A függetlenség egyrészről áldás, (szólás)szabadságot ad, fenntarthatóvá teszi a közös örömszínház-csinálás szenvedélyét, másrészről átok, főleg ha valami – nem példa nélkül – az intézményrendszeren kívül ennyire intézményesült, mert ott a bizonytalanság, a várakozás, hogy mikor lesz/lehet új bemutató, a százfelé osztódás, az egyeztetés nehézsége és így tovább. De ahhoz, hogy a Társulat Tortájában húsz év munka után ne legyen az a „keserű íz”, egyvalamit talán nem árt eldönteni: mi Pintér Béla vágyainak titokzatos tárgya? Az elismerés vagy a népszerűség, a szűk szakma méltatása vagy a széles közönség szeretete? Mindenkinek nem lehet megfelelni.
Pintér Béla okádja a tüzet a Fészek Klub 3. emeleti színpadán, embereket perzsel – nemcsak másokat, magát is –, miközben a Dob utcai ablakokban, odakint dermed a kellemetlenkedők és zúgolódók lábszárából készült kocsonya. Saját magáról elnevezett társulata abszurd-szürreális társadalmi-művészeti-színházi-közéleti indulatkabaréval ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Ennél egyszerűbben nem hiszem, hogy megragadható a Jubileumi Beszélgetések műfaja, amely szintén saját fejlesztés. A magam részéről egy ideje korunk kabaréjaként tekintek a Pintér Béla és Társulata előadásaira, az általában a mostaninál azért könnyebben követhető, ámbátor mindig kellőképpen csavaros dramaturgia ellenére másként nem is tudom értelmezni ezeket a zenével, (nép)tánccal, valahányszor nevetést kiváltó trágár poénokkal, nyelvi sziporkákkal, szellemes rigmusokkal és még szellemesebben bukdácsoló prozódiával építkező színpadi produkciókat.
A Jubileumi Beszélgetések csupa ellentmondás (finomabban: kettősség). Nem véletlenül, gondatlanságból, hanem épp ellenkezőleg, ez a hatásmechanizmus alapja: a szándékos és kiszámított zavarkeltés vagy zavarba ejtés, egyben szimpátiakiváltás. Egészséges kritika és üdítő önkritika, sértés és sértettség, durva nyersesség és elmés élc, iróniába és öniróniába bugyolált szókimondás (ami nem összetévesztendő a bátorsággal, hanem egyfajta művészi attitűd). Mindez valahol az első vonalbeli függetlenség kiváltsága (is). A függetlenség egyrészről áldás, (szólás)szabadságot ad, fenntarthatóvá teszi a közös örömszínház-csinálás szenvedélyét, másrészről átok, főleg ha valami – nem példa nélkül – az intézményrendszeren kívül ennyire intézményesült, mert ott a bizonytalanság, a várakozás, hogy mikor lesz/lehet új bemutató, a százfelé osztódás, az egyeztetés nehézsége és így tovább. De ahhoz, hogy a Társulat Tortájában húsz év munka után ne legyen az a „keserű íz”, egyvalamit talán nem árt eldönteni: mi Pintér Béla vágyainak titokzatos tárgya? Az elismerés vagy a népszerűség, a szűk szakma méltatása vagy a széles közönség szeretete? Mindenkinek nem lehet megfelelni.
A közönségtalálkozónak álcázott keret eleve többfunkciós. A „szakmai” beszélgetés paródiája időnként csoportterápiává fejlődik: oda nem illő, magánéletben vájkáló kérdések sorjáznak, amelyek hatására külső és belső feszültségek buknak felszínre. „Én nem akarok beszélni róla, de mások kíváncsiak rá” alapon szó esik alkotói válságról, alkati adottságokról, felkérésekről és fel nem kérésekről, kőszínházban befutott pályatársakról, kultúrnagyurakról, taóról és a teátrumi maharadzsáról. De a hosszú asztal mellett nemcsak az egyéni és társulati sérelmek kivonatolódnak, hanem a halasztgatott és állítólag meg nem született előadás is, amelybe egyszer csak belecsúszunk. De az, hogy eleve elvetéltként aposztrofálódik, ami pár perccel később Pintér Béla magánszámából kibontakozik, egyben felmentés is. Fifikás megoldás, dramaturgiailag beépített mentség a megemlékezési kényszerből kerekedett valamire.
Thuróczy Szabolcs Nick Cave Hallelujah című számával összegez a maga hétköznapian csiszolatlanra csiszolt módján, líraian, a többszörösen leviktorozott és önmagát lezsarnokozó társulatvezető a „Ha előrelátó csecsemő lettél volna” kezdetű Sziámi-dallal ereszti szabadjára a kollektív tudatalattit, és csapat bele a legelső PBEST-produkció részleges remake-jébe, illetve „aktualizált változatába”, amelybe más előadásokból is keveredik néhány kedvenc figura és idézet. Úgy tűnik, két évtized alatt a Népi Rablét inkább mulatós, sírva vígadós, népies rablétté változott. A falról a szőttesek közül Szűz Mária, Bruce Lee és Mága Zoltán őrködik a színpad felett; a cselekmény esküvő helyett disznóvágás, a disznó helyén emberekkel (de szigorúan belsősöket koncolnak fel: a szemtelenül kérdező Szabó Zoltánt és az ellenálló, feleselgető Stefanovics Angélát), egy színészeit – hallgatólagos beleegyezésükkel, értsd: Társulati Konzultáció útján történt egyeztetést követően – hátulról orvul megbecstelenítő vezérrel, kormánykritikusnak képzelt, de nem csak az effajta, egyéb asszociációknak is kevéssé teret engedő tobzódó szimbolikával. Persze a kerettel összeolvasva, fellazítva megvan minden mondanivaló, csak ott és akkor, „jelenetben” úgy fröccsenti ránk a színészgárda a pergő képeket, hogy győzze az ember kapkodni a fejét. Amellett, hogy mindkét közéleti oldal és a színpadon is mindenki kap hideget-meleget, igen erős az atelier-jelleg: bizonyos részeknél el-elgondolkoztam, hogy a színházi berkekben és/vagy az aktuális kultúrpolitikában (teszem azt a taokérdésben) kevésbé jártas egyszeri néző ebből a delíriumból vajon mit érthet, persze amellett, hogy remekül szórakozik.
Az előadás tulajdonképpen (ki)fordított logikával dolgozik, nem tézis–antitézis, hanem antitézis–tézis tengelyen, a pozitív tagadás elvén. Amiről azt állítja, nincs, egyhamar megjeleníti: az (egészében valószínűleg ténylegesen) nem megírt darab ott zajlik a szemünk előtt, és úgy is zárul, olyan – a szerző kifejezésével – „banális hülyeséggel”, ahogyan nem kellett volna neki, agyonhasznált Bach-muzsikára, az össznépi vagdalkozás után össznépi ölelkezéssel. Az elvesztett egykori társulati tagok pedig feltámadnak halottaikból, és maszkjuk mögül önvallomásszerű őszinteséggel mondanak ki félig-meddig elviccelt igazságokat (lásd: „a Bélából végképp egy idegbeteg állat lett”). Ez a kegyeleti gesztus ugyanakkor azért tűnik könnyű megoldásnak, mert Szemerédy Virág és Szűcs Elemér megidézése nem enyhíti a hiányérzetet, és magyarázatot sem ad arra, amire Roszik Hella rá is kérdez, hogy „akik nincsenek itt, miért nincsenek itt”, példának okáért Szalontay Tünde, Szamosi Zsófia vagy Quitt László. De törődjünk bele, nem kell nekünk mindent tudni, különben ugyanabba a kifigurázott hibába esünk, mint a kínos kérdező, aki egyben a kritikusokat is megtestesíti. Ha jól értem a kritika kritikáját, azokat a határmezsgyén álló kibiceket, akik róluk „sohasem zengtek ódákat színházi szaklapokban”, és akikről Pintér Béla nem akar beszélni, mégis beszél. Mert hiába mondja, hogy nem, a céltábla a fent vázolt fordított logikát követve itt bizony visszalő.
Jelen esetben Pintér Béla úgy jár el, mint a mesebeli okos lány: csinál is előadást, meg nem is, jubilál is, meg nem is, összegez is, meg nem is, beszól is, meg nem is. De van humora, és „ha humor van, minden van! […] humor kell, és a humorral kell úgy odaszúrni, hogy fájjon!” A király meg majd eldönti, maga mellett tartja, vagy kiebrudalja az udvarából ezt a felvágott nyelvű, de a nép szívéhez igen közel álló furfangos teremtményt.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Molnár Zsófia, ÉS