Parasztopera-rajongók lettünk. Na jó, eddig is azok voltunk, de az Átrium Film-Színház fesztiváljának köszönhetően most már végérvényesen is kijelenthetjük, a Parasztopera korunk egyik legzseniálisabb darabja. Ezt alátámasztja, hogy ötödszörre is ugyanúgy sírtunk, nevettünk és sírva nevettünk. Az öt különböző rendezést látva, mindig más-más dolog ragadott minket magával.
Van olyan előadás, amit megnéznél kétszer? És van olyan, amit akár ötször is? Mi találtunk egyet, és minden pillanatát imádtuk.
Mint ahogyan már korábbi ajánlásunkban olvashattad, az Átrium Film-Színház nemrég gondolt egy nagyot és meghívta a jelenleg futó Parasztopera-előadásokat egy egyhetes találkozóra. Az április 27. és május 4. között zajló Parasztopera Fesztivál keretében öt rendező színészcsapata mutathatta be a közönségnek, hogy milyen is az ő Parasztopera-világuk. Az eredeti, Pintér Béla társulata mellett fellépett a Miskolci Nemzeti Színház, a Szombathelyi Weöres Sándor Színház, a Budapesti Operettszínház és a Temesvári Csiky Gergely Színház is.
Kicsit úgy éreztük magunkat, mint ha az Idétlen időkig forgatásába csöppentünk volna: minden este pontban 7-kor elfoglaltuk ugyanazt a széket, hogy megnézzük ugyanott, ugyanabban a társaságban ugyanazt a darabot, s mégis minden nap valami másként alakult a színpadon. Nem csodálkoztunk, hiszen olyan rendező-egyéniségek keze nyomát érezhettük a történeten, mint Mohácsi János, Rusznyák Gábor, Földes Tamás és Szikszai Rémusz. Természetesen egyik darab sem jött volna létre Pintér Béla zsenialitása nélkül.
Egyformát másképp
Amikor Pintér Béla Társulata megalkotta a Parasztoperát, talán fogalma sem volt arról, hogy mekkora kincset tesz le az asztalra. Létrehozott egy olyan művet, aminek amellett, hogy súlyos mondandója van, elképesztően egyedi a humora és Darvas Benedek által írt zenei világa is. A társulat hosszú évek óta járja a világot és a magyar alternatív színházi tereket a művel, aminek köszönhetően a mostani előadás is egy összeérett, magabiztos csapatmunka volt – minden téren hibátlan megvalósításban.
Imádtuk Rusznyák Gábor miskolci csapatát, ahol a színészek egytől egyik tehetségesek, mint a nap, és a zenei megformálás is megtalálta azt a prózaian is kifejező éneklést, ami hangilag is minőségi élményt ad. A színészek hibátlan játékának és a kreatív rendezői elemek párosításának köszönhetően rendkívül erős előadást kaptunk a Miskolci Nemzeti Színház csapatától.
A temesváriak előadásában a kreatív díszletelemeket és rendezői ötleteket élveztük leginkább. A darab különlegessége, hogy a szereposztásban helyet kapott egy Halál-karakter, aki néha csak némán figyelte a násznépet, itt-ott belesétált egy idilli képbe, kitöltött pár felest és készségesen segítette a romlás útjára tévedők minden lépését. Elképesztően erős színpadi jelenlétével mindvégig biztosította a libabőr-faktort.
A szombathelyiek Parasztoperája már egészen más miliőben helyezte el a darabot: a tanyavilág szalmazsákjaitól egyenesen a nyolcvanas évek szockó-retro szekrénysoraiig repített, megfűszerezve a jól megszokott Mohás humorral. Mohácsi János nevéhez immáron három Parasztopera-megvalósítás is kötődik; fájt is kicsit a szívünk, hogy nem állították újra színpadra a POSZT-különdíjas, számunkra etalon pécsi előadást, de beláttuk, hogy a nemrég elhunyt Balikó Tamás zseniális és utánozhatatlan apa-karaktere nélkül nem lett volna már a régi. Csillagos ötös volt itt is a díszlet-megoldás: míg a rendszerváltás előtt a pálmafás tapéta tágította ki képzeletünk és házgyári elemekből összeillesztett nappalink terét, itt a panellakásnak megfestett anyagok zártak be minket a történet világába.
Az Budapesti Operettszínház Broadway Stúdiójának előadásában pedig igazán képzett hangokat, nagy pontossággal elénekelt dallamokat hallhattunk. Az Operettszínházhoz nem éppen megszokott módon teljesen puritán díszlet és kellék-minimalizmus jellemezte a darab színrevitelét, ami sokkal nagyobb teret adott a színészi kreativitásnak és a mi képzelőerőnknek is. S mivel csupa fiatal, alig huszonéves a szereplőgárda, még inkább nehezített pálya volt az idősebb karakterek megvalósítása, de ezt a feladatot is szépen vették a stúdiósok.
A Parasztopera-fesztivál előadássorozatának legnagyobb varázsa, hogy nagy dózisban lehettünk szemtanúi annak, mennyire sokat alakít egy történeten a rendező ízlése és a színészek játéka. Az alapművet napról napra jobban megismerve lehetőséget kaptunk arra, hogy a megvalósítási módok zsenialitására koncentráljunk, ne pedig a történetet próbáljuk csak kibogozni – ami egy ennyire részletgazdag mű esetében a legnagyobb ajándék lehet a néző számára.
Izaura a Colosseumban
Bár a történet fonalán egy produkció sem változtatott, a különböző rendezések és színészi játékok révén mégis úgy tűnt, mint ha nem is ugyanazt a darabot látnánk estéről estére. Természetesen azért volt némi dejavu („Te nem idevalósi vagy ugye?”) – érzésünk is. Bár mindig más és más köntösbe bújtatva, de ugyanazokba az emberi gyarlóságokba torkollott esendő karaktereink kis élete.
Nehéz eldönteni, hogy a Parasztopera az Izaurához vagy az Antigonéhoz áll-e közelebb, hiszen a humorral felöltöztetett sorstragédiák legalább olyan közel állnak az antik drámákhoz, mint a szappanoperához. Mindenesetre olyan végletekig fokozott szálak kötődnek (s gubancolódnak) össze, mint szerelem, házasság, megcsalás, vérfertőzés, rablás és gyilkosság. S míg a tálalásnak hála hasunkat fogtuk a nevetéstől, maga a mondandó igen csak megfeküdte a gyomrunkat; újra és újra elhittük, hogy az önfeledt nevetésnek ma este talán nem tragédia lesz az ára.