájdalomcsillapító piruláikat adagolják az általuk támogatott vagy éppen ellenzett abortuszra vonatkozó tanácsaik mellé. Könnyezve nevetünk, mert egyszerre felszínesen bulvár és Jordán Adél játékától egyedien drámai is ez az egész.
Ez a történet, melyet Bezerédi Zoltán mesél el nekünk, fején parókával – és mivel még a prológusban megjegyezte: ha mindebből egy szó sem igaz, hulljon ki minden szál haja – az utolsó jelenetre leveszi parókáját. Maradva pőrén, kopaszon. Mi pedig már teljesen, lélegzetünket is visszafojtva kezdenénk megrendülni, de akkor ismét a néptáncé lesz a főszerep, ami ebben az előadásban búvópatakként tör a felszínre: főhajtást érdemlő gyakorlottsággal járják a néptánc-lépéseket – magyar zamatot, határokon átívelő magyar össz nép-nemzetiséget és annak karikatúráját is adva így egyben.
Pintér Béla társulatának és a Katona társulatának ez a koprodukciója egy vízió- látlelet a 2017-es színházi valóságunkról, hogy jót derüljünk azon, amin sírni is lehetne. Ám Lídia történetének váratlan fordulata minden derünket idézőjelek közé teszi. Ez most igaz Máté Gáborról? Kérdezzük, mert nevetve-megdöbbenve akaratlanul is a pintéri hatás alá kerültünk. És ennek nem az igazság tartalma a lényeg, hanem a bennünk megszülető igaz tartalomé, mert ez a bennünk létrejövő az, amellyel tényleg kezdenünk kell valamit, ha akarjuk, ha nem.

Biztos vannak, akik emlékeznek rá, hogy a másfél évvel ezelőtt bemutatott A bajnok című előadás kapcsán az egyik hetilap újságírója egy bulvárhír megjelenítését kárhoztatta. (Ebben persze a morális felsőbbrendűség fitogtatásán túl a jólértesültség közreadása is munkált, miközben számosan voltak/voltunk, akiknek lövése sem volt erről a bizonyos bulvárpletykáról.) Számon kérte a rendezőn, Pintér Bélán, hogy miért nem ír darabot a Katona igazgatójának, Máté Gábornak a nőügyeiről (ad notam: írók írjatok remekműveket!).
Itt néhány “sajnos” következik: először is Pintér Béla fölvette ezt az ócska kesztyűt, és azt felelte, némi – amúgy indokolatlan – megbánást mutatva, hogy majd erről is csinál egy előadást. Másodszor: a Katonában senki nem mondta neki, hogy ez marhaság; kamunak is gyönge, hát még valóságnak. Ámbátor igaz, hogy darabot bármiből és bármiről lehet írni…
És most itt van az Ascher Tamás Háromszéken című előadás, amely szerencsére mégsem Máté nőügyeiről szól, hanem egy Kaposa nevű színházról, annak is három emblematikus tagjáról; na, ők viselik ezeket a valódi neveket. Ascher, Máté, Bezerédi.
Akiknek jelentős köze van nemcsak a Katonához, hanem a rég kimúlt kaposvári színházhoz is (mármint a színház nem múlt ki, csak az, amit kaposváriságnak nevezünk); és nemcsak nekik, hanem a volt igazgatónak, Zsámbéki Gábornak, és a másik volt igazgatónak, Babarczy Lászlónak. Ők ketten is megjelennek, egyetlen igazgatót játszva, erősen egyformára maszkírozva.
Ha már maszkírozás: “Ascher” a megtévesztésig hasonlít Ascherre, “Máté” minden gesztusa hibátlanul megvan, “Bezerédi” is elég jó Bezerédi, bár neki relatíve könnyű, hiszen Bezerédi játssza.
A színpadon régi katonás és kaposvári előadások plakátjai, ezeket jó nézni, akárcsak a nagynéha odavetített színházi hátteret; amúgy van még néhány szék, egy hosszú asztal, otthonos sivárság egy társulati üléshez.
Egy társulati ülés az elején, aztán egy a legvégén, ez a keret, a sorvezető meg “Bezerédi” narrációja. A történet – több történet – elég nehezen bontakozik ki, mert az író Pintér erősen billeg a figurák poénos bemutatása, vagyis a kompakt paródia és a cselekményvezetés között. Egy erdélyi színházba, no meg persze a címben is szereplő Háromszékre vezető út és az ottani kalandok adnák a cselekményt, már ha a néptánccal és műnépdalokkal megtűzdelt sztoricskát nem nyomná el relatíve gyorsan egy szerelmi történet, pontosabban egy erdélyi színésznő leküzdhetetlen karrier-ambíciója, vagyis hát ez sem annyira történet, mint inkább jelenség. A színésznő bevállalós: abba szeret bele és azzal fekszik le, akitől az anyaországi fővárosba jutást leginkább remélheti, és hogy nem találja el elsőre a megfelelő személyt, hát ki tehetne neki ezért szemrehányást. “Ascher” a nagy megúszós, kitérős, elsunnyogós, “Máté” a balek, a lelkesedős, a fellángolós-lekonyulós kombó nagymestere. “Bezerédi” nincs benne ebben a játszmában, benne van viszont “Pintér Béla”, még erősen a pályája elején, a néptánc-népzene bűvöletében…
Ebből, mármint a szerelmi szálból jön aztán némi kiszámítható bonyodalom, fékezett habzású konfliktus, amelyben ki-ki hozza a figura papírformáját, a szorosan hozzátartozó melodrámás hangfekvéssel, majd a Pintér Bélához szorosan hozzátartozó tragikus hátraszaltóval. Ezek a “pintéres” hirtelen-csavarok mindig meglepők, noha csak látszólag váratlanok, és hatásuk mindig pillanatnyi, illékony. Többnyire azért, mert ki- vagy lenyomja őket egy újabb komorra színezett fordulat. Vagy egy vicc.
Ebben az esetben az, hogy egy népies zenével elképzelt Három nővér-előadás borítékolható kudarcának bekövetkezte után egy színház omlik össze: megjelenik a határon túli diadalittas igazgató, egy amolyan mai Fortinbras, és lerombol mindent, a földig. De ennek a tragédiának a megélése – már aki megéli vagy szeretné megélni – kívül esik az előadáson, mert odabent elnyomja a finálé. Ami engem illet: ezt sajnáltam.
A közönség jókedvűen és készségesen, Pintér Bélára kondicionálva kacag, hiszen meg is kapja azokat a hol Hacsek és Sajó-szerű, hol csiklandóan brutális poénokat, amelyeket vár, sőt követel; és majdnem mindegy, hogy ezek némelyike kifejezetten ízléstelen, nevetni azon is lehet. Szirtes Ágit belenyomni egy leszbikus támadásba, aztán jószerével nem tudni kivinni a színpadról – ez aztán igazán méltatlan… És megkapja a töredékeket is, a cinkos összekacsintásra, a bennfentesség kebeldagasztására alkalmas utalásokat, mármint a közönség: van itt kórházba transzponált abúzustörténet, “Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”, persze Erdélyben, és persze mindenki énekli, kivéve “Aschert”…, meg hogy “nem szégyen a nézők szórakoztatása”, és “elvétjük az arányt”. Hát el. Pedig van vers, énekbeszéd, dalok, jobb és rosszabb, csasztuska és “ária”, van itt minden.
Ha most – többedszer – azt mondom, hogy mind az írói, mind a dramaturgi (következésképp a rendezői) munka hol a kényszeredettség, hol a kétségbeesés, hol pedig a – noha sajátos – patron-előrángatás jeleit mutatja, alighanem a nézők nagy része megkövezne. Mert némi joggal érzi úgy, hogy elegendő nevetnivalót tálalnak föl neki, ráadásul a paródiák mögött olykor hús-vér figurák is felbukkannak. Magam is kedvtelve nézném ezt a produkciót – mindjárt mondom, miben telik kedvem – például egy megfelelő alkalmi köntösben, mondjuk, egy színházi belső ünnepség avagy egy egymás mulattatására szánt, mondjuk, szilveszteri buli keretében, és a maga egyszeriségében el is ismerném a rögtönzésnek és valóságimitációnak ható jeleneteket, és elnézném az ízlés és tartalom billenékenységét. Nem zavarna, hogy egyik-másik poént nem értem, hiszen nem is nekem, hanem önmaguknak és a kollégáknak szólna, viszont tudnék felhőtlenül örülni például a kellékesek kellékese, a kaposvári Kiss Pisti megidézésének, mert azt érteném. (Így is örültem, csak felhősen.)
A színészek alázatosan snittelik a különb-különb színtársulatok tipikus figuráit; Elek Ferenc nemcsak egy egész embert, hanem az egész sorsát is belepréseli az ügyelő figurájába. Dankó István “Pintér Bélaként” szaporán simítja a füle mögé korhű loboncát, de közben egy tenyérbemászó nyüzsgöncöt is odateremt a színpadra. És a többiek is: Thuróczy Szabolcs a “birtokon belüli” román színigazgató, Pintér Béla a birtokon belülre törekvő leendő igazgató szerepében pompás, de hát pompás itt minden színész, akár van szerepe, akár nincs. Villan Pálos Hanna, aki egy archetipikus színésznőt, Borbély Alexandra, aki egy igazgatóné bőrébe bújt igazgatót hoz, aztán Kovács Lehel “a mellőzött színész, amint végre megkapta a Macbeth-et” pózában, Takátsy Péter, az örök néhány mondatos, és a “pintéresek”, Enyedi, Friedenthal.
A tejfölt a papírforma szerint vihetné Keresztes Tamás, aki “Ascher” szerepében egyszerűen Ascher, vagy Fekete Ernő, aki a külsőségeknél jobban épít a belsőségekre “Máté” szerepében, vagy Bezerédi Zoltán, aki nemcsak játssza, hanem komolyan is veszi magát. De mégis Jordán Adél, az ő harmatos naivát és elszánt pályaépítőt elegyítő figurájában, ő viszi a tejfölt, csodásan beleéli magát, kitölti a rengeteg hiátust, szépen énekel, hihetően szenved, bár az a vég, az talán mégis túlzás, noha nem az ő túlzása, távollétében esik meg vele…
“Nem működik”, mondja “Ascher” a “Máté” rendezte Három nővérre (miután hosszan és szépen kipörgeti a búgócsigát, pont mint anno).

Ami egy újságcikkben erkölcsi számonkérés, kaján ötlet, az a színházban több szempont, pillanatnyi benyomások és helyzetek egymásra rakódása, bonyodalom, a két fél által megélt fájdalom: élet.
Sistergő színháztörténeti pillanat lett Pintér Béla vállrándításából, mellyel a Heti Válasz cikkére reagált, miszerint ha a Katona József Színháznak művészi szabadságában áll színpadra vinni egy kormánypárti politikus magánéletét (más kérdés, hogy A bajnokban sokak szerint nem ez vagy legalábbis nem így történt), akkor miért nem csinálnak egy előadást Máté Gábor nőügyeiről. És Pintér Béla csinált, ám az Ascher Tamás Háromszéken nyilván több ennél. Akár aktuális kordokumentumként, időkapszulaként is felfogható: az biztos, hogy a jövő szorgalmas, szöszölős színháztörténeszei (ha lesznek még ilyenek) egy – sőt inkább másfél – színháztörténeti korszakot, színházak életét alakító botrányokat, alkotói attitűdöket, a valóság és a művészet viszonyára vonatkozó elképzeléseket és rengeteg emberi pillanatot szálazhatnak szét belőle. Ez az előadás olyan, hogy hozzáérünk, és rögtön bizseregni kezd az ujjunk, ezen túl pedig elsősorban alkotói, emberi gesztusként, összegzésként és metaszínházként érdekes, ami a Katona színpadán történik.
Például pofátlanul reflektál bizonyos hagyományosnak mondható befogadói elvárásokra, melyeknek Pintér Béla színháza egyébként sem szokott megfelelni – csak talán ez a nem megfelelés még soha nem volt ennyire explicit. Már eleve az, hogy a rendező a bármiből teremt színházi anyagot: igen, egy „színházigazgató szaftos magánéletéből” is lehet, mert a színház nem egyenlő a valósággal, még akkor sem, ha a szereplőket Máté Gábornak, Ascher Tamásnak, Pintér Bélának és Bezerédi Zoltánnak hívják, és még akkor sem, ha az említett szereplők történetesen hasonlítanak a nevek valódi viselőire. Ennek ellenére egy jó előadás Pintér Béla szerint épp azt mutatja meg, hogy a valóság mennyire összetett, és hogy (ez most kissé esetlenül fog hangzani) mi a különbség egy (akár ez az) újságcikk és a színház között. Ami egy újságcikkben erkölcsi számonkérés, kaján ötlet, az a színházban több szempont, pillanatnyi benyomások és helyzetek egymásra rakódása, bonyodalom, a két fél által megélt fájdalom: élet.
Ezen kívül vannak még apróbb csintalanságok is, már ami a befogadói elvárásokat illeti, s ezek a mozzanatok mintha megint csak ezt az egy az egyhez megfelelést bombáznák szét: a narrátor, Bezerédi Zoltán (Bezerédi Zoltán) folyamatosan elspoilerezi az előadást, lelövi a poént, hiszen a színház a szavakban elmondható, lineáris történetnél is sokkal több. Ezt jelzik az apró anakronizmusok is, hiába játszódik az előadás a kilencvenes években, mégis elhangzik benne, hogy elektronikus média, és a darab fikciója szerint már jóval azelőtt van utalás a Három nővér-paródiára, mielőtt Ascher Tamás legendás előadása megszületett volna. Egy a kettőhöz vagy talán inkább kettő a kettőhöz megfelelés az Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs által játszott Tabajdi Sándor, aki állítólag Zsámbéki Gáborból és Babarczy László színházigazgatókból van összegyúrva, ahogy a darabbéli „Kaposa” a kaposvári színház és a Katona „keveréke”.
Pintér Bélának nem ez az első előadása, ami a színházról szól, de talán még soha nem merült ennyire mélyre a témában. Egyrészt az Ascher Tamás Háromszéken rendkívül játékos formában, folyamatosan utalgat a saját (és más, fiktív és létező) előadások keletkezéstörténetére, sőt keletkezésének közbeniségére. Másrészt épp a független és a kőszínház találkozásának pillanatában szolgál apró adalékokkal a kettő viszonyát illetően (és nagyon örültem, hogy a rendező saját társulatából is szerepeltek színészek az előadásban), hiszen még azt a pontot is elképzelteti velünk, amikor Pintér Béla választott a két struktúra közül. Végül azt az érzetet kelti, hogy valóban beengedi a nézői tekintetet a színfalak mögé, ám ezt a bulváros kiteregetést meghaladó, önkritikai éllel teszi. Ami nem csak abban merül ki, hogy (egyébként rendkívül zseniális módon) kifigurázza a Katona Nagy Neveit és magát az előadás rendezőjét is. Felmerül egy csomó probléma, amiről ritkán szokás beszélni, még úgy is, hogy a zaklatási ügyek kapcsán elindulni látszik valamiféle vizsgálódás a színház belső struktúráival kapcsolatban. Ezek némelyike csak jelzésszerűen van jelen, például az alkoholizmus, a hierarchia merevsége vagy az idősebb színészek kiszolgáltatottsága, biodíszlet-szerepe. Megérintheti a nézőt az is, hogy mennyire sérülékeny az alkotás folyamata, hogy az alkotók számára mennyire élet-halál kérdés a visszajelzés.
És vastagon benne van az előadásban – nem csak a fiatal színésznők kiszolgáltatottsága, hanem – az egész struktúrát átható férfi-női dinamika is. Szeretők, férjek, valahol messze a feleségek a gyerekekkel, szexszel megpecsételt együttműködések, csak bizonyos feltételek között viszonzott és viszonzatlan szerelmek. A szereplők önironikusan utalnak a Katona Marton-ügy után kiadott nyilatkozatára is, mely kategorikusan kijelentette, hogy náluk ilyesmi a 30 év alatt sosem fordult elő. Senki sem matyóhímzés, se erkölcsileg, se a természetét illetően (mégis meg lehet bocsátani szinte minden szereplőnek, ha valami, akkor ez tényleg zseniális az előadásban). A Keresztes Tamás által játszott Ascher Tamás izgága, nagytudású és tudálékos, bántó, és kihasználja a helyzetet. A Fekete Ernő által játszott Máté Gábor már-már az infantilizmusig önző és gyáva, és kihasználja a helyzetet. A Dankó István által játszott Pintér Béla bosszúálló, törleszkedő, tolakodó vadbarom, és kihasználja a helyzetet. A Jordán Adél által játszott Tordai Léda, az erdélyi színésznő bájos, naiv, és ő is kihasználja a helyzetet. (Mindezeken túl azonban az alkotás izgatja a legjobban a szereplőket. Egy pillanatra még a Máté Gábor nevű szereplő is elfeledkezik arról, hogy épp megdugni készül egy erdélyi színésznőt, amikor lázba hozza egy új előadáskoncepció.)
Az abortusz pedig mindenhogyan rettenetes tragédia. Talán azért is, mert annyira használhatatlannak tűnnek a külső nézőpontok: a pixisbe visszakerült kolléganőé, az öreg színésznőé, aki unokákért sír, a gumit felvenni nem hajlandó, de az abortuszt gyilkosságként meghatározó férfikollégáé. És persze ott van az apává lenni nem akaró férfi belső nézőpontja, akinek elvben az akaratával ellentétesen is eldőlhet a dolog.
Mindenki esendő. Mindenki a saját ügyeivel, problémáival vannak elfoglalva, részvétlen a világ. Mindenki, a színházi alkotók is a saját, tyúkszaros ketrecében kapirgál.
Többet is segíthettünk volna – hangzik el az előadás egy pontján. Ez szép így kimondva, de szép az is, ahogy a Katona férfiszínészei a legényest járják a történtek előtt és után: benne van a táncukban minden. Ahogy Jordán Adél énekében is, aki egy népdallal válaszol arra a kérdésre, hogy elvégeztette-e végül az abortuszt. És ez sokkal többet mond minden újságcikknél.

Több dolgok vannak Pintér Béla új előadásában, és még több olyan is, melyről nekünk, egyszerű földi halandóknak bölcselmünk álmodni sem képes. Ugyanis mindentudó bennfentes legyen a talpán, aki az Ascher Tamás Háromszéken-t nézve, valamennyi kisebb vagy nagyobb színpadi történésről, utalásról meg tudja mondani, van-e megtörtént valóságalapja.
Vannak az előadásban remekbeszabott színészi alakítások, Keresztes Tamás például hihetetlenül jól adja Ascher Tamást, figurája még jobb is az eredetinél, mert a paródia mindig mulatságosabb a valóságnál. Fekete Ernő ragyogó Máté Gábor, alakítása bizonyos szempontból még Keresztesénél is jobb, mert Fekete nem parodizál, hanem a karaktert finom színészi eszközökkel rajzolja meg (melyekben persze Keresztesnél sincs hiány). Az alapanyagát valószínűleg Bezerédi Zoltán ismeri a legjobban, hisz egykori önmagát játssza el. Jordán Adél úgy elbűvölő, hogy – az eddig említettekkel ellentétben – nem valóságos személyt idéz meg, hanem elképzelt figurát formál. Persze lehet gyanakodni, hogy ő is valamelyik katonás – vagyis a darabban „kaposás”, értsd: egybelényegült kaposvári-katonás –, létező színésznőre utalgat, felmerül ez Pálos Hanna és Borbély Alexandra színésznőjével kapcsolatban is. Mert a valóság és annak játékos továbbvariálása követhetetlenül keveredik az előadásban.
A rendező Pintér Béla például egy kitalált erdélyi rendező megformálása mellett több szerepet is játszik, a Tabajdi Sándor nevű nem létező színigazgatót (akit láthatóan-kitalálhatóan Zsámbéki Gáborról mintáztak) pedig egyszerre két színész adja: Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs. Pintér Béla szerepét meg Dankó István játssza. Említettek mellett többen nyújtanak még kisebb-nagyobb szerepekben kitűnő és szórakoztató alakítást.
Továbbá van az előadásban rengeteg csúcsra járatott geg és poén. Tulajdonképpen mindegyik szereplő mindegyik megjelenése, szövege, akciója arról szól, hogy lehetőleg jó nagyot üssön, és be is érik eme célkitűzés már pl. azzal is, hogy Bezerédi hirtelen dús-bodros-fürtös parókában fordul a közönség felé, Keresztes megjelenése kiköpött Ascherként meg valósággal tarol, és így tovább, és így tovább… Van az előadásban sok-sok verses beszéd, népzene, népdal (főleg ez utóbbi ki-be fordítgatva, átköltve-parodizálva), valamint néptánc – attraktív felütésnek és finálénak.
Persze lappang vájt fülűeknek szánt üzenet is korról, társadalomról, múltról, máról – Pintér-darab nem is létezhet e nélkül. Ezek között talán még egészen mély és magvas közösségjobbító szándék is bujkál, hiszen mégiscsak a kő urbánus budapesti értelmiség keres (ha szolid kényszerből is) kapcsolatot zsír népies erdélyiekkel, hó lelkű jómagam néha már a Wyspiański Menyegzőjében vizionált, magyarra csereszabatolt nemzetmentő kiegyezésre tippelgetek párás szemmel. És történik is valami ilyesmi, hiszen a romlatlan székelyföldi miliőben (értsd: az ól mögött) csak megfogan az a közös gyermek, igaz, nem tudni pontosan, személy szerint ki termékenyített, ráadásul egyik potenciális termékenyítő sem akarja felvállalni a születendő magzatot, ez aztán tragédiához is vezet. (Ámbátor szerintem teljesen feleslegesen. Tudom, kemény az élet mifelénk, és ide is passzíthatók valóságmagvak, de kicsit sem értem, hogy a gyermeke apjaiban, valamint Budapestben és Szolnokban is csalódott, Jordán Adél játszotta Színésznőnek miért is kell felakasztania magát.)
Több dolgok vannak tehát az előadásban, de valahogy nem fogja össze őket semmi. És ezt nem lehet elintézni annyival, hogy a kortárs színházban nincs is szükség holmi elavult darabkohézióra (meg hogy ez az előadás „csak” egyfajta reakció volna a korábbi, a szintén a Katona József Színházban bemutatott A bajnok utáni heves sajtóvisszhangra). Már csak azért sem, mert a jól sikerült Pintér-előadások mindegyikének van belső kohéziója, következetes stílusa, formája, üzenete, koncepciója. A bajnokot például – több egyéb komponens mellett – a 19. századi operaforma artisztikus kifacsarása tartja egyben. (Az már csak hab a tortán, hogy a színházesztétikai remeklésben a néző még bulvárérdeklődését is kielégítő, vaskos valóságdarabokra is lelhet.) Hasonló a helyzet – csak átértelmezett barokk operával – az immár klasszikussá vált Parasztoperában.
A valóságdarabokról újból szólván, az Ascher Tamás Háromszéken-ben oly mértékűvé válik a valóság–fikció játék, hogy az egy idő után hatását és értelmét veszti. Ha nincs az előadásnak következetes rendezői koncepciója, ha fő motivációja tényleg a megtörtént provokációra reagálás (lásd: saját vezetőinek botrányos életéről készítsen előadást a színház, ne kormánypolitikusokéról!), akkor nincs is mit csodálkozni azon, hogy az alkotás nem találja meg a megfelelő művészi formáját, egyedi stílusát. Mert félő, hogy esztétikuma háttérbe szorulásával a színház pusztán pankrációvá válik. Kb. az előadás felénél, tudatlanságomat konstatálva, feladtam a tippelgetést, hogy ti. valamilyen megtörtént eseményre utal-e egy adott motívum, vagy „csak” kort és régiót jellemző tartalmi-formai elem. Ez utóbbiakat Pintér Béla eddigi rendezéseiben olyan magától értetődő hitelességgel alkalmazta, hogy fel sem merült a nézőben annak firtatása, mi az előadásban a megtörtént valóság, és mi annak „pusztán égi mása”.
A legnagyobb hibája az előadásnak az, hogy magától értetődés helyett inkább erőltetettség jellemzi. A hatás hajszolásának görcsös vágya. Ami persze sokszor vágyott eredményt szül: a publikum valóban önfeledten kacag.
Én magamban átdatáltam kb. kéthéttel későbbre a bemutatót: ezzel nekem már megvolt az idei szilveszteri kikapcsolódós szórakozásom. Ám lehet, Szilveszterkor már alig fogok emlékezni az előadásra. Ha valamit mégis megőrzök belőle, az Jordán Adél éneke lesz. Ahogy – magától értetődő – ihletettséggel, belső átéléssel intonálta-hajlította a tiszta forrásból merített magyar népdalt. Pintér azért akkor is mond valamit, ha mindenáron röhögtetni akar.

Színésznőnek lenni iszonyú nehéz teher, vagy legalábbis könnyen iszonyú nehéz teher lehet egy férfiaktól uralt világban. Erről szólt Schilling Árpád Lúzer című előadása is Sárosdi Lillával a főszerepben, és leginkább erről szól Pintér Béla új darabja is, az Ascher Tamás Háromszéken, amit a Katona József Színház számára írt és rendezett meg. Hogy hány és hány férfinak van kiszolgáltatva egy színésznő, és mennyire megnehezíti a dolgokat még az is, hogy lehetetlen teljesen szétválasztani a színpadon és a színházon kívül ébresztett érzelmeket. És hogy mennyire felelőtlenül, érzéketlenül, önzőn bánnak egymással az emberek; nemcsak a férfiak a nőkkel, igazából mindenki mindenkivel.
Bár talán kicsit jóindulatú túlzás azt mondani, hogy „erről szól” az Ascher Tamás Háromszéken. Inkább csak továbbgondolható belőle ez is. Mert az az előadás legnagyobb problémája, hogy nem mond el olyan sokat a világról, mint amit Pintér Béla legjobb előadásaitól megszoktunk. Amelyek a fő témájuk mögött vagy alatt vagy mellett egy csomó minden másról is beszélnek. A Titkaink az ügynökkérdésen kívül arról, hogy hogyan épült fel egy egész nemzet elhallgatásokra, hazugságokra, ocsmány titkokra. A Sütemények Királynője egy nehéz sorsú kislány történetén kívül a családon belüli erőszak természetrajzáról, a Szutyok egy örökbefogadó házaspáron kívül arról, hogyan válhat valakiből ideológiai meggyőződés nélkül is kirekesztő, vagy hogyan válhat ideológiai meggyőződés a privát sérülésekből, és így tovább.
Az Ascher Tamás Háromszéken viszont ha fel is villant valamit az ember és ember közti kapcsolatok félresiklásaiból és a színházi viszonyrendszerekből, mindezt nem bontja ki igazán, a drámának ez a része nem tud úgy magával ragadni, mint egy-egy korábbi Pintér-előadás, hogy lehetetlen legyen ne mindezt magunkban teljesen újragondolva, átértékelve felállni a székből. Persze ettől még működhet nagyon jól egy Pintér-előadás: a Parasztoperának sem volt valamiféle „mondanivalója”, de annyira gyomorba vágóan erős sorstragédia volt, hogy minden egyéb nélkül is zsigeri hatást tudott elérni. Valami ilyesmire törekszik ez az előadás is, de kevésbé sikeresen.
Pintér Béla íróként ugyanis vagy nem találta el jól az arányokat, vagy túlzottan is hatásosnak érzett olyan részeket is a darabból, amelyek viszont a közönség egy része számára nem azok. A történetnek csak egyik része szól egy színésznő tragédiájáról a Máté Gábor nevű színházi rendezővel, aki tönkreteszi őt. A másik fele viszont színházi paródiaest, a paródia szó majdnem minden negatív felhangja nélkül: a színház saját magáról beszél, a színészek általunk is ismert színészeket-rendezőket játszanak el, és a darab azzal (is) játszik, hogy valós színháztörténeti eseményekből formál fiktív, kicsit kicsavart verziókat; részben arra fut ki például, hogyan rendezte meg – vagyis rendezhette volna meg egy másik univerzumban – Ascher Tamás a híres Három nővér-előadását 1985-ben.
Mert ahogy az a címből is elég egyértelmű, Pintér darabja merő önreflexió:
A karaktereket részben a Katona József Színház jelenlegi tagjairól mintázta, többen saját névvel szerepelnek benne (sőt, Bezerédi Zoltán saját magát játssza). Egyébként is különös játék ez a valósággal: a határok teljesen elmosódnak, kivéve, ha szigorúan nézzük a dolgot: mondhatjuk, hogy amint színpadra kerül valami, rögtön fikcióvá válik, még akkor is, ha éppenséggel Máté Gábornak és Ascher Tamásnak hívnak és maszkíroznak ott is valakit. Művészi értelemben így nem is érdekes, hogy akkor mi igaz és mi nem, az meg más kérdés, hogy akár jogilag, akár etikailag-erkölcsileg hogyan álljon a néző ahhoz, ha a színpadi fikció valósággal egyező részei és az előzetes nyilatkozatok alapján (amikből kiderült, a darab alapötlete a Heti Válasz cikkéből származott, amely szerint A bajnok után Pintér Bélának Máté Gábor magánéletében kéne vájkálnia) be tud azonosítani valakit, akiről a darab fiktív része megfogalmaz pár nem túl hízelgő állítást, anélkül, hogy az illető reagálni tudna ezekre. Vagy ahhoz, hogy a színházban, amelynek Máté Gábor az igazgatója, rettenetes alaknak állítják be Máté Gábort a színpadon.
Művészi vagy befogadói értelemben nagyobb gond, hogy a színházról, Ascherről, Mátéról, a Katonáról, Pintér Béláról szóló részeknek nemigen van több súlya annál a kevésnél, amit az összekacsintás meg a rejtvényfejtés jelent (mármint annak a megfejtése, hogy melyik álnév kit takar, melyik pocak és bajusz kihez tartozik a valóságban). Valódi, színházi értelemben vett dráma ezekben a részekben nincs, inkább olyanok ezek, mint a legnagyobb rajongóknak szóló, a filmbe nem véletlenül be nem került extrák egy DVD menüjében. Viszont itt nemhogy bekerültek az előadásba, de irreálisan nagy részét képezik az egésznek; ha csak az emberi dráma előrehaladásához dramaturgiailag szükséges részekre koncentrálunk, az előadásnak legalább az egyharmada, de talán fele is elhagyható lenne veszteség nélkül, illetve csak az önfeledt ráismerések elvesztésével.
Kevés az olyan eleme ezeknek a részeknek, ami túlmutatna önmagán vagy egy egyébként nagyon jól sikerült, szórakoztató, virtuóz paródián (Pintér például saját, a Parasztoperával védjegyévé vált stílusát mutatja meg görbe tükörben: népdalokra írt új szövegekkel adat elő a színészekkel egy jelenetet a Három nővérből, a darabbeli Pintér Béla nevű szereplő sugalmazására). Akad azért ilyen, jelentéses rész is: megjelenik például az a nagy, elismert budapesti rendezők által kevésre tartott, határon túli rendező is, aki sértettségében bosszút esküszik a színházi szakma prominenseivel szemben, és amely típusból minimum egyet most is nagyon magas pozícióban tart a politika Magyarországon.
De ez mindössze pár elsietett perc, pár mondat, pedig sokkal összetettebb, mélyebbre-messzebbre vezető kérdést boncolgatna, ha jobban ki lenne fejtve, mint a többi hasonló rész. Vagy van például kiszólás a szexuális zaklatásokról is, amely egyrészt erőltetetten hat – mivel sehogy nem illeszkedik a jelenetek sorába –, másrészt mindössze azokon gúnyolódik, akik szerint ilyesmi kizárólag a színházban történhet, függetlenül attól, hogy talán az egész országban nincs ilyen ostoba ember, vagy ha van, azzal enyhén szólva is túlzás ilyen kiemelten foglalkozni.
És ez a súlytalanság, valódi tét nélküliség akkor is zavaró, sőt, néha unalmas – pedig Pintér talán még sosem volt unalmas –, ha tényleg virtuóz alakítások állnak mögötte. Keresztes Tamás például nemcsak azért lenyűgöző, mert Benedek Mari jelmeztervező és a sminkesek tökéletesen, de szó szerint tökéletesen Ascher Tamássá változtatták a színész megjelenését, ő maga pedig a mimikáját, mozgását, annak minden apró részletét. De azért is, mert Keresztes nem bújik a külsőségek mögé, hanem azokból képes jellemet is építeni, minden félrenézésbe a poénon kívül jellemgyengeséget, a magába fordulásba pedig zseniséget is bújtatni. Ahogy Enyedi Éva is úgy játszik elkeseredett öregasszonyt, hogy ne a remek smink és ősz paróka miatt tűnjön öregnek, hanem azért, mert a színész minden megmozdulásából az sugározzon. De virtuóz Ökrös Csaba zenéje, az átiratok és a saját részek egyaránt, a poénok adagolása, időzítése is – bár a verses beszéd néha veszít az erejéből –, és remek az is, ahogyan a humor átfordul fagyos borzalomba és tragédiába, olyan hirtelen, hogy a közönség jó része el is mulasztja abbahagyni a nevetést.
És ennek a tragédiának végre súlya is van, még ha Pintér nem is bontja ki annyira sem megírásban, sem előadásban, amennyire lehetne, így ha nem is ábrázolja azért egyáltalán fekete-fehéren a felmerülő dilemmákat, azért vannak benne reflektálatlanul hagyott, leegyszerűsítő elemek. Ráadásul ahelyett, hogy végigvinné a történetet, Pintér egy ponton hirtelen elvágja az egészet, és a narrátor két mondatban letudja a történet finoman szólva is többet érdemlő végét.
Amiért mégis súlya van ezeknek a jeleneteknek, az Jordán Adél fájdalmasan sokszínű alakítása a női főszerepben.
Jordán csodálatosan eltalálja a naivságnak azt a napsütötte sávját, amelyben semmiféle butaság nincs, csak teljes, feltétel nélküli odaadás. És épp ettől tudja olyan megrázóvá tenni, amikor a szerelme kétségbeesésbe fordul: azt is ugyanezzel a teljes átéléssel jeleníti meg, mintha a lelke egy nagy nyílt seb lenne, és semmi más. Aztán mindezt azzal zárja le, hogy az eddigiek szöges ellentéteként teljesen bezárkózik: így lesz a hallgatásának is olyan ereje, mint az üvöltésnek sem.
Egy Ascher Tamás Háromszéken című előadás Heti Válasz-cikk nélkül is óriási elvárásokat generál, mivel szinte példa nélküli, hogy egy színház saját igazgatójának és emblematikus alakjainak élete részleteit vigye színre, pláne, ha ezt az ország egyik legtehetségesebb zsenije, Pintér Béla írja és rendezi. És a zseni mutatott részeket abból, ami azzá tette őt, ami, de az elvárások talán még rá is rossz hatással voltak. Pedig megfelelt nekik, külcsínben mindenképp: szórakoztató és látványos is, amit a színházi görbe tükre mutat. De mélysége nincs, viszont elvesz annyi helyet az előadásból, hogy a többinek se maradjon elég – és végül mindkét fél, a színházi és a drámai is rosszul jár.

Túlságosan hasonlít a valósághoz. Nem is csupán a valósághoz. Maga a főszereplő emlékeztet összetéveszthetetlenül a bukott miniszterelnökből a szélsőjobboldal egyik vezérévé előlépő Imrédy Bélára – vetették Németh Antal igazgató szemére, amikor 1942-ben a Nemzeti Kamaraszínházban bemutatták Hubay Miklós „polgári szomorújátékát”, a Hősök nélkült. A Somlay Artúr által megformált, deheroizált politikus figura egy számára – a kor felfogása miatt – szégyenletes helyzetből némi szuicid tartalmú hezitálást követően előremenekül, a handabandázó szélsőjobbos koreszme hirdetőjévé lesz, a „forradalmi ifjúság” élére áll. A jegyeket érthető módon elkapkodta a közönség, pótnapokat kellett beiktatni. A nagyobb botrányt elkerülendő, és persze némi felülről érkező biztatást követően azonban az előadást hamarosan levették a műsorról.
Hasonló vihart kavart – és sikert aratott – lassan két éve, 2016 elején Pintér Béla első, Katona-beli rendezése, A bajnok, amely megint csak nagyon emlékeztetett bizonyos helyzetekre, a „valóságra”. Egy kormánypárti politikus állítólag találva érezhette volna magát. Az előadás kétségtelenül „ütött”; erre például a Magyar Idők fenyegető tónusú publicisztikája nyomán is felfigyelhettünk. „Bár mi sosem tudjuk annyira gyűlölni őket, mint ők bennünket, azért az nem maradhat következmények nélkül, hogy valaki beviszi a színházba a bulvármocskot… […] Hogy Máté Gábor méltatlanná vált pozíciójára, az csak az ügy egyik fele. Az, hogy bajt hoz elvbarátaira, a másik” – írták akkor. Egészen más formában, de kételyeit fejezte ki a Heti Válasz munkatársa is.
A bajnoknál szomorúbb, fájdalmasabb, emberibb színházat rég láttam.
Bizonyos, hogy a hétköznapi eseményekhez, közismert alakokhoz kapcsolódó szituációk színpadi újrafogalmazása, beemelése a virtuális térbe nem idegen sem Pintér Bélától, sem a Katonától. Ugyanakkor nem is feltétlenül veszélytelen. (Eszünkbe juthat például a Notóriusok sorozat talán utolsó darabja lassan tíz évvel ezelőttről, amely a 2008 körül uralkodó színházi viszonyokat tűzte pellengérre megkérdőjelezhető módon.)
A vasárnap este bemutatott, Pintér Béla által rendezett új előadást, az Ascher Tamás Háromszékent A bajnok körüli vihar ihlette, legalábbis a korábbi sajtóhírek és -nyilatkozatok szerint. Máté Gábor és Ascher Tamás – ma már talán legfontosabb – szellemi-alkotói közegének, a Katona színpadának két központi szereplőjét Máté Gábornak és Ascher Tamásnak hívják; a két színpadi figura külsejében, viselkedésében, hanghordozásában, természetében, reakcióiban is hasonlít Mátéra és Ascherre. Természetesen nem ők; ezt, bár meglehetősen egyértelmű, a félreértéseket elkerülendő nem árt kijelenteni. A meghökkentő, a hazai színházi világban eddig páratlan fogás egyúttal üzenet is a színpadi-irodalmi-filmes munka egyik alapvetéséről: a fikcióról, a virtuális tér természetéről. Fantázia és a valóságból kiszűrt elemek, bűnök, erények, botlások keverednek immár elválaszthatatlanul, új kontextusba kerülve, új minőséget és végső soron új világot teremtve a darabbeli katonavári Kapos József Színházban. Erre utal meglehetős nyíltsággal az Ascher Tamás Háromszéken ajánlója is: „Mi történt volna, ha Ascher Tamás ellátogat Erdélybe valamikor a kilencvenes években színházi kurzust tartani? Mi lett volna, ha Bezerédi Zoltánnak lett volna egy használt Zastavája? És hogy megrendezte volna-e Máté Gábor a Három nővért, ha egy véletlen folytán valóban összetalálkozik az akkoriban még csak színész Pintér Bélával?”

Egyebek között nekem az is tetszik, az is fontos, ahogy Pintér Béla belekomponálja a félreértést a darabjaiba. Mi meg félre is értjük, és azt mondjuk A bajnokra, az egy politikai darab, amiben jól beolvasnak a hatalomnak. Kicsit sem az, legalábbis én úgy értem, hogy mindenkiről szól, minden elveszett illúzióról, bár azt nem állítom, hogy feltétlenül nekem van igazam. Most, az Ascher Tamás Háromszéken esetében azt lehet mondani, színházi darab, belterjes visszavágó, lepelrángatás, és nincs más dolgunk, mint megfejteni, ki kicsoda, ami nem különösebben nehéz feladat, Ascher Tamás és Máté Gábor nevű szereplők vannak benne, Bezerédi önmagát játssza, csak parókát tesz a fejére, mert fiatal még. Tabajdit, a kövér rendező-igazgatót ketten játsszák, mert a két K betűs színháznak, Kaposvárnak és a Katonának egyaránt kövér, szemüveges igazgatója van.
Van itt egy műélvezeti lehetőség, ami azért nem csekély, mert ez a színészi mímelés, mímeskedés mímelődés, igen magas fokon áll, Keresztes Tamás valóban Ascherrá válik, ahogy ökölbe szorított kezével a térdét ütögeti, üvegénél igazgatja a szemüvegét, hallgat, néz, beszél. Tulajdonképpen végig ezt érzi az ember, mintha tollpihével csiklandoznák a gyomrát, folyton vihogni kell, annyira jó ez a játék, annyira hülye és igaz egyszerre, nem is keresem a különbségeket ábrázolt és ábrázoló között, Ascher az Ascher, Máté az Máté. Szilveszteri kultúrkabaré, büszkék vagyunk magunkra, hogy értjük, és nem mondjuk, ha nem értjük.
Közben meg nem tudok mást mondani, mint hogy ez egy gyengéd darab. Miután kinevettük magunkat a tájszólásos díván, és belehelyeztük magunkat a kulturális nagymenő szerepébe, a történet azt mondja: én vele vagyok. A bénával, a boldogtalannal, a vesztessel. Nem, talán nem vagyok vele. De mással sem. Ez olyan szomorú történet, hogy nem férnek bele rendes emberek.

Az évad legjobban várt bemutatója: Ascher Tamás Háromszéken, írta-rendezte Pintér Béla. Már a nézőtér is izgalmas volt a Katonában: amikor a bal első ajtajánál megjelent Ascher Tamás, voltaképp nem lehetett biztosan tudni, hogy ő ez vagy Keresztes Tamás?!
Hebegek-habogok. Félelmetes ez az ember. Mármint Pintér Béla. Zseniális. Zseniálisan… szemét – jött ez most a lelki számra szertelenül és igazságtalanul. Azt egyáltalán nem gondoltam volna, hogy konkrétan megvalósítja a Heti Válasz koncepcióját.
Az első félórában volt olyan pillanat, amikor megrémültem, hogy nem lesz-e ez bántó a határon túli színházi kollégák (vagy egyáltalán, határon túli magyarok) számára. Volt az első félórában olyan pillanat is, amikor attól tartottam, nem fog-e ez megmaradni egy szűken vett szakmai paródia szintjén.
De aztán elmúlt az aggodalmam. Alighanem azért, mert Jordán Adél csodálatosan összetett szépségű figurája és játéka fölébe emelte az egészet a színházi közegnek, és kinőtt egy igazi dráma.
Mindegy, hogy a szereplők konkrétan megnevezhetőek-e – én nem mindenkiről tudom, kicsoda, és nem feltétlenül mindenki valakicsoda –, de az biztos, hogy sok létező, jelenlévő és jelen nem lévő ember valós fájdalma épül bele a darabba, az előadásba.
Milyen részletgazdagság, rétegzettség és rafinéria! Hogy csak egyet mondjak: Borbély Alexandra Natasája, akinek nem hogy zöld az öve, de még műdal-magyarnótát is énekel.
Az előadás egyik csúcspontja az volt számomra, amikor az Ascher Tamásnak egyszerűen elképesztő Keresztes Tamás dalban oltotta le Bezerédi Zoltánt.
Két óra szünet nélkül. A taps végén úgy éreztem, egy pisikálás után simán visszaülnék még egyszer megnézni.
És kell is sietni a nézéssel, mert szerintem még feljebb fog menni a jegyár.

A Katona varázstárában valahogy varázsoltak nekem egy jegyet a tegnapi Ascher Tamás Háromszéken-előadásra is. Hát lényegében potyáztam, hiszen nem írok kritikát, nincs rá megbízatásom. (Előfordul, nem is ritkán, hogy az embernek nem olyanról kell írnia, amiről szívesen írna, hanem olyanról, amiről nem annyira szívesen.) De ha most kérne valamely orgánum kritikát, már úgyis késő lenne. Egyrészt mert magamnak néztem (kétszer), másrészt mert már annyi mindent megpendítettem itt, hogy kifejtve ismétlésekbe kellene bocsátkoznom.
Másodszorra is jó. (Borbély Alexandra elcsámborgott hangja színesítette az estét.) Nézhetjük a produkciót úgy is, mint a híres Három nővér keletkezéstörténetét, amint arra a búgócsiga-motívum utal. Belefér közben egy, a klasszikus Három nővér-paródiával a versenyt felvevő műsorszám is. Ha meggondolom, hogy eszerint Ascher eredetileg Szoljonijt láthatta Szirtes Ági Irinájában… Miközben Jordán Adél nemcsak egy hoppon maradt Mása, de aztán voltaképp a Sirály negyedik felvonásbeli Nyinája is benne foglaltatik.
Az a benyomásom, hogy a két férfi főszereplő, Keresztes Tamás és Fekete Ernő ellentétes színészi utat jár be. Keresztes a külsőség felől indul – halálpontos gesztusokkal, mozgással, mimikával. Még arra is képes, hogy Ascher figurájából néptáncoljon jól (mondom, mintha láttam volna valaha is Aschert néptáncolni. Nem láttam. De most már el tudom képzelni, hogy kirakja a legényest.) És aztán eljutott a belsejéig, bekebelezte. Fekete Ernő ezzel szemben belülről kezdhette, és fokozatosan lett ránézésre is egyre mátégáborabb. Mire nőközelbe került, már a hangja, a tónusa, az arca, a mozdulatai is mind megvoltak. (Az erőteljesebb szemöldökhasználat még hátravan talán.)
Két napja erről a darabról írok, és nem említettem még, mennyire érződik, hogy férfibűnök súlyos tömege nyomja. Mintha ezeknek a vonzó pasasoknak (Pintér Bélát is ideértve természetesen) a gazdag, nagyívű pályáját Déva-várák szegélyeznék, beléjük falazott boldogtalan nőkkel-asszonyokkal.

A történet, ahogy a címe is ígéri, Háromszéken teljesedik ki. Itt esik meg, aminek meg kell esni. Egy Ascher Tamás nevű szereplő némileg hezitálva ugyan, de elfogadja a fiatal erdélyi színésznő közeledését, hogy aztán ugyanez a színésznő még azon az éjjelen egy Máté Gábor nevű szereplő karjaiban kössön ki. Mindehhez egy Bezerédi nevű figura fűz laza nonsalansszal kommentárokat.
„Eredetileg Ascher Tamásra akartam bízni,
De őszerinte Csehov nem tud darabot írni.”
Kitalált történet. Tetőtől, talpig. Bár az apropóját egy újságcikk adta, amely kajánul fölvetette, hogy a kormányoldali polgármester magánéletének csúfos kiteregetését követően (A bajnok) Pintér Béla mért nem rendez darabot a Katona igazgatójának, Máté Gábornak az intimszférájáról. Rendezett. Sőt, meg is írta. Fikciót. Ahogy illik. Egy gonosz manóként aposztrofált, végtelenül pikírt, ugyanakkor idegesítően tudálékos rendezőről, egy piszoárgyilkos másikról, aki kicsinyes bosszúvágyában nemcsak a piszoároknak, de szoros környezetének sem hagy nyugtot, és egy nyafogó harmadikról, aki viszont nem átallja „abortuszra kényszeríteni” jobb sorsra érdemes barátnőjét. Találó. Jegyezhetnénk meg, ha nem lenne fikció.
Méghozzá verses darab.
Plusz beszivárog a folklór. Alkalomadtán táncolnak és énekelnek benne, s miközben (nem is akárhogy) ropják a népzenére – koreográfus György Károly –, azonközben trágárkodnak is. Már-már akkora lendülettel, miként az átlagmagyarság hétköznapjain maguk az átlagmagyarok. Van még színidirektor, egyszerre kettő is – Thuróczy Szabolcs, Elek Ferenc –, akikről nem könnyű eldönteni, hogy egyazon figurát játszanak vagy a lehetőségekhez mérten mégis inkább kettőt. Fölbukkan pár hajtűjét dobáló átlagprimadonna különféle korosztályokból, és lehull a lepel egy ízes beszédű erdélyi átlagszínház kulisszatitkairól is. (Kolozsvásárhely, ha emlékeim nem csalnak.)
A történet, ahogy a címe is ígéri, Háromszéken teljesedik ki.
Itt esik meg, aminek meg kell esni. Egy Ascher Tamás nevű szereplő némileg hezitálva ugyan, de elfogadja a fiatal erdélyi színésznő közeledését, hogy aztán ugyanez a színésznő még azon az éjjelen egy Máté Gábor nevű szereplő karjaiban kössön ki. (Arról csak később értesülünk, hogy egy Pintér Béla nevű, akkor még színész, minő féltékenyen figyeli a kavargó eseményeket.) Mindezeken túl a történet elemeihez egy Bezerédi nevű figura fűz laza nonsalansszal kommentárokat. (Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy Bezerédit egy Bezerédi Zoltán nevű színész játssza.) Mindez mikor történik? Azon a végeláthatatlan idősíkon, ahol a magyar színháztörténet kaposvári hőskora mellett helyet kap a budapesti Katona ugyancsak hősiesnek nevezhető korszaka, hogy aztán a történet a Kaposa néven emlegetett színház ügyes-bajos, mondjuk úgy, örök jelenkorában teljesedjen ki, ahol a példa kedvéért épp egy csűrdöngölős Három nővért próbálnak.
Pintér Béla nagyon tud valamit.
Precíz fogalmai vannak például az öniróniáról, és szemkápráztatóan gyakorolja is. De mintha pontosan érzékelné azt is, hogy tőle független egyedek kegyetlenül parodisztikus megjelenítésében meddig lehet elmenni ahhoz, hogy ne sérüljön a méltóságuk. Egyáltalán. Pintér úgy ragadja ki a valóság lényegi elemeit, hogy nevettetés közben kínosan őrzi a méltóságukat. Legyen szó a diftongusokban dúskáló erdélyi magyar dialektusról, a dramaturgként is jeleskedő Enyedi Éva valós vagy valótlan figuráinak bármelyikéről, vagy akár egy leszbikus hajlamú pesti színésznő (játssza Szirtes Ági) pillanatokba sűrített tragédiájáról…
De fikció ide vagy oda, Keresztes Tamás feltűnően hasonlít a valódi Ascher Tamásra.
És vannak még ilyen kísérteties hasonlóságok. (Jelmez: Benedek Mari.) Fekete Ernő például ugyanúgy dobálja a haját, mint anno Máté Gábor, Dankó István Pintér Bélája egy ifjú Pintér Bélát majmol, maga Pintér Béla pedig (ő is játszik a darabban, ha nem lenne világos) egy átlagos erdélyi rendezőt mutat. Feltéve, ha elfogadjuk, hogy ez a kategória, mint gyűjtőfogalom létezik. Örömmel jelentem, hogy Jordán Adél pillanatnyi ismereteim szerint nem hasonlít senkire (talán leginkább önmagára), és ez némi felüdülést jelent ebben a kikerülhetetlen, ki kicsoda jellegű agytornában.
Fontos megjegyezni, hogy az előadásnak köze sincs A bajnokhoz.
(Maximum az AlkalMáté Trupp nyári előadásaira hajaz valamennyire.) A bajnok megmutatta a cseppben a tengert, a személyes drámában a kort, az egyéni útban az univerzális sorstragédiát. Összművészeti alapmű, amely úgy sűríti művészetté a napi valóság konkrétumait, hogy ezzel egyidejűleg el is szakad tőlük. Az Ascher… című darab az egyedit mutatja meg az egyediben. Látunk érzelmi megalázottságot, átéljük az abortusz gyilkos aktusát s az odáig vezető út végzetes férfi-nő tragédiáit, a rettenetet, ahová e parodisztikus világ vezet. Ám a kép, amit mutat, szép lassan darabjaira hull. Mintha Pintér Béla pengeként belénk hasító, metsző (ön)iróniával konstruált története túl sok várakozásnak akarna megfelelni. Száz úton jár, százfelé indul, mi pedig el-elbizonytalanodunk, mit értsünk meg belőle. Hogy a valóság sűrű, átláthatatlan szövedékében épp merre kalandozunk.

Múltkori nagy port kavart bemutatója után Pintér Béla újabb előadással jelentkezik a Katonából. Az akkori porkavarás oka elsősorban politikai és bulvártermészetű volt – Pintér egy kormánypárti vezető magánéletéből írta a darabot.
A bajnokot sok támadás érte a jobboldal részéről, az előadásra mindenesetre a mai napig szinte lehetetlenség jegyet szerezni.
A rendező a színház rábólintásával az egyik provokációra felvette a kesztyűt, gondolván, ezzel bizonyítják, nemcsak más f…val tudják verni a csalánt, és a saját házuk táján is képesek sepregetni.
S hogy a csalán mennyire csíp most, és e sepregetés mennyire erőteljes, mint anno elődje? Hogy a kesztyűnél maradjunk: inkább csak kesztyűs kézzel sepregetnek itt, ami inkább csak gesztusértékű, mint valóban tisztító erejű. Fityiszt mutató incselkedés: mi ezt is tudjuk, ezt is bevállaljuk.
Bár némi szennyest valóban kiteregetnek a „Kaposa” egykori és jelenlegi vezetőiről, és Pintér kiparodizálja még saját magát is, mégis tét nélküli az est. Sokkal inkább egy szarkasztikus vallomás magáról a színészlétről, mint önkritikus szembenézés. Effajta vallomást viszont mások már sokkal invenciózusabban, mélyrehatóbban tettek, elég csak Bereményi Géza Turnéjára gondolnunk. Pintér Béla most a két szék között a pad alá esett.
Sem provokációra adott válasza, sem a művészlétről írt bluesa nem lett elég karcos.
Igen, kegyetlen világ ez: maximalizálja a kiszolgáltatottságot, és könnyen kispadra ültet, hovatovább hímsoviniszta, egocentrikus embereket termel ki. Ám itt most mindebből nem igazán lesz általános érvényű, minket is érintő látlelet.
Nota bene a színészek, mindenekelőtt Jordán Adéllal, Bezerédi Zoltánnal az élen, igen magas színvonalon prezentálják a pintéri profán sorstragédiákat, nyelvezetet és a humorral erősen átitatott stílust. Keresztes Tamás (Ascher Tamás) virtuóz karakterábrázolásával, Elek Ferenc epizódszerepet is jelentőssé növeszteni képes tudásával, Dankó István (Pintér Béla) remek karikírozó képességével nyűgöz le. Éppen ezért sokat mondó, hogy a remek alakítások ellenére egy idő után mégis azon kapjuk magunkat, hogy időnként már-már unatkozunk.
Persze a kajánul hátulról mutatott színház többnyire igen szórakoztató és szellemes. És ez önreflektív népdalos, legényes színház akár jó is lehetett volna, ám Pintér nagyot akart dobni, és túlagyalta. A minden határ áthágása és a megfelelni vágyás egyszerre munkált az alkotóban, így lett darabja látszólagos hazardírozása ellenére egy meglévő panelekből építkező biztonsági futam.